A szívem játéka

6. fejezet: Hostium

Nem gondoltam volna, hogy négy napon át kell majd maradnom abban a hotelban. De valamiért nem akartam kimenni onnan, amíg meg nem győződtem arról, hogy biztonságban vagyok-e. Ha tényleg annyira fontos lettem volna a támadóimnak, akkor már régen megtaláltak volna és valószínűleg halottan feküdtem volna a padlón, a saját véremben fetrengve, mint egy csapzott kóbor kutya, aki az utolsókat rúgja.  Már a harmadik napon világossá vált, hogy nem fognak rám támadni egyelőre, de a biztonság kedvéért maradtam még. Nem szívesen hagytam ott az iskolát, sem Hanjit, sem... Erent. 

Akármilyen fura, de azt hiszem megkedveltem, talán túlságosan is. Valami van benne, amit nagyon régóta nem láttam, ami hiányzik a mindennapokból, az emberekből...belőlem. Ez a valami a boldogság, az életkedv. Az a mosoly volt a legszebb és legőszintébb amit láttam. Az egyetlen, ami nem volt lenéző vagy sajnáló, ami csak egyszerűen szívből jött. Kezdetben, ezért zavart igazán. Láttam valami olyasmit, amiről azt gondoltam, hogy nincs többé és ez feldühített. Nagyon. Ha addig létezett, akkor nekem miért nem volt? Miért nem talált meg engem? Talán nem voltam rá méltó. Nem tudom.

Az ágyamban fekve elmélkedtem ezekről a dolgokról és próbáltam nem tudomást venni a mellkasomat elárasztó meleg érzésről, ami egyre inkább szétfeszített belülről. Nem tudtam szabadulni tőle. Ott bujkált bennem és akárhányszor rá gondoltam egyszer csak felbukkant és nem engedte, hogy józanul gondolkodjak vagy cselekedjek. Minden porcikám ellenkezett ellene, de közben imádtam, ahogy végigfut rajtam az a borzongás. 

Délelőtt 11 óra lehetett, amikor rávettem magam arra, hogy elinduljak az otthonomnak nevezett kis házikóba, ami "szerencsémre" a város túlsó felén volt és pénz híján nem mehettem busszal. Sóhajtva léptem ki a hotel ajtaján, majd körülnéztem. Péntek délelőtt lévén nem sokan voltak az utcán, csak egy öreg néni sétálgatott a téren, szatyrokkal a kezében, miközben unokája körbeugrálta őt. 

Összehúztam magamon a fekete kabátomat és neki is vágtam a durván egy órás sétámnak. Csendben meneteltem az utcán, a járda mellett növő fák csupasz ágait figyeltem, ahogy a decemberi szél megrezegteti őket. Mélyeket szippantottam a levegőből és jó lassan fújtam ki, hogy lássam, ahogy fehér kis pamacskává válik a leheletem a hideg időben. Megborzongtam, ahogy a téli hideg bebújt a kabátom alá és jeges ujjait végighúzta a hátamon, majd megállt a tarkómnál egy kis hatás szünetet tartva és elindult még egyszer utoljára, hogy aztán a fejem búbján megpihenjen.

A házamhoz érve megtorpantam, majd felmértem a károkat. Az ajtó be volt törve, úgy ahogyan az ablakok nagy része. A nappaliba beérve láttam, hogy mindent szétdobáltak és jó néhány holmimnak nyoma is veszett a káoszban. Mindent széttörtek, elszakítottak vagy eltéptek, kivéve egy valamit. A zongora sértetlenül álldogált a szoba sarkában, a tetején egy kis cetli volt. Lassan felemeltem a papírlapot és megfordítottam. Csak négy darab szó volt ráírva. Gyere érte, ha kell!

A szívem hevesebben kezdett el verni. Csak egyetlen dologra tudtam gondolni. Gyorsan a zsebemhez kaptam, elővettem a mobilom és már tárcsáztam is Eren mobilszámát. A végtelenségig vártam, hogy felvegye. Első csengés...nincs semmi baj...második csengés...nyugodj meg, Rivaille!...Harmadik...biztos hogy történt vele valami... 

Kattanás hallatszódott a vonal túlsó végénél. Felvette. Nagyot sóhajtva könnyebbültem meg, majd beleszóltam a mikrofonba.

-Szia, Eren! Minden rendben van?

Semmi válasz, csak fülsüketítő csend. 

-Eren?-szólaltam meg az előbbinél sokkal feszültebben. Halk sírás és nyöszörgés volt a válasz, majd valaki elkacagta magát a háttérben.

-Mondd csak, zongorázol még, Rivaille?-összerezzentem, ahogy felismertem a hangot és azzal együtt a tulajdonosát is. Megfeszült az állkapcsom és dühösen meredtem magam elé.- Csak azért kérdezem, mert lenne itt valaki, aki hallani szeretné.-mondta, majd megint felnevetett. Erre csak még jobban felidegesedtem és már a zongora szélét szorítottam úgy, mintha el akarnám törni.

-Ha egy ujjal is hozzá mersz érni...

-Akkor mi lesz? Hmmm? Idevágtatsz a fehér lovadon és megmented a hercegnődet, Szőke Herceg?-a nevetése jobban bántotta a fülemet, mint akármi más a földön.-Várj, van egy jobb ötletem. Napóleon-ként fogsz berontani, hogy megint tönkretehesd az életem?-vette komolyabbra a figurát.

Csendben vártam, amíg kivihogja magát,

-Nem, csak egyszerűen odamegyek és szétrúgom a segged.-mondtam és próbáltam a lehető legtöbb mérget belecsöpögtetni a mondanivalómba.

-Ó, igen? Akkor gyere, én várlak.-éreztem, ahogy elmosolyodik a telefonban.-Vagy nem kéred vissza a hercegnődet?

Megszakadt a vonal, én pedig dühösen vágtam a falhoz a telefonom.