A szívem játéka

13. Fejezet: Eren szemszög

A tény, hogy Rivaille miatt raboltak el nem hagyott nyugodni. Nem tudtam volna elképzelni róla, hogy a város alvilágában tevékenykedik vagy tevénykedett.
  Akárhányszor eszembe jutott, a zeneterem ugrott be, ahogy ott ül a zongora előtt, kezei gyengéden siklanak a billentyűkön. Ez az emlék valahogy mindig elhessegette a rémképeket belőlem, bár a kétség ott tanyázott az elmém legmélyén. Akkor sem tudtam hinni annak az őrült nőszemélynek. Rivaille sápadt arca és kis termete nem illet a maffiáról alkotott képembe. 

A termen kívülről hangok szűrődtek be. Két ember beszélgetett, de nem az ajtó előtt. A morajlás máshonnan érkezett. A háttérzajok alapján kikövetkeztettem, hogy valószínűleg egy udvar volt valahol a közelben.  A két férfi érces hangja bántotta a füleim és a téma amiről beszéltek felbosszantott vagyis inkább megijesztett.

-..., de ha tényleg igaz és ennyire szereti akkor csak eljön érte, nem? Onnantól meg már nincs semmi dolgunk csak elvágni a torkát.-röhögött undorító módon az egyik.

-Rivaille-t ismerve, csak elbújna addig amíg ki nem nyírjuk ezt itt. Az incidens után is csak bujkálni tudott és be sem tette ide a lábat. Akkor most miért tenné?-vihogott a másik is.

-Bertholdt! Reiner! Nyomás a helyetekre!-hallottam még egy harmadik hangját, ahogy a másik kettőre kiabál.

Ezután elhalkult minden. A sarokból folyó víz csepegését ismertem fel. Minden egyes csepp landolását kétszer hangosabbnak éreztem. Csöpp...csöpp... A hangok egyre erősödtek és én kétségbeesetten próbáltam menekülni előlük, de hiába. Sarokba szorítottak, pont úgy, ahogy azt a félelem, a zavarodottság és a düh tette. Az utóbbit a két pasas párbeszéde keltette bennem. Igaz, hazudott és titkolózott ellőttem, de Rivaille nem gyáva. Hiszem, hogy...

-Nem fogod elhinni! Képzeld, a kis barátod akcióba lépett. - az ajtó hangos csapódása kizökentett elmélkedésemből és a nő, aki minden ok nélkül szambázott be hozzám, újra ott volt előttem és idiótán vigyorogva bámult engem. - Csak vicceltem!-húzta meg nagyobbra förtelmes mosolyát. - Tudod, nem azért jöttem mert annyira sok kedvem volt. A főnököm szerint a legjobb lépés az lenne, hogy most el kéne veled hitetnem, hogy a szeretett Rivaille-od képes lesz majd kimenteni téged innen és majd együtt sétálgattok a naplementében kézenfogva.- arca most elkomolyodott, szemeivel engem vizslatott. - Az a helyzet, hogy naív vagy és simán elhinnéd, szóval hadd könyörüljek meg rajtad. - néhány másodperc után folytatta. - Ha ide is érne a te hős lovagod, amit erősen kétlek, egy perc alatt szitává lőnénk.

Fogaimat összeszorítva próbáltam elfojtani azt a fájdalmat, ami sírás formájában próbált kitörni belőlem. A kép, ahogy Rivaille előbb térdre majd hasra esik golyók keresztüzében, szépen lassan kúszott az elmémbe. Szemeim tágra nyíltak, ahogy a jelenet végigpörgött a fejemben. Nem emlékszem mikor kezdtem el sírni, de arra igen, hogy akkora fájdalmat még nem éreztem azelőtt soha. Megrémített hogy az embert, akit szeretek én sodortam veszélybe...

-Ahhj picim ne sírj! - gőrbítette le szája végét. - Mindenki tudja, hogy egyedül nem lenne esélye. Csak törődj bele... - és akkor megint egy vérfagyasztó mosollyal ajándékozott meg.