A szívem játéka

10.fejezet: Eren szemszög

Nem tudom mennyi idő telhetett el azután, hogy a nő elhagyta a szobát. Az időérzékem teljesen cserbenhagyott. Próbáltam a perceket számolni, de feladtam. Nem hittem abban, hogy valaha is kijutok.
Néha cipők kopogását hallottam az ajtón túlról. Akkor tudtam, hogy ételt hoznak nekem. Nem engedték, hogy a kezemmel egyek, ezért csak a számba tömték a száraz kenyeret.

Egy nap, amikor éppen azon tűnődtem mégis hogy kerültem ide, annak a bizonyos nőnek a hangja szűrődött be az ajtón keresztül, aki legutóbb is "meglátogatott".
A szívem őrült sebességel kalapált.

-Nyissátok ki! - mondta, majd az ajtó nyikorgása megcsapta a fülem. Ahogy a nő belépett, a terem hirtelen hidegebbé vált. Az atmoszféra teljesen megváltozott. Szinte éreztem azt a gyűlöletet, ami körülvette a fogvatartóm.

Egy ideig nem történt semmi. Úgy tűnt békén hagy és csak rám akart ijeszteni, de hirtelen újra elindult felém. Néhány másodperc múlva csak homályos foltokat láttam és nagyokat pislogtam a túl sok fénytől, amit hirtelenjében a szemem kapott. A nő lehúzta rólam a szemfedőt és most velem nézett farkasszemet.

Nem sokat láttam, de azt biztosan állítom hogy egy mérges arc hajolt bele a sajátomba. A nő szemében ott lángolt a gyűlölet. Szinte felégetett azzal a pillantásával. Nem szólt semmit, csak nézte a halálrarémült arcom. Tanulmányozta.

- Te semmit sem tudsz róla, ugye? - kérdezte komoly arccal. Összevonta két szemöldökét, majd az arcomba röhögött. Hisztérikus nevetésétől a kirázott a hideg.
Minden erőmet összeszedve megszólaltam.

- Nem tudom kiről beszél. Kérem engedjenek haza! - akkor már a sírás határán lehettem, mert újra gombócot éreztem a torkomban.

A nő csak kikerekedett szemekkel nézett rám, majd elkezdett a zsebében kotorászni. Amíg el volt foglalva, alaposan megnéztem magamnak. A nő kerek arcát fekete, vállig érő haja keretezte, szemei szürkék és semmitmondóak voltak, leszámítva természetesen azt a gyilkos tekintetét, amivel megajándékozott.

A zsebében kutakodó nő hirtelen felnézett és lassan felemelt egy fotót, amin két alak ölelkezve állt egy ház előtt. A házunk előtt... Villámként csapott belém a felismerés. A képen én voltam ahogy éppen... Rivaille-t ölelem.

-Látod őt? - bökött az alacsony fiúra. - Nekünk ő kell. És te majd szépen segítesz nekünk.

- Ha azt hiszed, hogy akármit is mondok, akkor elég nagy tévedésben vagy. - sziszegtem a fogaim között. A nő csak cicegett majd mutatóujját az ajkaimra nyomta.

-Shhh! Ki mondta, hogy beszélned kell? Ha minden jól megy, akkor magától jön ide az a nyamvadék. De ha nem akkor tennünk kell néhány lépést az ügy érdekében... - simított végig az államon. - Mondták már, hogy milyen gyönyörű szemeid vannak? - kérdezte, majd felállt és az ajtó felé vette az irányt. Ahogy odaért, a válla felett vissza érzett rám. - Egy öröm volt veled beszélgetni... Eren!- ejtett el egy vérfagyasztó mosolyt, majd végleg kisétált a teremből, így hagyva engem egy szobában a gondolataimmal, akik csak arra vártak, hogy belülről tépjenek szét...