A szívem játéka

2.fejezet: Új barát?

Az órákon nem igazán figyeltem. Nem azért mert éppen a dac korszakomban voltam, hanem nemes egyszerűséggel mindent tudtam. Mindig jó tanuló voltam és nem kellett sokat tanulnom. Az osztálytársaim nagy valószínűséggel azt gondolták,hogy nem volt jobb dolgom a tanulásnál és ezért voltam kitűnő. Rosszul gondolták.

Hamar eltelt a délelőtt, már éppen mentem volna ki a teremből az utolsó óra után, amikor Hanji hátulról rám ugrott.

-Normális vagy, Pápaszem? Azt akarod, hogy eltörjön a hátam?-förmedtem rá majd elkezdtem kuncogni. Hanji volt az egyetlen barátom, aki tényleg mindenben mellém állt. Mellettem tudtam úgy igazából feloldódni.

-Ahhj Rivaille, próbálj egy kicsit lazítani!-mire elkezdett körülöttem ugrándozni.-Képzeld, ma reggel megszólítottam egy fiút, olyan kis aranyos volt. Akkora volt a mosolya, mint maga az iskola.-egy kicsit mintha eltúlozta volna a dolgot. na mindegy.

-Ja, én is találkoztam vele. Vagyis hát...-vakartam meg a tarkómat. Hanji a szájához kapta a kezét és rémülten nézett rám.

-Azt ne mondd, hogy megzavart miközben...-vadul bólogatni kezdtem.-Istenem, szegénykém. De azért nem voltál vele nagyon goromba, ugye?

-Már miért ne lettem volna? Megzavart miközben gyakoroltam. Nagy hiba.-barátom csak rázta fejét és ciccegett.

-Na látod, ezért nincsen annyi barátod. Megpróbálhatnál egy kicsit kedvesebb is lenni. Tudod, mint az emberek nagy többsége. Viszont nekem mennem kell, Hadnagy.-tisztelgett idétlenül, majd eltűnt a folyóson az ember tömegben.

Már indultam volna hazafelé, amikor valaki megkocogtatta a vállam. Lassan hátrafordultam, majd fel kellett néznem. A mosolygós csávó. Megint. Nagyot sóhajtottam.

-Mit akarsz, kölyök? Dolgom lenne.

Úgy látszik össze kellett gyűjteni a bátorságát, mivel nem válaszolt azonnal. majd halkan megszólalt:

-Én...én csak...-makogott, miközben az ujjaival babrált.-...szerettem volna bocsánatot kérni, hogy csak úgy rád rontottam. És meg szeretnélek hívni valamire.-mosolygott már megint. Kezd az idegeimre menni ez a sok mosolygás. 

-Figyelj, Kölyök! Nekem erre nincs időm. Egy csomó dolgom van még iskola után, szóval jó lenne, ha nem tartanál fel.-mentem volna tovább, de valami a földön koppant. Sír?!? Egy fiú most komolyan előttem bőgi el magát?

-Héj, héj állj már le! Tudtommal fiú vagy, nem?-csak nem hagyta abba, inkább még jobban rákezdett. Már mindenki minket figyelt a folyosón. Általában ez nem zavart, de most valahogy idegesített. Magamhoz fordítottam, megfogtam az állát, így a szemembe tudott nézni.

-Elmegyek veled, de akkor abbahagyod.-mondtam, mire végre alábbhagyott a szipogás. Mostmár boldogan figyelt engem azokkal a hatalmas kék szemeivel. 

Elindultam a kijárat felé, ő pedig próbált utolérni engem. Általában nem igazán szerettem a felesleges beszédet, de most valahogy kínos volt a csend és úgy éreztem nekem kell megtörnöm.

-Oi Kölyök, mi a neved?

-Eren Jaeger vagyok.-éééés már megint mosolyog...