Csábításból Jeles-Teen Ideal

21.rész-This is how an angel cries

A mai reggel valahogy megint sikerült "bal lábbal" kelnem. Nem tudom de ez már nem az első nap volt hogy így keltem! Nem volt kedvem semmihez, és általában senkihez, nem is beszélve arról a marró érzésről ami akár csak egy betegség nem hagyott enni aludni de még felvidulni sem. Nos igen...szokásos reggel volt. Felkaptam a reggelre kikészített fekete ruhámat és a bakkancsomat. Már csak azon vaceláltam hogy a hűvös Novemberi reggelre mégis milyen kabátot húzzak? Télit vagy maradhat a bőrzsdeki...végül úgy döntöttem megpróbálom a bőrzsdeki aztán ha megfagyok akkor holnap leváltom. Felkaptam a táskám, bedugtam a fülesem és elindultam az "iskolának" nevezett börtönbe ahol minden nap 7 órát töltöttem. A hideg utcán messziről feltünt egy igen csak ismerős vörös hajú alak. Egy apró mosoly szökött arcomra Castiel láttán.
-Hello baby! Hiányoztam?-szorított magához egy ölelésre.
-Aham...én is neked?-motyogtam.
-Milyen kérdés ez?!-nevetett fel és megcsókolt-Na gyere mennyünk "iskolába"-mondta gúnyosan a szót miközben összeszefűzte kezeinket, majd elindultunk. Nem volt túl sok kedvem hozzá elegem volt abbol a szaros helyből, ezért próbáltam lassabban menni. Castielnem persze ez fel is tünt így elém lépve velem szemben megált.
-Mi van veled?-hajolt le hogy a szemembe nézhessen.
-Semmi...Antiszoc vagyok! Nem akarok sikolába menni! Nincsenek rajtad kívül barátaim már a Gangból!-morogtam. Castiel elmosolyodott.
-Ezt valahogy magadnak csináltad...ugye tudod?-lágyult el a hangja én pedig csak csendben bólintottam-De ugye tudod hogy Lola hiányol? És azt is hogy a banda többi tagja is! Mért nem jössz vissza?!-simított ki egy hajszálat az arcomból.
-Mert nem akarok...már nem olyan semmi!-adtam ki a dolgokat.
-A te bajod! Ne felejtsd el hogy én nem oldok meg általában semmit és nem teszek senkiért!-hagyott faképnél én meg csak lefagyva áltam. Persze...mit is vártam Castieltől! Hisz azt szerettem benne hogy nem tapadott rám mint egy pióca és nem szólt bele a dolgaimba csak szimplán szeretett. Mért csodálkoznák azon ha máshogy tenne.
-Hát te?-érkezett Noah akit már egy ideje nem láttam.
-Higy hogy nem azzal a ribancal vagy?-vetettem oda neki.
-Nos mert talán szakítottunk?-nevetett fel keserűen.
-Így jártál!-köptem.
-Kedves, de neked meg mi a fene bajod van? Mióta vagy ilyen?-mormogott.
-Elegem van!-csaptam ki az úgymond hisztit és hosszú idő után elsírtam magam. És nem volt menedék semmi más hely csak is Noah és az ő karjai, nem érdekelt hogy jelenleg utáltam az ikertesóm nála jobban nem érthetett most meg senki.
-Hé...hé! Ne csináld! Mi van?-próbált a szemembe nézni de én nem engedtem. Ő erre csak egy szorosabb öleléssel válaszolt és próbált vígasztalni. Magam sem tudtam mért sírtam csak tettem hátha eltűnik minden rosz! Féltem attól hogy mi van most velem, hogy mi ez a mindennapos szomorúság, hogy miért nincs életkedvem, vagy étvágyam! Semmim nem vlolt és senki akiért élnék pedig ott voltak mellettem a tesóim és Castiel is valahogy még sem éreztem már semmit...