Klarantina II. - A fények harca [✔] {Javításra vár}

8.

Seremi/Xin/

~Hét évvel ezelőtt~

Korán hajnalba óvatosan lépkedtem ki a házamból. Ahogy reménykedtem még senki se volt ébren, kivéve az őrök, akik éberen füleltek, és figyeltek. Még az a szerencsém, hogy tudok egy titkos utat, amit természetesen ezekre a pillanatokra készítettem el. 

Amióta kihaltak az Elfek egyre több és több háború bontakozott ki, legtöbbjüknél a földekért. Ahogyan maga Alfman királyt is sűrűn megtámadták, de soha sem sikerült bevenni a várat, aminek én kifejezetten örültem. De még mi sem úsztuk meg a háborúkat. A férfi Kentaurok miatt sokan megakartak minket ölni, főképp emberek, akiknek a feleségük, netalán az alkalmi asszonyukat rabolták el. 

Akármikor ilyen történt mindenféleképp én voltam előhozva, de mégis mit tehettem volna? Nem ölhetek meg minden férfi Kentaurt, mivel nekünk is kellenek utódok, és e miatt is gyűlöltek minket. Mindig is próbáltunk rejtve élni, még akkor is, ha a férfiak több évig nyugton maradtak. 

És ezek miatt is menekültem, vagyis nem menekültem, csak kis ideig kiakartam szabadulni ebből a feszélyező légkőrből, ami körém gyűlt. 

Halkan, és lassan lépkedtem a titkos kis ajtóm felé, amiről senki sem tud. Mivel egy kis sétára vágytam, még a fegyveremet se vittem magammal, sajnos meg lett neki a hátulütője. 

✝

Kint a mezőn boldogan sétálgattam, mosolyogva nézve, ahogy a madarak ébredezgettek, az őzeket, ahogy az erdő fái közt szaladgáltak. Hallgattam a gyönyörű madár éneket, amik miatt kedvem támadt vágtázni. Mellettem lévő erdőben futó őzekkel együtt futottam, de a szarvasok persze próbáltak velem versenyezni, amitől nevetve néztem őket. 

Ahogy elértem a mező végére, én voltam a győztes. A szarvasok amikor hozzám értek, némelyikük elterült a talajon, és lihegve próbáltak levegőhöz jutni, ami miatt szelíd mosollyal néztem őket. De sajnos nem figyeltem eléggé. 

Az őzek füleiket mozgatva a fejüket forgatták, majd bármi más nélkül vissza futottak az erdőbe, amin a szemöldökeimet ráncoltam, majd megértettem miért is menekültek el. 

Halk motyogás ütötte meg a fülemet, mire a hang felé kaptam a fejem. Csuklyás alakok közeledtek felém, akikből áradt a sötét mágia. Nem láttam az arcukat, de ők olyan varázsszavakat kántáltak egyre hangosabban, ami tiltott. 

Fejemet forgatva kerestem bármi menekülő utat. Ha nálam lenne a fegyverem könnyedén utat tudnék vágni magamnak, de még mozdulni se tudtam. Egy-egy növény a lábaimat fogta le, másik kettő a kezeimet, amiktől nem tudtam mozogni. Próbáltam két lábra ágaskodni, hogy elszakíthassam, de akkor erősebben fogtak, és már a talajon kiterülve szenvedtem a növények szorításától. 

Szapora lélegzetvétellel néztem végig, ahogy az egyikük egyre csak felém közeledett, majd kinyújtotta a kezét. Egyedül ő volt már, aki a varázsigéket mondogatta, és kezdtem érezni, ahogy próbálja elvenni belőlem az életerőmet. Egyre lassabban vettem a levegőmet, éreztem, hogy valami csordogál az ajkaim közül, a szemeimmel laposakat pislogtam. A lábaimon, és a kezeimen a növény olyan szinten szorított, hogy kiserkent a vérem. 

Mégis amilyen gyenge voltam, tisztán láttam az arany kardot, amit a testem fölé tartott. Éreztem, hogy belém döfi, éreztem, amitől vért köpve próbáltam menekülni, de nem bírtam. Soha sem hittem, hogy ilyen szégyenteljesen fogok meghalni.

A kardot kirántotta a testemből, én pedig tisztán éreztem, hogy egyre csak gyengülök, vagyis a kard bénító méregbe volt mártva. Szemeim lecsukódtak, tompán ugyan, de még vert a szívem. Tudtam, hogy közel a vég, tudtam, hogy meg fogok halni..