Vakrandi - ChanHun f.f./BEFEJEZETT/

10.rész

Nehezen ébredtem fel. Erős fertőtlenítőszer szag lengett körbe és egy idegesítő, ütemes csipogás hangzott fel, fejem mellől. Nem tudom, hogy mennyit aludhattam, bizonyára keveset, mivel egyáltalán nem éreztem magam kipihentnek. Ki akartam nyitni a szemeim, de még ehhez sem volt erőm. Egy kicsi fészkelődésre telt tőlem, pont annyira, hogy a hátamra forduljak, majd folytattam tovább a szenvedésem. Aludni akartam még, de aztán valaki a karomat kezdte rángatni.

-Chanyeol! Látom, hogy fenn vagy! Szedd már össze magad! - Yixing egyenesen jobb fülembe ordított, és el tudtam képzelni, ahogy épp a karomat fogva ugrál az ágyam mellett, akár egy gyerek. Bármennyire is volt aranyos, még képzeletben is ez a látvány, most valahogy nem tudtam értékelni. Fáradt voltam, és csak pihenni akartam, ahelyett, hogy felkeljek és ismét csak a szart lássam. Legszívesebben a mellettem pattogó barátom képébe nyomtam volna az acélbetétes bakancsom, csak hagyjon már végre békén, de valljuk be, jelenleg egy katica megölésére sem voltam képes. - Chanyeol!

-Fáradt vagyok... - Elnyújtottan nyöszörögtem, miközben lassan kinyitottam szemeim és miután megszoktam a fényt, lakótársamra néztem.

-Két napja mást se csináltál, csak aludtál.

-Hogy mi?! - Teljesen magamhoz térve kaptam homlokomhoz, ahogy felültem, majd szédülni kezdtem és vissza is dőltem a párnámra. Elkerekedett szemekkel néztem a folytonosan csak bólogató Layt. - Az, hogy lehet?

-Teljesen ki voltál merülve Chan. Nem tett jót neked a sok stressz, így lehúztad a redőnyt és kidőltél, ennyi. Azért nem kell infarktust kapni. - Nevetett fel, amibe még be is szálltam volna, ha nem nézek egy kicsit barátom mögé. A mellettem, egy méterre, lévő ágyban ugyanis Sehun szuszogott békésen, miközben az az idegesítő cucc csipogott mellette.

Yixing érdeklődve vizslatta szomorú arcom, majd maga mögé nézve elmosolyodott. Nem értettem, hogy hogy lehet boldog, ha Sehun épp haldoklik előttünk, én pedig emiatt vagyok egy merő szar darab.

-Semmi baj nincs. Már jól van. - Fordult vissza hozzám, még mindig mosolyogva.

-De... újra kellett élesz...

-Chanyeol! Rendbe lesz, oké? - Nyugtatólag fogott rá vállaimra, mélyen a szemeimbe nézve, ezzel nyomatékosítva mondandóját, mire csak egy bizonytalan bólintás tellett tőlem.

Féltem, hogy minden rossz leküzdése után, elvesztem Sehunt. Miután végre bevallottam és eldöntöttem mindent, arra is rájöttem, hogy nagyon fontos nekem. Mindig próbáltam a kedvében járni, még akkor is, amikor nem volt jó napja, és a mindig kedves énje egy kis időre eltűnt. Szerettem, ezért képtelen voltam észrevenni az alapvető hibáit, már ha van neki olyan. Ha sok ember között láttam, mikor még azt hittem, hogy SeMin egy külön ember, mindig ragyogóbb volt a körülötte lévőktől. Szinte már-már Isteni magaslatokba emeltem őt, azzal az indokkal, hogy ő a világ egyetlen tökéletes embere. Pedig volt, hogy valaki szidta. Bár nem keményen, sokkal inkább baráti őszinteségből mondták azt az ismerősei közül, hogy néha nagyon fafejű és lehetetlen neki bármit is megmondani. Hogy nem bírja a reggeli korán keléseket és olyankor annyira morcos, hogy szinte nem is szabad hozzá szólni, mert leszedi a fejed. Hogy sokszor nagyon gyerekes és szereti, ha úgy is bánnak vele, vagyis babusgatják, szeretgetik, akár egy két évest. Hogy szinte harapófogóval kell belőle kihúzni dolgokat, mikor szomorú vagy mérges valami miatt.

Nem oszt, nem szoroz a dolog, Sehunnak sok hibája volt, úgy, ahogy a többi embernek is, én viszont annyira szerelmes voltam ebbe a srácba, hogy még ezeket sem észleltem. Számomra mindig egy ragyogó fény vette körül, mintha csak ki akarná takarni előlem Sehun rossz tulajdonságait. Azt hiszem, erre szokták azt mondani, hogy "A szerelem megvakítja", de nem zavart ez a dolog. Bár nem láttam a hibáit, mégis tudtam, hogy tényleg, ő is őszintén szeret. Az a gyermekies ragaszkodása hozzám szörnyen aranyossá és persze megbízhatóvá tette a szememben. Sehun érzékeny ember volt, még ha ritkán is sírt - elég kemény fából faragták - pontosan tudtam, hogy sokszor érte olyan dolog, ami belehasított a lelkébe és bár a helyében én legszívesebben zokogtam volna, ő nem tette ezt. Képes volt tartani magát, még a legnehezebb helyzetekben is.