Vakrandi - ChanHun f.f./BEFEJEZETT/

12.rész

Sehun POV

A gyomrom szinte borsó méretűre zsugorodott, ahogy próbálom magam modorálni a kocsi anyósülésén. Chanyeol is feszeng, de semmiképp nem annyira, mint én. Ő teljességgel biztos volt a dolgában, szentül hitte, hogy engem bárki, nagyon könnyen megszeret. Én ebben nem voltam olyan biztos. Tökéletesen tudtam magamról, hogy néha elviselhetetlen tudok lenni a folytonos nyafogásommal. Sokan már azzal is elküldtek a fenébe, hogy nem kéne magam amiatt sajnáltatnom, hogy vak vagyok. Nem tudom. Véleményem szerint soha nem voltam az a fajta ember, aki emiatt hisztizik. Igaz, minden más miatt óriási csetepatét tudtam csapni, de a vakságom, az mindig is egy olyan téma volt, amivel nem kérkedtem. Legalább is, lehet, hogy én így gondolom, de ki tudja? Lehet, hogy tényleg sajnáltatom szerény valómat, és csupán a magammal szembe való elfogultságom miatt nem vettem ezt a hibámat észre. Szó mi szó, soha nem voltam én sem szent. Nekem is meg voltak a hibáim, ahogy mindenkinek, emiatt pedig úgy éreztem, hogy nem fogok tetszeni nekik.

-Chanyeol... - Halkan szólítom meg, a levegőből ítélve, kissé feszült páromat. Érzem, ahogy egy pillanatra a levegő iránya megfordul, vagyis Chanyeol felém nézett. - Mi van, ha nem fognak kedvelni? - Ujjaimat tördelve próbálom valahogy az izgalmaimat oldani.

-Már miért ne kedvelnének? - Hangja meglepődött.

-Hát... Egy kész hisztikirálynő vagyok! Chanyeol! Nem fogok nekik tetszeni! - Teljesen kétségbeesve kezdek el tehetetlenül vergődni a bőr ülésen, aztán hirtelen, egy nyugtató simítást érzek meg bal combomon. Kifújom a bent rekedt levegőt.

-Szerintem nem vagy hisztis... - Ahogy meghallom azt a kellemes, mély orgánumot, egyből felkapom fejem, csupán csak reflexből és a határtalan sötétséget kezdem kémlelni. - Egy csomót meséltem már nekik rólad. Vehetjük úgy is, hogy szinte már-már kívül belül ismernek.

-Te ennyit meséltél nekik rólam? - Meghökkenve simítok combomon lévő kezére. Engem még... engem még sosem szeretett ennyire senki, hogy megemlítsen bármikor is, vagy rám gondoljon egész nap, pedig Chanyeol állítása szerint volt, hogy egy nap, én töltöttem ki az összes gondolatát. Számomra ez még mindig meglepő és csodálatos. Elcsépelt szöveg, de... Szerintem, én vagyok a világ legszerencsésebb embere. Álmomba sem hittem volna, hogy valaha lesz egy ilyen pasim. Ilyen jó képű, jó testű, cuki és... Neeeeem... Okosnak nem okos, de azért helyén van az esze.

-Még csak nem is nekem kellett kezdeményeznem a Sehun témát, hanem egyenesen ők faggattak ki rólad. - Kuncogott, mire nekem is muszáj volt egy halvány mosolyt eleresztenem. - Szóval még egyszer elmondom. Ne aggódj. A te helyed itt van mellett, ezzel pedig bebocsájtást nyertél az idióta barátaim társaságába is. - Ezen már kénytelen vagyok felnevetni. Channie már sok-sok dolgot elmondott a barátairól, viszont mivel nem egy emberről van szó, ezért igencsak nehezen tudom az infókat a nevekhez kötni. Jézusom! Minél hamarabb meg kell tanulnom a hangjukat, hogy tudjam ki-ki! - És most mi a baj? - Megugrom Chanyeol hirtelen kérdésére. Ennyire kiismert már? Hogy csupán egy arcrezdülésemből tudja, hogy van valami bajom? Mondjuk... nekem ez egy elég nehéz mutatvány lenne.

-Egy kicsit nehéz lesz megkülönböztetnem őket... - Félénken harapok rá alsó ajkamra, miközben próbálom a tekintetem párom felé navigálni.

-Junmyeonnak lágy és nyugodt hangja van. Bárkit képes ellazítani az orgánumával. Ő egy igazi anyuka. Kyungsoonak... Kyungsoonak....

-Ugye milyen nehéz? - Nevetek fel próbálkozásain, ahogy igyekszik minden egyes barátja hangjához kötni valami hozzáfűzést.

-Várj! Gondolkodom! - Dorgál meg. - Jongdaenek szerintem a legegyszerűbb megismerni a hangját. Nagyon erős és kissé mély hangja van, de leginkább az erőssége miatt lehet felismerni. - Chanyeol csak mondja és mondja. Igazság szerint, ahogy haladt a kapcsolatunk előre fele, ő úgy lett egyre beszédesebb. De ez az egyik dolog, amit a leginkább imádok benne. Sokszor feldobott már azokkal a random hülyeségekkel, amik csak úgy folytak ki az ajkain. Mindig tudta, hogy mikor, mire van szükségem. Sokszor éreztem úgy, hogy teljesen egyedül vagyok. Ilyenkor körbe vett a határtalan csöndesség, ami kellemetlen, feszült félelmet idézett elő bensőmben. Emlékszem, régebben, amikor még nem volt mellettem Channie, ezekben a nyomasztó pillanatokban, mindig elbandukoltam a lakásomhoz közeli hangszer boltba. Régi, jó ismerősöm volt a tulaj, így egyáltalán nem zavarta, ha néha napján csak úgy bementem, és hallgattam. Hallgattam, mert egy fiú, olyan gyönyörűen játszott esténként, ott a zongorán, hogy bűn lett volna nem a játékára figyelni. Sosem hibázott, mindig tökéletesen szólította meg a hangszeren a billentyűket, csodálatos melódiával töltve be a kicsiny helyiséget. A boltos mindig csak annyit mondott, hogy csak a fia gyakorol a bolt legrégebbi zongoráján. Egyszer még egy kis énekszót is hallottam, de a hang nagyon gyenge és félénk volt, ezért csak egy hangyányi maradt meg bennem, annak a titokzatos fiúnak a hangjából. Az apa lelkesen mesélte nekem, mikor a fiú épp nem játszott, hogy mennyire csodálatos gyermeke is van, és a világ összes pénzéért sem mondana le róla. De egyben szomorú is volt. Szomorú volt, mert tudta jól, a fia azért lett ennyire összekötve azzal a régi hangszerrel, és azért játszott mindig fájdalmasan siratós számokat, mert elvesztette a kedvenc hangszerét, a táncot. A boltos elmondta, hogy fia imádott táncolni. Ez is lehetett volna a hivatása, ha nem veszik el tőle ezt. Egy gerinc sérülés után, a fiúnak fel kellett hagynia addigi álmaival, és a zongora melódiába fektette bánatát. A mai napig meg akarom ismerni azt a fiút. Olyan sokszor okozott nekem a játékával, a tudtán kívül, örömet, hogy muszáj volt, még ha csak egy szóval is, de meghálálnom. Bár én sosem fogom tudni a tánc szépségét felfedezni, de azt szerettem volna, hogy a fiú ismét azt csinálhassa, amit mindig is szeretett volna.

-Bárcsak...

-Mi? - Chanyeol meglepetten kérdezett vissza.

-Semmi, csak elmerengtem egy kicsit.

-És min? - Ismét éreztem tenyerét megmozdulni a combomon, de már nem jöttem zavarba tőle. Jól esett a törődés, amit felém intézett, emiatt pedig végképp nem tudtam volna, soha sem ellökni magam mellől.

-Egy srácon, aki mindig boldoggá tette a magányos napjaim.

-Csak nem rám gondolsz? - Perverzen meghúzta mondanivalóját, majd kissé feljebb simított combomon.

-Nemh... És... Ezt hagyd abba! Nem akarok a barátaidnak álló farokkal bemutatkozni!

-Mi az, hogy nem rám gondoltál? - Vette el a kezét rólam és kissé sértődötten kérdezett vissza. Muszáj volt elkuncognom magam reakcióján. A tipikus féltékeny Chanyeol.

-A nap huszonnégy órájában a gondolataimat csak te szoktad kitölteni, ki bírsz ennyit. - Próbáltam felé intézni a tekintetem és kiöltöttem rá a nyelven.

-Édesem... Nem arra vagyok. - Nevetett fel a mellettem ülő. - Na, de. Kire gondoltál?

-Hát...

-Van időnk. Mesélj csak.

(...)

Álmomba se mertem volna arra gondolni, hogy egyszer én is tagja leszek egy ilyen "barátikör" féleségnek. Természetesen, voltak barátaim, de azok száma is igen csak csekély volt, nem hogy még egy nagy kupacra valót szerezzek. De hála Chanyeolnak, végre ezt a pontot is kipipálhatnom a bakancs listámon. Ahogy körbe vettek mind, majd szorosan átöleltek, amint beléptem az ajtón, mérhetetlen melegség áradt végig a testemben. Az a kellemes fajta, amikor érzed, vannak olyanok, akiknek számítasz. Szégyen, vagy nem szégyen, de ettől a sok pozitív hatástól bizony, megeredtek a könnyeim. Annyira boldog voltam, mint még soha. Végre számítottam másoknak, és bármiféle hátsószándék nélkül szerettek, és voltak kedvesek velem. Nem hittem volna, hogy az életem valaha ilyen vidám lesz, és ezt csak is neked köszönhetem, Park Chanyeol. Köszönöm, hogy nem utasítottál már el a legelején. Köszönöm, hogy türelmes voltál hozzám. Köszönöm, hogy még a legnehezebb helyzetben is, a legnagyobb titok fényre derülése után is velem maradtál, és nem hagytál el. Köszönök mindent! Azt hiszem, még soha nem mondtam ki fejben sem ilyen sokszor ezt a szót, de Köszönöm, ezt a csodálatos Vakrandit!

Nos emberek! Most azt gondolná mindenki, hogy itt a vége, de nem. Bár a Chanhun szálat ezennel lezárjuk, de még van itt bőven exo shipp ahhoz, hogy a többi párosra is legyen egy-két kitérő, hogy jobban megismerhessétek a sztori szereplőit. Egy kis kedvcsináló az extra részekhez:

Sehun POV

Az éj már nagyban ránk szállt, és ahogy kezdtem beleolvadni ebbe a társaságba véglegesen, úgy lettem egyre szabadabb. Már nem féltem néha-néha megszólalni és bármiféle gondolkodás nélkül szálltam be a hülyeségbe. Chanyeol párszor oda jött hozzám, és kérdezte, hogy érzem magam, vagy csupán egy-két puszit adott a halántékomra. Bizonyára már ő is látta, hogy remekül meg vagyok, és nem kell félteni. Olyan hajnali egy környéke lehetett, mikor a bejárati ajtó nagyot csattant és ekkor mindenki elhallgatott. Hallottam az elfojtott nevetéseket, kuncogásokat és az idegen szapora lihegését, ahogy próbálta összeszedni magát.

-Na! Végre megjött az elveszett bárányka is! - Kiáltott fel - a hang alapján - Chen, mire mindenkiből kitört a nevetés.

-Bocsi srácok... Nem akartam késni, de egy találkám volt.

-Uhhhh.... - Húzták el a szót kórusba, mire csak jól homlokon vágtam magam. Nem csoda, hogy Chanyeol barátai. Mondjuk, azt hiszem, most már az enyémek is. Viszont, nem is igazán tudtam törődni a helyzet humorosságával. Engem jobban hozott lázba az, hogy ez a hang, szörnyen ismerős volt. Talán már túlon-túl is.

-Szia.... - Hallottam közelebbről a félénk hangot. Tekintetemet megpróbáltam felé irányítani, majd egy széles vigyor terült el ajkaimon.

-Szia zongorás fiú...

By.:Honeybabbe

Ha érdekelnek az extra fejezetek, akkor mondom, mivel ez a lezáró rész nagyon rövid lett, ezért még ma, egy kicsit később, jön is az extra fejezetek első része. ;)