Vakrandi - ChanHun f.f./BEFEJEZETT/

Extra pt. 12 - KrisKai

Ott feküdtünk az ágyamban; izzadtan, lihegve, de mosolyogva nézve egymásra. Yifan néha-néha felém nyúlt és végig simított az arcomon, ami egy kellemes megborzongást idézett elő nálam. Azok a kellemes és élvezetes érintések, miket érezhettem és még most is érezhetek a bőröm, valami zseniális érzést nyújtanak.

Magány, olyan régóta bennem van ez az érzés. Éveken keresztül nem engedtem senkit sem a magam közelébe. Nem akartam ismerkedni, barátkozni, nem akartam senki komolyabbat az életembe. Úgy éreztem, hogy egy másik ember közelsége által, veszélybe kerülhet a törékeny lelkem. Fájt, minden, még a létezés is, még sem akartam Marvin macskámon kívül mást ebbe a házba. Jól el voltam én magamban, legalább is, sokáig ezt gondoltam. Beszélgettem emberekkel, segítettem megoldást találni a problémáikra, hogy ne legyenek szomorúak, és hogy néha beszélgethessek valakivel. Persze, nem szerettem a komor emberek látványát, de nyílván az egész világot nem válthattam meg. Én is csak egy voltam a sok, tehetetlen ember közül, csak hát én... még saját magammal sem törődtem. Nem figyeltem azokra az érzésekre, amik már évek óta, nap, mint nap bennem voltak mindig, amikor felkeltem és nem az álmok világában jártam. Szerettem aludni. Valahogy mindig megnyugtatott az, hogy mikor az ember alszik, mintha a külvilág nem is létezne. Ilyenkor nem lebegtek a szemeid előtt a téged érő, súlyos problémák és nem fájt annyira a létezés sem. Nem kellett zsibongó, pusztító emberek között lenned, csak te voltál és az agyad által kreált világ. Az álmaimban táncolhattam, úgy mint régen, mert abban a világban nem történt meg az a baleset és nem sajgott a hátam minden egyes nehezebb mozdulatnál. Jó érzés volt aludni, mert ott nem olyan volt a világ, mint a valóságban.

Azt hiszem, hogy most jött el annak az ideje, hogy ne csak mindig a macskám simogatásában és az alvásban leljem az örömöm, hanem abban is, hogy itt van Yifan - legalább is, nagyon remélem, hogy ezek után nem akar megint eltűnni - és vele minden szebb. Vele érdemes fenn maradni és csodálni a világot, mert úgy mindennek élénkebb és vidámabb a tónusa. Szeretek vele lenni. Azt szeretném, hogy maradjon.

-Miért tűntél el ennyi időre? - Nem most akartam feltenni neki a kérdést, de az aggodalmaim abba az irányba, mi szerint Yifan nem biztos, hogy velem marad, sürgettek ezzel a kérdéssel. A szívem hevesen vert, ahogy hirtelenjében kibukott belőlem ez a mondat és már leplezni sem tudtam, leplezni sem akartam Yifan irányába, hogy mennyire fontos most ez nekem. Hogy mennyire félek attól, hogy esetleg más választ ad nekem, mint amilyenre vágyok. Igaz, nem kaphatok meg mindig mindent, de a szőkére szükségem van, mint az éltető oxigénre. Most, hogy három hónap után visszatért, nem akarom elengedni. Maradj velem Wu Yifan!

-Megnyugtatlak, most már eszem ágában sincs elmenni. - Mosolyodott el, a hátára fekve, majd a mellkasára húzva ölelt magához.

Beállt a néma csend közénk. Örültem, hogy Yifan nem akar elhagyni, de elvártam tőle, a sok őszinte megnyilvánulásom után, hogy egy kicsit ő is beszéljen magáról, az érzelmeiről. Csak annyit tudtam igazán a lelkivilágáról, hogy szeret, de ebben nagyon biztos voltam. Minden mozdulatában lehetett látni a felém táplált szeretetét, a szemeiben a csillogást, amikor rám nézett, ez pedig tényleg biztonságot nyújtott, de én még jobban ismerni akartam őt. Az egész lényét ismerni akartam, amire bár egy élet nem volt elég, mégis, legalább ennek a felét látni akartam. Lehet, hogy nehéz neki megnyílni, de ha nekem sikerült, akkor neki is fog.

-Tudom.... - Mosolyodtam el halványan. - De miért tűntél el?

-Én... ahj! Nem lehetne, hogy most élvezzük, ezt a romantikus pillanatot?

-Nem! - Vigyorodtam el, ahogy látni lehetett rajta az enyhe, de nem aggasztó mértékű kétségbeesést. Hitetlenül felnevetett, majd egy egyszerű mozdulattal felettem termett. Gyengéden megcsókolt és még mindig felettem támaszkodva kezdett el beszélni.