Vakrandi - ChanHun f.f./BEFEJEZETT/

Extra pt. 1 - Taoris

Fáj. Elviselhetetlenül fáj ez már születésemtől fogva. Az emberek ha megtudják, szánakozva néznek rám, holott a szánalom és a sajnálat az, ami a legkevésbé segít ezen az évek óta tartó borzalmon. Nem akarok élni. Semmi értelme. Nekem semmi jó nem jutott ki az életből. Nap, mint nap, mikor felkelek, kezdődik előröl minden. Egyfolytában aludni akarok. Meg akarok halni. Innen már nincs tovább. Legalább is, ezt hittem.

Újabb és újabb adag étel jött ki belőlem, a gyomorsav végig marta a torkomat. Se én, se mások soha nem értették, hogy miért csinálom ezt. Mint mondtam, én se tudom. Én tényleg, úgy igazán rendbe akarok lenni. Unalmas, semmit mondó életet akarok élni, mint ahogy sokan mások. Dolgozni akarok korán reggeltől estig, hogy aztán, mikor haza érek, ételt főzhessek a szerelmemnek, majd ugyanezzel a személlyel néznénk a tévét ki tudja meddig, és végül elmennénk aludni, hogy másnap ismét ugyan az a rutin kezdődjön el, mint minden nap. Soha nem volt erre lehetőségem. Kicsi korom óta egy intézetben vagyok, ahol egyszer, talán meggyógyulok, de nem most! Érzem és tudom is egyben, hogy még messzi van az a áhított boldogság, mire már régóta várok. Lehet, hogy soha nem is kapom meg.

-Zitao! Jössz focizni? - Az iskolámban a gyerekek... kedvesek. Nem bántottak soha sem. Próbáltak játékra bírni, vagy bármire, aminek esélye volt arra, hogy egy kicsit megmosolyogtasson. De soha nem sikerült nekik.

-Nem... köszi... - Szívesen mentem volna és jól is esett, hogy törődnek velem, de az én testem mindig is túl gyenge volt ahhoz, hogy futni tudjak, vagy egyáltalán bármilyen gyorsabb mozgást végezni a bandukoláson kívül.

-Egyél egy kicsit Tao!

-De úgy is utána meghánytatom magam... - Egy idő után már képtelen voltam enni. Fájt a nyelés a sok seb miatt, ami a torkomon volt, és fájt a lelkem is, mert mindig is tudtam, hogy nekem felesleges ételt adni. Valaki éhezik és a két kezét összetenné azért, hogy megkaphassa azt az ételt, amit én csak könnyelműen kihányok. Semmi értelme ennem.

-Itt segítenek rajtad kicsim. - Nyolc éves vagyok, az élet pedig semmi boldogságot nem adott nekem, a törődő szüleimen kívül. Anyukám most is reménytelien mosolyog rám az anyósülésből hátratekintve. Szeretem, ha mosolyog. Olyankor úgy érzem, van értelme élnem. De ha miattam szomorú, legszívesebben meghalnék. Nem lenne szabad így élnem.

-Csoportos terápia~ - Nyitott be a szobámba vidáman Sehun. Mindig mosolyog. Olyan életvidám. Nem is értem, hogy képes erre, hiszen vak. Soha nem láthatott ebből a világból semmit. Ahogy én sem ettem soha sem normálisan. Kicsi korom óta infúzióval táplálnak.

Azt hiszem, a tizen éves korom kezdete volt az, ami végpecsétként zárta le életem borítékját. Már végleg elvesztettem mindent. Egyik nap meglátogatott apa. Anya meghalt. Gyászoltam a nyomorom mellett. A nyomorom mellett, ami miatt az anyukám sosem tudott igazán őszintén mosolyogni. Elkeseredetten kellett meghalnia, ez pedig, súlyos teher marad a vállamon, talán örökre.

Az állapotom is súlyosbodott. Már tényleg képtelen voltam bármit is megenni. Azok az ételek, amik eddig nagy nehezen megmaradtak a szervezetemben, most már ugyan úgy végzik, mint a többi. Gyors tempóban rohanok étkezés után a mosdóba, hogy meghánytassam magam. Nem látom magam szépnek. Ha belenézek a tükörbe nem látok mást, mint egy megkeseredett csont és bőr ember figurát, kinek minden nap vörösek a szemei a sírástól. Egyik intézetis gyereket sem vagyok hajlandó elfogadni barátomul. Csak Sehun maradt mellettem, de ő is csak azért, mert szörnyen ragaszkodó természet és csak jobban ártottam volna neki, ha elküldöm, mint sem velem marad és én tönkre teszem. Az emberek depressziósak lesznek mellettem. A maradék életerejüket is elszívom tőlük.