Vakrandi - ChanHun f.f./BEFEJEZETT/

7.rész

Egy pillanatra, mintha földrengés érte volna a várost, oly' nagyon meginogni látszott számomra minden. A lábam alatt a föld, ami vonzásának köszönhetően nehéz súlyként ragadott magához. A hitem, mely évek óta nem akaródzott visszatérni és most végre itt volt, mellettem. Az eszem, amit, már Baekhyun óta, nehezen tartottam a helyén. És végül a szívem, ami egy pillanatnak köszönhetően repedt meg, szilánkosra, hogy még nehezebb legyen számomra a rendbehozása. Úgy érzem, hogy teljesen tönkrementem. Ez után, már nem leszek képes visszakapaszkodni, arra a lelkiállapotra, ahol azt mondhattam, "Boldog vagyok..."

Boldog voltam, mert volt nekem egy Sehunom és egy Sesém. Mindkettőt imádtam és szerettem, szerelemből, de most, hogy már tudom, ők egy és ugyanazon ember, már nem tudtam így állni hozzájuk, hozzá. Egy Oh Sehun nevű fiúhoz jöttem, mert hívtak, engem, mint a feltételezett hozzátartozóját és egy Sese külsejűvel találtam magam szembe. Sese, végig Sehun volt, csak félt elmondani nekem az igazat és talán, úgy gondolta, jobb, ha egy ideig nem szól nekem erről. De rosszul hitte. Az elhallgatással sebzett meg a legjobban. Itt fekszik előttem sérülten, érdeklődve ráncolva a szemöldökét, hogy vajon ki is állhat mellette... mert nem látott. És talán ez volt a legszörnyűbb. Egy csomószor játszottam le azt a fejemben, hogy Sehunt fogom választani, mivel Sesével, egy vak emberrel, nem tudnám leélni az életem. Erre kiderül, hogy mindvégig Sese volt Sehun és Sehun Sese!

Hogy lehettem ennyire hülye?! Hogy nem lehetett számomra egyértelmű a helyzet?! Az egybeesések, a hasonlóságok, az utalgatások mind arra vezettek... hogy én már rég tudtam, hogy ki is Sehun, hogy hogyan néz ki, csak nem jutott el a csöppnyi agyamig az információ, vagy csupán én nem akartam, hogy eljusson.

-Ki van itt? - Erőtlen hangon szólalt meg az előttem fekvő szépség. Sehun gyönyörű volt mindig is, és most, hogy tudom, hogy végig ő volt Sese is, így csak még jobban belé szerettem, de az eszem azt mondta, meneküljek. Önzőség, tudom, csak magamra gondolok, arra, hogy nem akarok megint fájdalmat érezni. De mit sem törődve Sehunnal és azzal, hogy jelenleg olyan törékeny, mint egy porcelán szobor, ott hagytam. Képtelen lettem volna, akár egy secundummal is tovább maradni abban a fojtogató légkörű szobában. Egyszerűen kirontottam a fehér teremből, nagy robajjal vagdalva az ajtót, de nem érdekelt. Még az sem, hogy ezzel a szívbajt hoztam Sehunra. Mérges voltam rá, nagyon, még annak ellenére is, hogy talán jobban szerettem, mint annak idején Baeket, de nekem ez túl sok volt. Nagyon vágytam a tudásra, de nem voltam rá felkészülve.

Nagyot sóhajtva csúsztam le a kórterem előtti fal mentén, teljesen megrogyva. Előttem Yixing ült, egy, a várakozók számára odahelyezett széken és megbánó, egyben aggódó pillantásokkal bombázott. Most már értettem, hogy miért akarta annyira azt a kurva szemkötőt. Visszagondolva, bár még mindig kétségek között vergődnék, de jobb lett volna, ha ezt nem tudom meg. Mindig is egy naiv, könnyen átvágható ember voltam, milliónyi fájdalommal és ahányszor kihasználtak, annyiszor törtem meg. Ebben a helyzetben sem volt másképp. Bár Sehunnak is igaza volt, mégis úgy éreztem, hogy ő engem átvágott. Magához láncolt azért, hogy ne kelljen magányosnak lennie és közben elhallgatott egy kulcs fontosságú dolgot, ami most súlyos pecsétet nyomott a kapcsolatunkra.

-El akartam mondani. - Lay szemeiben teljes megbánást láttam. Nem kellettek hozzá szavak, hamar levágtam, hogy ő erről már régen tudott, de nem mondta el. Nem haragudtam Yixingre, hiszen én sem szóltam volna magamnak erről, ezt mindenképp Sehuntól kellett megtudnom, de egyszerűen akkor nem volt ott senki más, akire a haragomat zúdíthattam volna.

Ordítottam vele, úgy, ahogy még sohasem és bár nem érdemelte meg, de tartotta magát és tűrte. Meg sem rezdült, még könnyek sem csillogtak szemeiben, csak hallgatott, végig engem figyelve. Olyan dolgokat is a fejéhez vágtam, amik sosem voltak igazak és egyáltalán nem érdemelte meg, de én nem gondolkodtam. Az agyamat ellepte a lila köd, minden külső interakciót elzárva magamtól és bár higgadtabb kellett volna, hogy legyek, nekem ez nem sikerült. Sosem voltam egy hangoskodós ember, hirtelen haragú meg főleg nem, inkább csak csendben vészeltem át, ha valami történt, most viszont négy évnyi elfojtott harag és fájdalom robbant ki belőlem. Lehetetlen volt lefékezni az indulataimat, holott nem akartam egy emberen, főleg nem Yixingen kitölteni. Az volt a szerencsém, hogy barátom pontosan jól ismert, és bár meglepődött reakciómon, mégis tudta, hogy most tombolásra van szükségem. A karomba kapaszkodva húzott maga után, ki a kórházból, egyenesen a környék egyik eldugottabb helyére, ahol nyugodtan ordibálhattam vele tovább.