Vakrandi - ChanHun f.f./BEFEJEZETT/

Extra pt. 10 - KrisKai

A kellemes, meleg szél beletúrt hajamba. A folyó a lábam alatt halkan csordogált, miközben a többiek nevetve próbáltak valamiféle tüzet csiholni a maguk tudásával. Jó volt a levegő. Legalább olyan jó, mint vidéken, ezt pedig szerettem. Megnyugtatott, mert bár már képes voltam leküzdeni a múltban történteket - hála Yifannak - mégis, volt valami, ami zavart. Az az este óta nem keresett. Reggel, mikor felkeltem, ő már nagyban a reggelit csinálta. Hozzá akartam bújni, úgy, ahogy még az este, de ő rideg és távolság tartó volt, ezért igyekeztem minél hamarabb elhagyni a Wu rezidenciát. Azt gondoltam először, hogy csak rossz kedve van, de miután soha nem nyitott ajtót, mikor nála kopogtattam és nem is keresett, fájdalmasan bár, de feladtam ezt az egészet. Hiányzott. Rettenetesen hiányzott az, hogy minden nap beszélgetünk, még ha a semmiről is. Hiányzott, hogy folyton utánam koslat, mert kiakarta deríteni a múltam. Hiányzott minden, ami Wu Yifan volt. Tényleg csak ennyit szánt nekem az élet a szerelemből? Pár röpke hetet, aminek csak a végét töltöttem igazán boldogan? Tényleg, csak ennyit érdemelnék?

-Jongin... izé... nem tudsz valami tüzet alakítani nekünk? - Chanyeol gondterhelten vakarta a fejét és könyörgően nézett rám, hátha csodát tudok tenni. Mondjuk, még ha csodát nem is, de tüzet tudtam rakni. Régen sokat jártam túrázni apával, ezért eléggé megmaradtak ezek a tudományok a fejemben.

Élveztem azt, hogy a természetben vagyok itt, tél végén, mikor már melegedik az idő, de nem akartam elhinni még mindig, hónapok elteltével sem, hogy nem kellettem neki. Annyira, elhittem, hogy ő is szeret, hogy a végén jól pofára is estem, ez pedig fájt. Ahogy néztem a többieket, az örömöt az arcukon, amit a párjuk okozott, összeszorult a szívem. Szégyen, vagy nem szégyen, de irigyeltem őket. Azt akartam, hogy Yifan mellettem legyen, átöleljen és csókoljon. Akartam a társaságát, de nem kapunk meg mindent, amit akarunk, nem de? Elvégre, a való élet nem olyan, mint egy mindig happy enddel végződő könyv. A való élet gyakran fáj és nem úgy alakul, ahogy mi akarjuk. Nem kapunk meg mindent, amire a szívünk vágyik és nem ér minden boldog véget.

De legalább a barátaim itt vannak, ha már Yifan nem. Ők nem tűntek el még egyszer sem az életemből úgy, ahogy Yifan. Lehet, hogy tényleg megundorodott tőlem a hallottak után, elvégre, szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy a többiek is azért a barátaim, mert nem tudnak a múltamról. Yifan viszont tudott és megvetett miatta. Száz százalék, hogy ez történt. Bánom, már pár nap után megbántam azt, hogy elmondtam neki, amit és emiatt elvesztettem.

(...)

Március eleje volt. Már három hónapon is túl vagyunk és én három hónapja még csak hírét sem hallottam Yifannak. Azt hiszem, ismét visszaestem emiatt egy kicsit abba a sötét gödörbe, amiből annak idején ő rántott ki. Bár nem voltam olyan mélyen depressziós, elvégre, hatalmas terhet vettek le a vállamról, de akkor is szarul esett, hogy nincs velem, még csak barátként sem. Túl sokat gondoltam abba a kis ártatlan szájra pusziba. Yifan csak meg akart vele nyugtatni és nem azért tette, mert valaha is viszonozta volna az érzelmeim. Fájt, hogy ez így van, de még ha csak barátok lennénk, én már annak is örülnék. Most már értem, hogy miért nem akartam én annyi időn át beengedni senkit sem a lelkivilágomba. Mert bárki is lett volna az - nem feltétlen Yifan - mindenképp megundorodott volna tőlem. Ilyen dolgokat, akarva, akaratlanul sem lenne szabad kibeszélnie az embernek, legalább is, szerintem nem. Én így jártam, mindenki átértékelheti a saját életét.

-Kai, lesz egy kis buli ma este Junnienál. Semmi komoly, csak... szerintem már itt az ideje, hogy bemutassam nektek Hunniet. Eljönnél? - Chanyeol szemeiben őszinte boldogság csillant. Hihetetlen, hogy ő is milyen komor volt mér pár hónappal ezelőtt, most meg még a tavaszi fáradtság sem látszott meg rajta. Ragyogott az egész lénye, hála Sehunnak, emiatt pedig mindenképp látni akartam én is azt a srácot.