Vakrandi - ChanHun f.f./BEFEJEZETT/

Extra pt. 4 - Xiuchen

Kezdtem visszarázódni a normális kerékvágásba. Jongdae sokkal visszafogottabb lett, de már nem volt annyira távolságtartó; Junnie pedig lenyugodott, így nem kellett az ő haragjától sem tartanom; Kyungsoo meg beszédesebb lett, de még mindig nem voltunk baráti viszonyban. A kölöknek hála, végre kipihent voltam a mostani napokban. Nem kellett egyszer sem feleslegesen túlóráznom, vagy elvállalnom a hétvégi műszakot, mert a kölök meg tette helyettem. Bár nem igazán volt hozzá kedvem, de azért sajnáltam szegényt. Látszott rajta, hogy nem teljesen miattam lett az utóbbi időben csendes. Fáradt volt és erről mi sem árulkodott jobban, mint a szemei alatt húzódó méteres karikák, sőt, mintha fogyott is volna egy kicsit, de lehet, hogy csak túl gondolom a dolgot. Szó, mi szó, nem csak Junmyeon és Soo aggódtak érte, hanem már én is, olyan nagyon rossz állapotban volt. Ma is csak egy nagy koppanást hallottam az asztala felől, mire hirtelen felé kapva a fejem, azt láttam, hogy benyomta a szunyát. A helyzetre tekintve, szinte teljesen természetes volt, hogy fedeztük Jiyong előtt. Senki nem akart Jongdaenak rosszat és bár legszívesebben mindenki haza zavarta volna pihenni, tökéletes tudtuk, hogy nem lehet, mert a kölöknek dolgoznia kell.

-Megyek és iszom egy kávét. - Nyújtózkodtam egy nagyot, ahogy felálltam székemből. Junnie csak bólintott egyet, Kyungsoot pedig láthatólag nem nagyon érdekeltem. - Jongdae, eljössz velem? - Szegeztem kérdésem a kölöknek, ezzel nem csak Junmyeomot és Kyungsoot meglepve, hanem még magamat is. Aish! Azt hiszem, hogy már nagyon megsajnáltam.

-Mi?! Hogy én?! - Kapta fel a fejét Jongdae is, nagyban mutogatva magára, egy tipikus "Mi bajod van, hogy ezt mondtad?" fejjel.

-Aham. Na, gyere, meghívlak! - Léptem ki az iroda ajtaján. - Ha nem jössz, akkor nagyon megsértődöm.

-Megyek! - Pattant fel ő is helyéről, amit csak egy hatalmas mosollyal konstatáltam, majd a már megszokott pékség felé indultam. Jongdae hamar beért és mellém lépve, teljesen hallgatagon lépkedett mellettem a járdán. Igazság szerint, még mindig bűntudatom volt amiatt, amiket mondtam neki, de semmi kedvem nem volt bocsánatot kérni, az nem az én stílusom.

Gyakran mondták rám az emberek, hogy milyen bunkó és nem törődöm vagyok, ami amúgy egyáltalán nem volt igaz, csak rohadtul nem érdekeltek a szeretteimen kívül mások. Nem igazán volt erősségem az empátia, ezáltal ritka esetek egyike volt Jongdae is. Bár gyakran voltam rá mérges, mert nagyon idegesítőnek találtam az egész lényét, mégis, már az ismeretségünk eleje óta, képes voltam vele együtt érezni. Ha egy kisebb baleset érte, vagy épp félt, képes voltam átérezni a fájdalmát. Fogalmam sincs, hogy miért pont ő az, aki kiváltja belőlem az érzelmes Minseokot, de míg egy hete igen, most már egyáltalán nem zavart ez. Csak próbáltam őt megérteni és minél jobban a közelébe kerülni. Még magamnak sem akartam bevallani, de titkon már rég a szívembe lett zárva a kölök és kezdtem amiatt izgulni, hogy nem fog sokáig a cégnél dolgozni. Azt szerettem volna, ha sokáig maradna, fasz se tudja, hogy miért, de ezt akartam.

-Mit kérsz? - Kérdeztem tőle, ahogy betettük lábunkat a kellemes illatú üzletbe.

-Nem szeretem a kávét. - Fintorgott és talán még egy kicsit hátrált is, ahogy megérezte a kávébab jellegzetes illatát.

-Pfff... Kölykök! - Nevettem fel Jongdae arcán. Komolyan, hogy tud egy ember ennyire megvetően nézni egy italra? Annyira aranyos és vicces volt egyben a dühös arca, hogy képtelen voltam nem felnevetni ezen. - De akkor minek jöttél el velem? - Tettem fel az ominózus kérdést, már az asztalnál ülve, lassan beleszürcsölve az italomba.

-Ha visszautasítom a meghívásodat, akkor az illetlenség lett volna. - Adta az ésszerű választ, végig komolyan nézve a szemeimbe. - Meg... szerettem volna már egy kicsit sétálni.