Vakrandi - ChanHun f.f./BEFEJEZETT/

Extra pt. 3 - Xiuchen

Nem is tudom, hogy pontosan hogyan is kellene jellemezni ezt a hetemet. A hétfőn történt "tragédia" óta igazság szerint, nem is volt semmi gondom, Junmyeon haragján kívül. Barátom igen csak kiakadt az után, amit a kölyökkel tettem, de lássuk be, sokkal normálisabb azóta. Igaz, kerül és ennek teljesen értem is a miértjét és, hogy őszinte legyek, tetszik, hogy kerül, mint egy darab szart. Végre nem lógott senki sem egyfolytában a nyakamon és idegesített apró hülyeségek miatt. Nem történtek velem prank incidensek, ezt pedig csupa jó dologként fogtam fel, egészen addig, amíg el nem jött a hétvége. Most kivételesen a bátyám sem sózott rám plusz műszakot, ezért nyugodt hétvége állt előttem, amikor végre átaludhatok vagy huszonnégy órát, vagy legalább is, nyugtom lesz. Viszont arra egyáltalán nem gondoltam, hogy mennyire magányosnak fogom magam érezni. Be kell valljam, hiányzott Jongdae folytonos zaklatása ezekben a pillanatokban, mert hát, az ég világon semmi elfoglaltságot sem tudtam kitalálni, ami egy kicsit is leköt. Mivel Junmyeon barátom is haragudott rám, ezért ő sem keresett. Nagyon a szívén viseli Jongdae állapotát - nem értem, hogy miért - és emiatt haragszik rám, már vagy egy hete. Soha nem húzta fel magát ennyire azon, hogy néha-néha bunkó vagyok az emberekkel. Még csak halvány lila gőzöm sincs arról, hogy vajon a kölyök miért is kivétel nála és haragudott meg rám ennyire. Szívesen mondanám azt, hogy nem érdekel, majd túlteszi magát rajta, de ez egyáltalán nem volt így. Rosszul esett, hogy Junnie ennyire haragszik rám és főleg az esett rosszul, hogy egyedül voltam. Tényleg kéne egy barátnő, bár amilyen barom vagyok, ő is elhagyna pár napon belül.

-Igen? - Egy felettébb fáradt hang szólalt bele a kagylóba, amikor szombat reggel, hajnali négykor jobb kedvem sem volt, mint magamra haragítani az összes barátomat.

-Szia Luhan! - Kicsattanó jókedvvel üdvözöltem régi barátom, aki csak egy nagyot sóhajtott, majd, a hangok alapján, visszatakaródzott.

-Minseooook... Te nem dolgozol holnap? Menj aludni! - Szinte ide hallottam, ahogy Luhan a vonal másik végén szenved. Nem akartam én őt kínozni, csupán csak unatkoztam, de úgy tűnik, nem nála fogok megoldást találni a problémámra.

-A holnap az már eljött, avagy szombat van és nem dolgozom.

-Eddig mindig dolgoztál szombatonként, akkor most mi történt? - Úgy tűnik beadta a derekát.

-Fogalmam sincs, lehet, hogy csak Jiyong megunta a nyagattásomat.

-Vagy valaki új van, akit szívat, vagy valaki olyan, aki plusz órákat vállal. - Elgondolkodtató, de nem érdekel. Na, de ez a dolog tényleg. Fogalmam sincs, hogy ki lehet az a nyomoronc, aki képes magától ennyit gürizni, de amíg nekem jó, addig ő nyugodtan plusz órázhat. - Minseok... nem lehetne, hogy most szépen elmész aludni és nem ölöd az idegeimet? Ilyenkor olyan vagy mint egy öt éves kisgyerek. - Semmi kedvem nem volt megszakítani a hívást, mivel, amíg rövid párbeszédünk lezajlott régi barátommal, addig nem voltam magányos. De miután Luhant megkímélve leraktam a telefont megint úrrá lett rajtam az egyedüllét. Lehet, hogy nem is volt olyan rossz, amikor hétvégén is dolgoztam... Áhhh... Mikre nem gondolok? Még jó, hogy borzalmas volt, de legalább el voltam foglalva.

Olyan egy órán keresztül forgolódtam az ágyamban, mikor úgy döntöttem, az alvás, mint hétvégi program kilőve. Hülye inszomnia! Sajnos nincs mit vele tenni, ha nem tudsz aludni, akkor nem tudsz aludni. Ennyi. Tovább nem lehet ragozni ezt a dolgot.

Nem is értem pontosan, hogy miért pont ez az ötlet jutott eszembe, csak olyan hirtelen opcióként ért a dolog, de egyből az előszobába rohantam, hogy felhúzzam a cipőimet. Nem valami elegáns melegítőben és egy egyszerű atléta, pulcsi kombinációban bemennie az embernek a munkahelyére, két, elnyűtt sport cipőben, de tényleg nem volt jobb ötletem az unalom elűzésére és mivel ma nem dolgozom, gondolom, felesleges a hivatalos és kényelmetlen öltözet.