Nagyváros. Mit is takar pontosan ez a szó? Sok, nyüzsgő embert és járművet, akik meghatározott célirányba mozognak nap, mint nap, mert félnek bármiféle változtatást hozni az életükbe. Persze, lehet, hogy csak én gondolom ezt a gyerek fejemmel, de minden esetre, nagyon zavart az, ami mindig körülvett. Soha nem éreztem jól magam sok ember társaságában, nem is voltam soha sem egy túl szociális beállítottságú ember. Nem tudtam sokat az emberi érzelmekről és bár rengetegszer hallgattam meg mások problémáit - sokszor még tanáccsal is ellátva az illetőt - magamról igen csak nehézkesen beszéltem. Egy részt, rohadt kínosnak találtam a mások előtt megnyílást; más részt, nem is nagyon tudtam bármivel is kifejezni megfelelően azt, ami épp lezajlott bennem. Meg voltam én tökéletesen a magam, és a minden nap otthon váró macskám társaságában. Magányos voltam egy kicsit mindig is, de soha nem annyira, hogy kétségbeesetten keressek magam mellé valakit. Ha pedig egy kicsit is éreztem magam körül túlságosan felgyülemleni az egyedüllétet, csak fogtam az üres lapokkal megáldott füzetem, a szénceruzám és elhagyva lakásomat, kerestem valamit, amit megörökíthettem egy rajz formájában. Általában igyekszem csendes, kevésbé zsúfolt helyet keresni, de sokszor el vagyok én akár a főtéren is. Ha rajzolok, ha úgy igazán lefoglalom magam, akkor képes vagyok kizárni mindent. A hangokat, az embereket... szinte mindent. Olyankor csak magam vagyok, úgy igazán. Keserű dolognak hangzik, tudom, de mit tegyek? Senki olyan nincs ezen a világon, aki képes lenne megérteni mindazt, ami lezajlódik bennem. Törték már össze a szívem és nem akarom ezt még egyszer átélni.
Meglepő módon, ez alkalommal színes ceruzákat is pakoltam el, mikor a macskámat magára hagyva, kiléptem lakásomból. Mondjuk... nem is nagyon tudtam volna mit kezdeni a jelenlegi tájjal színesek nélkül. Alapjáraton jobban szerettem az egyszínű képeket, de ha ősz van, akkor csak úgy csábít az sok, egymáshoz tökéletesen passzoló szín.
-Mit alkotsz? - Mosolyogva nézek fel a rajzomat vizslató, idősödő férfira. Szemei körül ráncok gyűrődnek, ahogy egy nagy ajakgörbülettel tekint szemeimbe, olyan szintű nyugodtságot árasztva, ami - bár csak egy kicsit -, de képes ellazítani háborgó lelkemet.
-Tudod, csak ami úgy jön.
-A kis, valóságtól távoli Jongin.
-Apa! - Felnevetek, miközben ő helyet foglal mellettem és a tájat kezdi el aprólékosan megvizsgálni. Ismét ujjaim közé veszem a piros színű cerkát, hogy folytathassam a rajzot.
-Miért vagy megint ilyen szomorú? - Váratlan kérdésére kiesik a kezemből a rajzeszköz. A tipikus, semleges kifejezést felvéve arcomra nézek rá.
-Nem vagyok szomorú...
-Miért hazudsz nekem? Jongin! Az apád vagyok. Bármit megoszthatsz velem. - Elkeseredetten tekint rám, majd lassan feláll mellőlem.
-Sajnálom apa... Nem megy... - Nem válaszol, csak megértően bólint egyet, aztán magamra hagy.
A szél hirtelen feltámad, óriási lendülettel kapva bele sötét hajamba. Apró libabőrök rázzák meg egész testem, szinte még a lelkem is beleborzong az érzésbe. Egy fiatal srác halad el mellettem, cipői nagyot koppannak sebes lépteiben. Szemei könnyel teltek, ábrázata csapzott és egy hozzám közel eső fának tövébe foglal helyet. Egy ideig nézem összetört valóját, próbálok ismét elmerülni a rajzolásban, de a felőle érkező szipogás nem hagy nyugodni. Lassan feltápászkodom helyemről és hozzá sétálok. Fel néz rám, vörös bedagadt szemekkel, csak azért könyörögve, hogy legyek én az, aki meghallgatja a bánatát. Jól ismerem már ezt. Óvatosan én is elhelyezkedem a fűben, és élvezve a szél, most már lágy cirógatását, tekintek az előttem lévőre.
YOU ARE READING
Vakrandi - ChanHun f.f./BEFEJEZETT/
Fanfiction"Csak azért akartam mindezt, hogy egyenlők legyenek a nézeteink. Hogy értsd, nekem milyen, ha ilyen állapotban meg kell ismernem egy új embert." Műfaj: Short story, yaoi
