Luke szemszöge.
Jó hír: van villany. Rossz hír: a pincében vagyunk, ami olyan ijesztő, mint a ház. Calum eszméletlen. Clara karjában egy penge van. Malia alig kap levegőt és ordítások visszhangozzák körbe a házat. Szóval, ha összegeznénk a jó és a rossz hírt, akkor az utóbbi győzne mérföldekkel. Próbáltam nyugodt maradni, hogy megakadályozzam a lányok még jobban pánikba esését. Clara folyamatosan sírt, a kezéből pedig ömlött a vér, szóval kicsit nehéz volt nyugodtnak maradni.
- Luke, mit csináljak? - ordította.
A kezem remegett, ahogy beletúrtam a hajamba idegesen. - Nem tudom, Clara!
- Segíts! - sírta.
Óvatosan megfogtam a kezét, mire összerezzent. - Bocsi - mondtam. Megvizsgáltam a sebet, van benne egy kis penge, ami nincs is olyan mélyen, így ki tudom venni anélkül, hogy bármi kárt okoznék. Bár a probléma a vér lenne. Szerintem a penge tartja a vért a testében, és ha kihúznám, akkor szabad utat adnék neki.
Malia zokogni és remegni kezdett. - Mi a franc történik? Mi a franc történik? - ismételte. Az ordítások alábbhagytak és most már csak a saját sírásunk hallatszik. Mégegyszer ránéztem Clara sebére és próbáltam kitalálni a legjobb megoldást.
- Oké, Clara! Lehet, hogy fáj, de ez segíteni fog, rendben?
Bólintott, a zokogása miatt nem tudott beszélni. Ujjaimmal megfogtam a kis pengét, magamban háromig számoltam, majd lassan kihúztam. Clara erre még jobban sírni kezdett.
- Shh - dörzsölni kezdtem az egyik kezemmel a hátát. - Minden rendben lesz, Clara!
- Meg fogunk halni, Luke! Semmi sem lesz rendben! - zokogta. Magamhoz öleltem, ahogy fogta a karját. Együtt sírt Maliával, míg Calum még mindig eszméletlen. Nem tudom mibe keveredtünk és azt se tudom, hogy fogunk belőle kimászni.
Az elkövetkezendő órákban csendben ültünk. A lányok abba hagyták a sírást és Calum alkalmanként felnyögött, ezzel azt jelezve, hogy kezdi visszanyerni eszméletét. Még mindig a hideg falnak dőlve ültem, Clara a fejét az egyik vállamon pihentette, míg Malia a másikon. Kezeim az ölembe voltak omolva, ahogy a régi, repedt beton falat bámultam. Próbáltam az értelmét keresni a szituációnak, amiben most vagyunk, de nem tudtam, szóval csak üresen hagytam az elmém. Arra eszméltem, ez segít, hogy ne pánikoljak és hogy ne gondoljak arra a horrora, ami odafent folyhat. Már próbáltam felmenni az emeletre, de csak a lecserélt ajtóval találtam szembe magam. Nem tudom, hogyan történt, de inkább nem is akarok rajta gondolkodni.
Calum felnyögött egy nagyot, és megdörzsölte a fejét. Megpróbált felülni, de csak nyöszörgött és elterült a beton padlón.
- Srácok?
- Itt vagyunk, Cal! - válaszoltam.
- Fáj a fejem. - kezével betemette az arcát.
Szomorúan mosolyogtam. Mikor rájön, hogy hol vagyunk, ki fog akadni, szóval hagyom, hogy most a fájó fejére koncentráljon. - Hát elég erősen beverted.
Újra csend töltötte be a pincét. Néztem, ahogy Calum az egyik falhoz kúszik, feltápászkodik és nekidől a falnak, felhúzta a térdét és kezébe temette arcát. Elég sok ideig ültünk csendbe. Vagy túlságosan kimerültünk, vagy sokkba voltunk, vagy mindkettő egyszerre, bármi jobb, mint gondolkozni. A gondolataink egy szörnyű hely éppen, szóval a csend jobban kínzott, mint maga a helyzet.
- Halottak vagyunk, Luke. Lehet, hogy még lélegzünk, de halottak vagyunk. - szólalt meg végül Calum.
Lehunytam a szeme. - Tudom.
- A lányok alszanak? - kérdezte.
Rájuk néztem és láttam, hogy mindkettőjük szeme csukva van és lágyan lélegeznek. - Azt hiszem, hagynunk kéne őket pihenni.
- Oké - Calum hangja rekedtes volt. Újra az előttem lévő falat kezdtem bámulni. A szemem csípni kezdett és mielőtt tudtam volna könnyek kezdtek lecsordulni arcomról. Teljesen megrémültem. Teljesen rémült vagyok és fogalmam sincs mit csináljak. Nem tudtam semmire sem gondolni, hogy mit tehetnénk. A pinceajtó zárva van, nem ismerjük ennek a háznak a helyit és valaki, aki odafent van bántani akar minket. Csendben zokogni kezdtem. Talán erősnek kellene lennem és ki kéne találnom valami ötletet, hogy hogyan juthatnánk ki, de nem tudtam. Reménytelen ügy vagyunk.
- Luke? - hívott újra Calum.
- Hm? - válaszoltam, nem tudtam szavakat formálni.
- Nem baj, ha sírok? Vagy az gyerekes? - a hangjában érezhető volt a lágyság és a sebezhetőség. Ő is rettegett, mint én.
Az én hangom is rekedtes volt. - Én is sírok és meg fogunk halni, szóval sírj, amennyit csak akarsz.
Azonnal zokogni kezdett. Szerintem jó dolog, ha sír. Nem érzem magam rosszul azon a tényen, hogy én is sírok. Mindketten tudtuk, hogy most félünk a legjobban egész életünkben, szóval a sírás természetes reakció. Mikor a sikítások újra elkezdődtek, erősebben kezdtem sírni. Sikolyok, lépések, nevetések, ordítások. Úgy hangzott, mintha egy véres horror filmből jönne az egész. A testem remegni kezdett, próbáltam lenyugtatni magam, de nem ment. Próbáltam a zajokat elhallgattatni, amik betöltötték a fülemet azzal, hogy befogom őket a kezemmel, de nem ment. Próbáltam abbahagyni a sírást, de nem ment. Haszontalan és tehetetlen ember vagyok. És mikor a fények kialudtak, a pánikom csak növekedett.
