Egy sikoly visszhangzik végig a lakáson, amitől Luke azonnal felébred. Megfordul, látja, hogy Clara sikoltozik és hadonászik a kezeivel, az ágyban verejtékezve. Luke megrázza, így próbálva felébreszteni őt. - Clara! Clara, kicsim, ébredj fel!
Clara kinyitja szemeit és kétségbeesetten kapkod levegőért. - Sajnálom! - mondja azonnal. - Sajnálom.
Luke megöleli, mire a lány sírni kezd. - Sh! - suttogja megnyugtatóan a fülébe, míg a haját simogatja. - Minden rendben!
Clara megrázza a fejét. - Már vagy 5 éve nem voltak rémálmaim. Most m-miért?
- Nem tudom, kicsim, nem tudom - ringatni kezdi a testét. - Néha nekem is szoktak lenni.
- Hiányoznak. Még mindig félek. - motyogja Luke mellkasába.
- Nekem is hiányoznak. - mondja Luke szomorúan.
- Anyu? Apu? - egy kislány sétál be a szobájukba.
- Ashley, miért vagy ébren? - Luke lemászik az ágyról és a kislányához megy.
- Hallottam, hogy anya sír és sikoltozik. - mondja a csöppség és kitörli az álmosságot a szeméből.
- Ó, minden rendben van, hercegnőm. - felkapja és szorosan megöleli a kislányát.
- Oké - motyogja Ashley, Clara felnéz, aki még mindig az ágyon ül. - Szeretlek, anyu.
- Én is szeretlek, édesem. - mosolyog Clara.
- Menjünk vissza aludni. - mondja Luke. Ashley int kicsi kezével az anyukájának, mielőtt az apukája visszacipeli a szobájába.
Lefekteti az ágyában és betakarja. - Anyu jól van, Ash.
- Mi a baja? - kérdezi Ashley.
- Néha vannak rémálmai.
- Miért?
- El fogom mondani, mikor idősebb leszel, rendben?
- De 5 éves vagyok, az már elég öreg! - duzzog.
- Még mindig kislány vagy. - mosolyog Luke és megpuszilja a homlokát.
- Nem vagyok! - tiltakozik Ashley.
- Ashley Grace Hemmings, mindig is az én kislányom maradsz! - simítja meg a barna haját. Ezt Clarától örökölte, de a világoskék szemeit Luketól.
- Szeretlek, apu. - mosolyog.
- Én is szeretlek, hercegnőm. - Luke int neki, mielőtt az ő és Clara hálószobájába indul.
- Sajnálom, hogy felébresztettem. - mondja azonnal Clara, mikor Luke besétál az ajtón.
- Semmi baj, Clara.
- De igenis baj! Már tizenhárom éve. Túl kell jutnom rajta. - sóhajt és a szemei újra megtelnek könnyekkel.
- Nem, nem kell! Nem akarom, hogy úgy érezd, túl kell jutnod rajta. - Luke Clara elé ül és ráhelyezi a kezét a vállaira. - Amin keresztül mentünk az szörnyű volt. Senki se kényszerít, hogy juss túl rajta.
Clara megrázza a fejét és Luke mellkasára borul, Luke szorosan megöleli. - Néha elgondolkodom, hogy mi lenne, ha valaki más élte volna túl. Vagy ha mindnyájuk élne. Vagy ha te haltál volna meg. Szörnyű, de néha azt kívánom, bárcsak más élte volna túl helyettem.
Luke lélegzete egy pillanatra eláll. - Clara, soha, de soha ne gondolj erre! Örülök, hogy te élsz, oké? Szeretlek és megérdemelted, hogy túléld.
- De ők nem lennének lelki betegek, mint én. Ők tudták volna élni az életüket, én pedig még egy fára se tudok ránézni pánikroham nélkül. - magyarázza.
- Nem vagy lelki beteg és senki se hibáztat! - Luke köröket rajzol a hátába. - Én megértem. A családunk megérti. Hamarosan Ashley is meg fogja érteni.
- Ash nem ezt érdemli. - rázza meg Clara a fejét. - Egy olyan anyát érdemel, aki nem kell fel sikoltozva az éjszaka közepén. Egy olyan anyát érdemel, aki meg tudja tanítani neki, hogy ne féljen.
- Természetes, ha félsz, kicsim. Biztos vagyok benne, ha a Navy Seal ment volna oda be, és mikor kijönnének, rettegtek volna mindentől.
- Olyan hülyének érzem magam.
- Hé, hé - Luke egy kicsit eltolja magától, így a szemébe tud nézni. - Nem vagy hülye! Te legalább nem voltál bezárva három évig.
Igaz, Clara sokkal jobban tudta kezelni a dolgokat, mint Luke. Clarának nyolc éven keresztül állandóan rémálmai voltak, szinte sosem tudta végig aludni az éjszakákat. Alkalmi pánikrohamai is voltak. Luke teljesen összetört. Minden nap idegösszeomlása volt. Folyamatosan a halott barátait és az őrült férfiakat látta. Annyira elfajult, hogy három évre a kórházban tartották. Bármi volt is a baja, súlyos PTSR-nek osztályozták és így is kezelték. De nem ezért lett kórházba küldve, hanem, mert mikor idegösszeomlása volt más embereket is bántott.
- Annyira szeretlek. Remélem tudod. - mondja Luke.
- De szánalmas vagyok. suttogja Clara.
- Amikor kórházba küldtek az gondoltad, hogy szánalmas vagyok? - kérdezi Luke.
- Nem. Persze, hogy nem! - válaszolja Clara tágra nyílt szemekkel. - Szörnyű lett volna ezt gondolni rólad.
- Miért?
- Mert... Mert amin keresztül mentél és... - Clarát félbeszakítja Luke.
- Mert amin keresztül mentem. Te is ugyanazon mentél keresztül.
Clara rágcsálni kezdi az alsó ajkát, ahogy a gondolat végig fut a fejében. Lukenak igaza van. Mindketten ugyanazon mentek keresztül, bár Clara nem ölt meg senkit. Lukenak nehezebb volt újra normálisnak lenni, de senki sem nevezte szánalmasnak.
- Azt hiszem, nem vagyok szánalmas. - sóhajt Clara. - De néha úgy érzem.
- Nem kellene, mert nem vagy az. Egy nap mind a ketten végre újra teljesen normálisak leszünk és végre normális életet élhetünk.
- Tényleg így gondolod? Mert én nem hiszem, hogy újra azok lehetünk. Szerintem ez egész életünk végéig hatással lesz ránk. Tizenhárom év vagy harminc, nem látok különbséget.
Luke sóhajt. - Nem kéme tovább győzködnélek, te makacs anyuka. - Clara kuncog a szavain. - De megígérem, hogy minden rendben lesz!
Egymás karjai közt maradnak egy ideig. Csak a lélegzésük és a lágy zene hallatszik a háttérben. Sosem lehet csend a lakásukban, mert a csend visszahozza az emlékeiket. A csend miatt sokkal többet gondolkoznak, amitől bepánikolnak.
- Clara, remélem tudod, hogy mindennél jobban szeretlek. - Luke és Clara összepréselik homlokaikat.
- De én annál is jobban szeretlek! - könnyedén megrázza a fejét, így összedörzsölve az orraikat. Együtt járták végig a poklok-poklát és ez furcsa, szadista módon közelebb hozta őket egymáshoz. Szó szerint egymás biztosításai: a fénypont a napjukban, az ok az éléshez és mikor egy gyönyörű kislányuk született, még egy dolog volt, amiért élhetnek. Clarának és Lukenak még mindig vannak sebhelyeik: érzelmi és fizikai is. Egy heg, mindegy egyes szúrásért; egy heg, minden egyes lövedékért és egy heg; minden egyes személyért, kiknek végignézték a halálukat. Még mindig kísérti őket az összes emlék. Gyakran gondolkoznak el azon, hogy miért ők élték túl. Bár mindenki boldog, hogy élnek, de nem értik miért pont ők. Maliának teljes ösztöndíja volt a kedvenc egyetemére, miért nem ő élte túl? Ashton és Grace annyira szerelmesek voltak egymásba, hogy mesebeli életük lett volna, miért nem ők élték túl? Clara és Luke sem tudja a választ, bármennyire is gondolkodnak rajta. De egy dolgot tudnak és ezért élnek, lélegeznek még mindig. A családjuk és barátiak mindenben támogatták őket, míg mindenen keresztüljutottak. Egyszer sem okolták őket bárki haláláért is vagy szidták le őket, amiért olyan ostoba gyerekek voltak. Csak megmutatták nekik, hogy tiszta szívből szeretik őket.
- Mi lenne, ha holnap meglátogatnánk a sírokat? - javasolja Luke. - Már majdnem egy éve, hogy nem jártunk ott.
- Rendben, jól hangzik. Meg kell egy kicsit töltenünk őket élettel. - mondja Clara csendesen. Szerinted haragudnak ránk? Hogy túléltük?
- Dehogyis, kicsim - Luke szorosabb öleli. - Biztos vagyok benne, örülnek, hogy élünk és hogy éljük az életünket. Ők is ezt akarták volna. Megküzdöttünk érte és abban is biztos vagyok, hogy nagyon büszkék ránk!
Clara fulladozni kezd, ahogy a barátaira gondol. - Annyira hiányoznak.
Luke csak hümmög válaszként, nem akar róluk beszélni, mert tudja, hogy csak megsiratná magát. - Ők tudják, hogy rendben leszünk.
- De mi tudjuk?
- Én igen, és te?
Clara nehezen felsóhajt, ahogy a válaszon gondolkodik. - Azt hiszem, van remény, hogy jól leszünk. Mert mi másunk volt a reményen kívül?
