Luke szemszöge.
Ez egy összevont temetés. Mindenki szerint ez volt a legjobb döntés. Olyan régóta voltunk legjobb barátok, hogy el se tudtuk volna képzelni, hogy külön csináljuk.
Most itt ülök a legelső sorban. A családom a bal oldalamon, míg Clara és az ő családja a jobb oldalamon van. Szemeim le se veszem az előttem lévő hat koporsóról.
Ashton. Emma. Michael. Calum. Malia. Grace. Így vannak elhelyezve. A rendőröknek sikerült az összes testet megtalálni. Eltartott pár napba, de mindnyájukat visszahozták, beleértve az őrült férfiak testét is, akik felelősek ezért az egészért. A házat is megtalálták és úgy tervezik, hogy lerombolják a következő hónapban. Még egy rövid ideig fenn akarják tartani, hogy megvizsgálják, de én azt akarom, hogy a lehető leghamarabb lerombolják.
A második beszéd, amit Grace apukája mond, most szomorú. Ő az a férfi, akit alig láttam szomorúnak vagy dühösnek lenni. Mindig mosoly volt az arcán és mindig ő volt a legboldogabb ember a szobában. De most, alig tudja megformálni a szavakat, kitörni vágyó zokogása miatt. Clara sír mellettem, megfogom a kezét és összekulcsolom ujjainkat. Megnyugtatóan megszorítom a kezét és egy apró mosolyt küldök felé, majd letöröli a könnyeit az arcáról.
- Örökké hiányozni fogsz, Grace! - így fejezi be az apukája a beszédét és most én vagyok a soros. A család Clarát és engem megkért, hogy írjunk mindketten beszédet. Clara elutasította, alig szólal meg, mióta megmenekültünk. Habozva, de én elfogadtam a kérésüket. Ez nem olyan, amire számítottam, hogy csinálni fogok, de úgy gondolom, hogy a barátaim megérdemlik.
Felmegyek a pódiumra és előveszem az összegyűrt papíromat, amin a beszédem van. Egy utolsó pillantást vetek rá, majd visszavezetem a szemeim a tömegre.
- Üdv! Luke Hemmings vagyok, de ezt biztos tudják. Feltételezem, mivel én, Ashton, Emma, Michael, Malia, Calum és Grace legjobb barátok voltunk már vagy ezer éve. Épp ahogy Clarával is. Mindnyájan az óvodában találkoztunk, először nem igazán kedveltük egymást. Olyan korszakban voltunk, mikor azt hittuk, hogy a lányok és a fiúk tetvesek. - mondom, mire halk kuncogásba tör ki a közönség. - De valahogy legjobb barátokká váltunk. Mindig támogattuk egymást és mindig figyeltük, hogy mi a legjobb a másiknak. Szerettük egymást, valószínűleg jobban, mint saját magunkat. - mosolygok szomorúan a koporsókra, majd Clarára, aki még mindig sír. - Most már csak hülye gyerekek vagyunk. Nagyon, nagyon hülyék. El se tudom mondani, mennyire. Fogalmam sincs, hogy miért mentünk be abba a házba és nem is fogom megtudni. De ami abban a házban történt kimondhatatlanul borzalmas volt. Nem tudok róla beszélni és valószínűleg soha nem is fogok. Sajnos nyolcunk közül, csak mi ketten éltük túl, mi is csak épphogy. Mások elmondása szerint három napig voltunk ott. - megállok egy másodpercre, ahogy könnyek szöknek ki a szemeimből. Veszek egy mély levegőt, hogy oxigénhez jussak és folytatni tudjam.
- Mindenfajta fájdalom van a világom: szerelmi bánat, magány, fizikai fájdalom és sima szomorúság. Mindegyik egy különféle fájdalmat okoz. A legrosszabb fájdalom, amit érezhetsz az az, hogy a legjobb barátaid a saját szemed láttára halnak meg és rohadtul nem tehetsz semmit. Szédülsz, a mellkasod fáj és alig kapsz levegőt. Érzed a sebeiket saját magadon, de te csak sírsz. Úgy érzed, mintha valaki az összes létfontosságú szerved eltávolítaná és rátaposnának. Alig tudod rávenni magad a mozgásra. De abban a szituációban, amiben én voltam, mozognod kellett. Ott kellett hagynod őket és el kellett menekülnöd mindentől. - egy pillanatra a tömegre meredek. Nem hiszem, hogy megértik, milyen fajta fájdalom is volt ez. Nem csak átlagos fájdalom, ez kínzó fájdalom volt, amitől csodálkozol, hogy-hogy még élsz.
- Ezek az emberek a legjobb barátaim voltak, és életem végéig is azoknak fogom őket tekinteni. Mindig lesz helyük a szívemben. És tudom, mikor ezt mondom, Clara nevében is beszélhetek. Mindig emlékezni fogunk rájuk. Gondtalan gyerekek voltunk, akik csak szórakozásra vágytak. Csak szórakozni akartunk. Élni akartuk az életünket, mert tudtuk, hogy sosem leszünk fiatalabbak. Mindnyájunknak voltak problémái az életben, de mindig kisegítettük a másikat a bajból. Túljutottunk a problémáinkon, mert tudtuk, hogy egymásra mindig számíthatunk. És remélem, közületek mindenkinek megvan ez. Olyan legjobb barát, akire rábíznád az életed is, ez a legjobb dolog a világon. - meg kell állnom egy pillanatra, hogy türtőztessem magam a sírástól. Ez a legnehezebb dolog, amit valaha tennem kellett.
- Csak tinédzserek vagyunk. Csak tinédzserek voltak. - ránézek a koporsókra. - Nem akartuk, hogy bárkinek is bántódása essen. Nem gondoltuk, hogy ez fog történni. Sajnálom. Annyira, de annyira sajnálom! Úgy érzem ez az egész az én hibám, mert ha megállítottam volna őket, ez nem történt volna meg. - a hangom remeg, sírok. Könnyek száguldoznak le az arcomról, a látásom is homályosulni kezd. Próbálom letörölni a könnyeim, de nem megy.
- Hiányoznak. És még mindig félek. Nem hiszem, hogy én és Clara újra önmagunk lehetünk. Ez a beszéd borzalmas volt, sajnálom. Nem vagyok jó az ilyesmiben. Sajnálok mindent!
És így fejezem be a beszédem. A felének nem is volt értelme, mivel elfelejtettem a papíromra nézni, csak fecsegtem. Visszamegyek a helyemre, leülök, és újra megfogom Clara kezét. Mindenki feláll és beszélgetni kezdenek egymással, de én és Clara maradunk ugyanabba a pozícióba. Közelebb küszködöm magam a lányhoz és átkarolom. Nekem dől, a fejét a mellkasomon pihenteti.
- Bárcsak boszorkányok lehetnénk vagy valami, elmondanék egy varázslatot és visszahoznám őket. - mondja Clara, majdnem felnevetek.
- Én csak azt kívánom, bárcsak vissza tudnánk pörgetni az időt.
- Most mi lesz? - suttogja.
- Éljük tovább az életünket. De úgy érzem, belül halott vagyok. - szintén suttogom.
- Nem akarok nélkülük élni.
- Én sem. Kiegyensúlyoztuk egymást és most fogalmam sincs, hogy mi lesz.
Ezután csendbe maradtunk. Igazából ez volt a leghosszabb társalgásunk, amióta megmenekültünk. Egyikünk sem állt még készen a beszélgetéshez vagy a mozgáshoz, ami azt illeti a lélegzéshez sem. Clara nevében is beszéltem, mikor azt mondtam, hogy bárcsak mi is meghaltunk volna.
- Akarsz sétálni a közelben? - kérdezem Clarát.
- A közelben?
- Igen, a közelben - erősítem meg, mire bólint. Felállok, ő pedig megfogja a mankóját, hogy fel tudjon állni. A combja be van kötözve, az orvos azt mondta neki, hogy két hétig mankót kell használnia. Már mindjárt vége a második hétnek, tudom, mennyire várja, hogy megszabaduljon tőlük.
- Nem fogom ezeket használni. - mondja és feláll.
- Miért nem?
Megvonja a vállát. - Nem akarom.
Egy apró mosoly terül el az arcomon, megfogom a kezét és összekulcsolom az ujjainkat. Sétálni kezdünk, vagy Clara esetében sántítani a tömegen keresztül. Páran szomorúan néznek ránk és részvétüket nyilvánítják, mire mi csak bólintunk. Mikor kijutunk a tömegből meglátok pár fát. Csak fákat, tele levelekkel és madarakkal. De ekkor meglátom őt. A fának dől, késsel a kezében, amit ujjaival forgat. Egy undorító mosoly szökik fel a ronda arcára, megdermedek. Tudom, hogy börtönben van, életfogytiglanit kapott. A rendőrök mondták. A légzésem felgyorsul, ahogy felénk közeledik.
- Ne! - ordítom. - Ne! Menj innen!
- Luke, mi a baj? - kérdezi Clara, mire magam mögé tolom.
- Kérlek, hagyj minket békén! - kiabálom, zokogni kezdek.
- Mi a baj? - kérdezi a férfi.
- Te! - ordítom és elengedem Clara kezét.
- Luke! - hallom, hogy kiabálnak, ahogy a férfi felé lépek. Ráugrok, a földre nyomom és ütni kezdem. Körülöttem mindenki sikoltozik, a férfi is.
- Te rohadék! Tönkretetted ez életem! - ordítom, ahogy behúzok neki.
- Luke, szállj le róla! - valaki mondja és lelök a férfiról. Az emberek lefognak, nehogy újra megtámadjam a férfit.
- Miért állítottatok meg? - kérdezem. - El kell kapnunk!
Ránézek a férfira, de csak Malai testvérét, Jamest látom. Az arca véres, az emberek segítenek neki felállni.
- Mi? - suttogom és körbenézek. Mindenki elszörnyedve mered rám. - Mi folyik itt?
- Luke, jól vagy? - teszi anya a kezét a vállamra, szemei aggodalmat mutatnak. Hátrébb lépek egyet. Össze vagyok zavarodva. - De... Ott volt!
- Luke, ő James. Születésed óta ismered. - mondja anya.
- Nem! - megrázom a fejem. - Nem! Ő volt az. A pszichopata volt.
- Ő börtönbe van, édesem.
- Nem! Ott volt! - tiltakozom.
- Haza kéne mennünk. - átkarol anya és az autó felé kezd vezetni.
- Nem, de...
Közbevág. - Elég, Luke! Traumatizált vagy.
- De ott volt. - körbenézek, esküszöm, bármerre nézek ez egyik férfit vagy az egyik halott legjobb barátomat látom. Nem bírom tovább, sikítani kezdek. A fejemre rakom a kezem és olyan hangosan ordítok, amennyire csak tudok. Összerogyok, magzatpózba fekszek a földön. Zokogok, alig kapok levegőt. Tudom, hogy emberek vesznek körül, de nem érdekel. Ordítoznak és, mikor az arcukra nézek folyamatosan változnak. Próbálnak felhúzni a földről, de nem hagyom. Nem akarom, hogy hozzám érjenek, addig míg meg nem látom Clarát.
- Luke, minden rendben lesz! Jól vagy. - felsegít.
Megölelem, ahogy zokogok. - Itt vannak. Mind itt vannak.
- Nem, nincsenek. - suttogja Clara.
- De látom őket. Mindenhol és mindenben őket látom. Megöltem őket, Clara.
- Nem te ölted meg őket.
- Megöltem négy férfit! - magyarázom.
- Megérdemelték.
- Senki sem érdemli meg a halált! - folytatom a sírást.
- Rendben leszel!
Megrázom a fejem és beletemetem a vállába, ahogy Clara végigsimít a hajamon. Ez egy kicsit kínos, figyelembe véve, hogy több centivel magasabb vagyok nála, de kényelmesen érzem magam a karjai között.
- Rendben leszünk! - suttogja, és ekkor rájövök, hogy ő is ugyanúgy érintett ebben az ügyben. Ő is pontosan ugyanazt élte át, amit én, de ő nyugodt tud maradni. Én vagyok az, aki nyilvános helyen mentálisan összeomol, szánalmasnak érzem magam.
- A barátaink lehet elmentek, de az emlékeinkben örökké élni fognak. Négy férfi halott, egy pedig börtönben van. Kijutottunk abból az őrült erdőből. Most már biztonságban vagyunk, Luke. Minden rendben lesz!
