Emma szemszöge.
A lélegzésem nehéz és heves volt. Nem tudtam kontrolálni, semmit se tudtam kontrolálni. A gondolataimat sem, a könnyeimet sem, a sorsomat sem. Semmit. Könnyek gördültek le az arcomról, ahogy a mellettem fekvő haldokló fiút néztem. Ashtonnak öt szúrt sebe van a hasán. Mindegyik mély és korlátlanul folyik belőlük a vér, amit nem tudok elállítani.
- Ashton, annyira sajnálom! - zokogtam, majd lágyan beletúrtam a hajában megnyugtatásképpen.
Az összes erejét felhasználva megrázta a fejét. - Én sajnálom!
- Ne merészeld bűnösnek érezni magad, Ashton Irwin! Nem tudtad, hogy ez fog történni! - annyira sírtam, hogy alig tudtam rendesen beszélni.
- Mond meg Gracenek, hogy szeretem, rendben? Jussatok ki innen élve és mond meg neki, hogy szeretem! - suttogta, majd újra köhögni kezdett. Mindegy egyes köhögésnél vér folyt ki szájából és könnycseppek a szeméből.
- Rendben, rendben - pánikolni kezdtem, mikor éreztem, hogy nem lesz már itt sokáig. Ashton egy apró mosolyt küldött felém és a köhögése erősödni kezdett. A vérével voltam befedve, ahogy minden tőlem telhetőt megpróbáltam, hogy elállítsam a vérzést.
- Öld meg azokat a szemeteket! - motyogta, majd a szemei lecsukódtak.
- Ne, Ashton! Ne hagyj itt! - hisztérikusan ordítani kezdtem. - Ne hagyj egyedül!
Egy lágy sóhajt hallottam, mire a teste megmerevedett.
- Ne, ne, ne, ne! - sírtam. - Ashton?
Felálltam a folyosó padlójáról. - TI HÜLYE FASZOK! - kiabáltam. A mellettem lévő falba vertem. - Szemétládák!
Ordibáltam és cibálni kezdtem a hajam. Hagytam, hogy összeessek a padlón és körbefontam a karom a térdem körül. Zokogni kezdtem, alig kaptam levegőt.
- Milyen kár, hogy meg kellett halnia - hallottam egy hangot mögülem. - Kedves fiatalember volt, nem igaz?
Megfordultam és a pillantásom egy magas férfival találkozott, aki talpig feketébe volt öltözve. Gyorsan felálltam és hátrafelé araszoltam, messzebbre az idegentől.
- Mi a francot akar tőlünk? - kiáltottam.
- Szórakozást - vigyorgott a férfi. Fekete szeme és véres ajka, az arca ápolatlan és a fogai sárgák voltak. Ugyanaz az ember, aki megölte Ashtont. Egy véres kést forgatott az ujjai között, ahogy felém indult.
- H-hagyjon béken! - nyöszörögtem.
- De azzal lerombolnánk a mókát! - a teste már csak egy ujjnyira volt tőlem, míg én a falnak préselődtem.
- Kérem! - könyörögtem. A férfi a fejem mellett az egyik kezét a falra helyezte, a másikban a kést tartotta, amit lágyan le-felhúzogatott a karomon. A penge hideg volt és bár nem nyomta erősen, mégis elég volt ahhoz, hogy bármi kárt tegyen, éreztem milyen éles. Próbáltam elszabadulni, de a kezét a derekamra tette, ezzel ott tartva engem.
- Nem, nem. Nem futhatsz el! - suttogta, leheletén érezhető volt a tömény alkohol. A kés lejjebb haladt a combomig, majd kényelmetlenül odanyomta. A félelemtől könnyek szabadultak ki a szememből. Minden erőmmel próbáltam ellökni magamtól, de kimerültem. Sokkal kisebb vagyok, mint a férfi.
- Légy jó kislány! - hideg, sötét szemeivel meredt rám. Éreztem, hogy a kést egyre erősebben és erősebben nyomja, míg végül lassan belemártotta a kést a bőrömbe.
- Elég! - könyörögtem. A férfi figyelmen kívül hagyta a tiltakozásom és a fájdalom a lábamban nőtt.
- Te szemétláda, takarodj el tőle! - ordította egy hang. Minden olyan gyorsan történt. Valaki meglökte a férfit és bevert egyet az arcába. A férfi és a kés egy puffanással ért földet. A fájdalom elviselhetetlen volt, így én is a földre estem.
- Úristen, Emma! - a személy, aki megmentett kiderült, hogy Michael.
- Michael! - a kezem a lábamra vezettem, ahonnan csöpögött a vér.
- Istenem, sosem figyeltem az elsősegély órákon - motyogta tágra nyílt szemekkel. Michael habozva a sebemre tette a kezét.
- Állítsd el a vérzést! - nyögtem.
- Állítsd el a vérzést, állítsd el a vérzést - motyogta, majd levette a pulcsiját. - Érintsem meg?
- Óvatosan! - mondtam. - Fáj.
- Tudom, bébi. Tudom - összekötötte a pulcsiját és óvatosan megérintette a sebemet.
- Á, Michael!
- El kell állítanom a vérzést és ki kell tisztítanom - együtt érzően nézett rám.
- Ashton, Ashton ott van - suttogtam.
Michael felsóhajtott és láttam, hogy a szemei megtelnek könnyekkel. - Láttam. Láttam, Emma. A legjobb barátom ott fekszik a földön, vérbe fagyva. Az élettelen teste ezen a mocskos padlón van. Nem ezt érdemelte!
- Nem tudtam megmenteni. Az én hibám.
Emlékszem, hogy Ashton és én szétváltunk a többiektől, aztán megláttunk egy embert késsel a kezében. Megpróbáltunk elfutni, de az ember megragadta Ashtont, és a sikertelen próbálkozásaim ellenére, leszúrta őt.
- Ne magadat hibáztasd!
- Mind meg fogunk halni! - suttogtam.
- Emma, ne gondolkodj így! - egy puszit nyomott a homlokomra. - Előbb halok meg, mielőtt hagyom, hogy bárki is bántson téged!
Bólintottam, de még mindig sírtam. Sosem féltem még ennyire az életemben. Láttam már horror filmeket, voltak rémálmaim, volt már életveszélyes autóbalesetem is, voltam már számos kísértetházban, de egyik szituáció sem volt ilyen, mint most.
- Gyerünk, Em! Segítek járni, de mennünk kell még mielőtt más is jön - Michael segített a lábamra állni. Összerezzentem a fájdalomtól, mikor ráhelyeztem a súlyom a lábamra.
- Fáj! - mondtam Michaelnek.
Megfogta a karom és áthelyezte a nyaka körül. - Csak támaszkodj rám, rendben?
Képtelen voltam megszólalni, szóval csak bólintottam. Körbe sántítottuk az ijesztő ember eszméletlen testét és elindultunk a folyosón.
- Keressünk valami helyet, ahol pihenhetsz egy kicsit. - mondta Michael.
- Ebben a kurva házban nincs olyan hely, ahol pihenhetnénk! - csattantam fel. - Meg fogunk halni!
Fájt mindenem, kimerültem és a félelem rendkívül ingerlékennyé tett. Tudom, hogy Michael csak segíteni próbált, de nem értem ezt az optimista és bátor hozzáállását.
- Bocsánat - motyogta Michael, mire rosszul éreztem magam. Nem érdemelte meg, hogy így leordítsam. Sóhajtottam, ahogy folytattuk utunkat, olyan messzire mindentől, amennyire csak lehetséges. Megálltunk egy ajtónál a folyosón végénél.
- Ide, ez elég messzinek tűnik. - Michael kinyitotta az ajtót. A szoba sötét volt, de abban a percben, ahogy Michael beljebb ért felkapcsolta a villanyt. A világítás működött és megzavart a látvány, amiben részesültünk. Clara meg Luke egy székhez voltak kötözve és a szájuk is be volt fogva. Fészkelődni és motyogni kezdtek, ahogy ránk néztek tágra nyílt pupillákkal. Próbáltak ordítani, de a szikszalag elhallgatatta a hangjukat. A sötétségből egy kés lett a falhoz vágva. Pontosan az arcom mellett suhant el, és ért a falba. Csak pár milliméter és...
- Helló!
