Clara szemszöge.
Mikor a falak közeledni kezdtek, bepánikoltam. Azt hittem, ez a ház van vagy száz éves, és hogy rothadó fából készült. De a fém ajtóból és az ördögi fal szerkezetéből ítélve, úgy tűnik ez csak álca, ami elfedi a modern technológiát. Biztos vagyok benne, hogy most már mindegyikőnk tudja, bár ez nem szünteti meg a kezdeti sokkot.
- A falak közelednek. Miért közelednek azok a rohadt falak? - Michael légzése nehezedni kezd, ekkor eszembe jut, hogy klausztrofóbiás.
- Nyugodj meg, Michael! - mondja neki Emma. Luke a különféle tárgyakra néz a szobában, majd vissza a falra. Nem közelednek olyan gyorsan, de ahhoz elég gyorsan, hogy tudjuk kevesebb, mint öt percünk maradt, mielőtt laposra zúz.
- Oké, fogjatok meg bármilyen tárgyat, amit csak tudtok, és szorítsátok a falhoz! - szólal meg Luke, majd a késekhez rohan, amik a falba vannak fúródva. Én a férfihez rohanok, aki egy perccel ezelőtt még kínzott minket. Egyedül nem tudom a kést kihúzni a koponyájából, ezért a kabátját kezdem átnézni valami használhatóért. Egy újabb kést és egy újabb pisztolyt találok. Anyám, az a fickó jó sok dolgot tudott a kabátjába tenni. Mikor felnézek, mindenki próbál tárgyakat a mozgó fal és a padló közötti rés közé gyömöszölni. Valamennyit sikerül is, de a fal ereje azonnal kitaszítja.
- Clara, próbáld meg újra kinyitni az ajtót! - mondja Luke, az ajtó felé mutatva. Bólintok és odaszaladok. Érzem, hogy a légzésem és a szívverésem felgyorsul az aggodalomtól. Bár Michaelhöz képest nem vagyok annyira rossz helyzetben, hallani lehet a lélegzetvételét a szoba másik feléből és a haját szorongatja. Rosszul érzem magam, mivel nincs segítségünkre a klausztrofóbiájával. Olyan erősen rángatom a kilincset, amennyire csak tudom, de semmi sem történik.
- Nem nyílik! - kiabálom Lukenak, aki még mindig a késekkel próbálja megállítani a falat. Emma mindent megpróbál, amit csak tud a sérült lábával, ami nem úgy néz ki, hogy javulna. A vérzés nem állt el és már kezdi befedni a lábát. Az arca sápadt és biztos óriási fájdalommal küszköd.
- Basszus! - káromkodik Luke, mikor véletlen megvágja a kézét az egyik késsel, de nem olyan vészesen.
- Luke, nem tudom kinyitni az ajtót! - ismétlem, még mindig próbálkozom, ahogy a falak egyre közelednek. A sebességéből ítélve már csak egy percünk maradt.
Luke gyorsan feláll és hozzám rohan. - A pisztoly. Add ide a pisztolyt!
Kihúzom a zsebemből a fegyvert és átnyújtom neki. - Mit csinálsz? Hogy segíthetne egy fegyver?
- Így - Luke a kilincsre szegezi a pisztolyt és lő, de lepattan róla. Újra céloz, oda ahol a zárnak lennie kéne, mire végre kinyílik az ajtó. - Ó köszönöm Istenem!
- Emma, Michael menjünk! - hívom őket, de mind a ketten megdermedve állnak; Michael a félelemtől, Emma a fájdalomtól. Luke és én hozzájuk rohanunk és segítünk nekik az ajtóhoz jutni, a fal most már vészesen közel van, már az egyik kezem sem tudom kinyújtani. Megfordulunk, így párhuzamosan vagyunk a falhoz és kislisszanunk az ajtón. Megfordulok, a szobába nézzek és sóhajtok, ahogy látom, ahogy a falak érintkeznek és minden, ami bent van összezúz. Mindenki légzése nehéz, ahogy próbáljuk feldolgozni az imént történteket.
Michael az első, aki megszólal. -S-sajnálom, csak lefagytam, nem tudtam mit tenni. Sajnálom!
Luke kifújja a levegőt. - Semmi baj, Michael. Nem tudod irányítani a fóbiád.
- Akkor is sajnálom - motyogja szomorúan, én pedig rámosolygok, mondván semmi baj.
Bumm. Bumm. A fejem azonnal felkapom a lövések irányába. Egy férfi áll közel az ajtóhoz, amin kijöttünk, Emma élettelen testét tartva a karjai közt. A fegyver a fejéhez szegezve, mindenhol vér.
- Emma! - ordítom fájdalmasan. A férfi elengedi Emma testét, így a földre zuhan, majd a sarkán fordul és eltűnik a sötétségbe.
- Úristen, Emma! Édesem, ébredj fel, ébredj fel! - rohan oda hozzá Michael. - Nem fogsz meghalni, nem! Erős vagy, kérlek, ébredj fel, Em!
A kezem a szám elé teszem, ahogy a zokogás úrrá lesz rajtam. Az egyik legjobb barátomat épp most ölték meg.
- Emma, ne! - ordítja Michael, ahogy könnyek száguldoznak le az arcáról. - Szeretlek, Emma! Ne hagyj el!
Hagyom, hogy a testem a földre rogyjon és összegömbölyödök. Érzem, hogy zsibbadok. Két legjobb barátom meghalt és fogalmam sincs, hogy mi lehet a többiekkel.
- Emma, nagyon szeretlek, ébredj fel! - sír Michael, majd elterül Emma élettelen teste mellett. Luke mögé megy, felülteti és megnyugtatásképp a hátát simogatja. Luke arcát is könnyek lepik el.
Michael rögtön feláll. - Nem halt meg, nem halt meg!
Michael a falhoz megy és belever. A fal rohadt fából van, így az ökle egyenesen áthatol rajta. A fa szilánkjai megsértik a kezét, ahogy visszahúzza fájdalmában. Veszek egy mély levegőt, hogy kontrollálni tudjam magam, de a zokogás erősebb. Könnyek gördülnek le az arcomon és nyöszörgök, ahogy nézem, hogy Michael mindent lerombol, ami a látókörébe kerül. Luke a földön ül, a semmibe nézve, ahogy könnyek szöknek ki a szeméből.
- Ez nem lehet igaz! - Michael a fal mentén lecsúszik a földre. - Ez csak egy rémálom. Emma nem halhat meg!
Próbálok valamit mondani, de a szavak nem hagyják el a számat. Sokkba vagyok, képtelen vagyok elhinne a látványt, ami elém tárul.
Szerencsés voltam az életemben, hogy nem kellett még részt vennem egy temetésen. Senki hozzám közel álló nem halt még meg, és ezért hálás is voltam. Most az egyik legjobb barátom halott testét nézem. Borzalmas érzés, bárcsak megcsíphetném magam, hogy felébredjek ebből a rémálomból.
Valami elsuhan mellettem, mire felkapom a fejem. Egy nyíl fúródik a falba, pont Michael feje mellett. Egy nyíl, komolyan? Ki használ még íjat? Gyorsan megdörzsölöm a szemem, képtelen vagyok erőt venni magamon, hogy felálljak, így odakúszok Michaelhöz és a titokzatos nyílhoz.
- Ki a franc használ íjat? - nyögi Luke és megvizsgálja a fegyvert.
- Mi az ott a végén? - kérdezem, ahogy észreveszek egy darab papírt a nyíl végéhez ragasztva.
- Kit érdekel? Mind meg fogunk halni. - mondja Michael érzelem nélkül. A folyosó másik irányába bámul, szemei pirosak és szomorúságot sugároznak. Sóhajtok és visszafordulok a nyílhoz. Leszedem a papírt és kibontom.
Egytől egyig, mind halottak lesztek.
- Ó basszus, ez kurva ijesztő - mondom és átnyújtom a papírt Lukenak. Nézem, ahogy elolvassa és frusztráltan felnyög. Összegyűri a papírt és Michaelnek dobja, aki hagyja, hogy a galacsin visszapattanjon a lábáról és a földön landoljon, nem is érdekeli mi áll rajta. Szitkozódok és a fejemet a kezembe temetem. Egy újabb suhanó hangot hallok, felnézek és látom, hogy két nyíl fúródik Michael mellkasába.
- Úristen! - ordítom. - Michael!
Michael felnyög, köhög. - Francba.
- Michael, Michael! Maradj velünk, oké? - Luke megfogja Michael arcát, késztetve, hogy a szemébe nézzen. - Ne hunyd le a szemed, ne nézz máshova! Maradj velünk, Michael!
Michael újra köhög, de ezúttal vér is társul hozzá. Megrázza a fejét és egy apró mosoly jelenik meg az arcán.
- Michael, csak maradj velünk, ne hagyj itt! - pánikolni kezdek. Nem veszíthetem el így két barátomat.
- Vége. - mondja egyszerűen Michael. Igaza volt. Pont akkor, Michael Clifford szíve megszűnt dobogni. Michael, a fiú, akit a leghosszabb ideje ismertem a csoportunkból, meghalt. Emma is és Ashton is. Nem hiszem, hogy meg tudok ezzel birkózni
