Luke szemszöge.
- Clara, ide! - megragadom a karját és egy kő mögé húzom. Zokog, a kezem a szájára teszem. - Sh! - mondom. - Csendbe kell lennünk!
Clara megrázza a fejét és folytatja a sírást, a fejét a vállamra dönti. Próbálom csendbe marasztalni, hogy hallani tudjam a hangokat az erdőben. A férfinak vagy kifogyott a tára, vagy csak nem lövöldözik tovább. Remélem, hogy az előbbi. Próbálok levegőhöz jutni, hogy egy kicsit minimalizáljam a zajunkat, Clarának is próbálok segíteni.
- Gyerünk, bébi. Beszív, kifúj! - suttogom. - Csendbe kell maradnunk!
Végül abbahagyja a sírást és az erdőt teljes csend lepi el. Kísérteties csend, mint mikor várod a horror film izgalmait.
- Hol van Grace? - kérdezi csendesen Clara.
- Nem tudom - válaszolom szomorúan. Ahogy kifutottunk a házból, minden olyan zavaros lett. Alig tudtam követni az eseményeket és a zűrzavar közepette elvesztettük Gracet.
- Amúgy megsérültél? - kérdezem.
- Csak néhány karcolás és zúzódás. - motyogja.
- Fel fogunk mászni az egyik fára. - mondom.
- Mi? Te megőrültél, Luke?
- Nem futhatunk a fickó elől örökké. - mondom, majd felállok és a legközelebbi fához megyek. - Gyere ide!
Clara felém jön, bakot tartok neki és leguggolok. Felnézek a fára, majd vissza rá. - Most tedd a lábad a kezembe és felsegítelek, majd mássz fel, követni foglak.
Reszket és idegesnek tűnik, de végül megmarkolja a fát és a kezembe lép. Addig emelem, míg meg nem tudja fogni az egyik ágat és fel tudja magát húzni. Én is elkezdtek a fára mászni, de elég fájdalmasan megy a vállamba lévő sebek miatt.
- Luke? - suttogja Clara.
- Igen?
- Nem tudok feljebb mászni. - remeg a hangja, mindig is félt a magasságtól.
- Biztos?
- Igen, már nincs több ág, amin felmászhatnék.
- Rendben, akkor ülj le, egy másodperc és ott vagyok.
Felnézek és látom, hogy ráült az egyik ágra, a hátát pedig a fa törzsének dönti. Felérek és én is elhelyezkedek az egyik ágon.
- És most? - suttogja Clara.
- Nem tudom - válaszolom őszintén. Csend ülepedik közénk. Az egyetlen hang az a szél és a lélegzésünk. Néha a levelek ropogását is hallom alattunk, remélem egy állattól, nem egy embertől.
- Pszt! - hallok egy lágy hangot. A testem megdermed. Clarára nézek tágra nyílt szemekkel, az ő teste is megfeszül.
- Luke, Clara! - hív a hang újra. Lassan megfordítom a fejem, hogy lássam, honnan jön a hang. Grace ül pár fával arrébb, szintén egy fán. Zavaromban felhúzom az egyik szemöldököm.
- Grace? - kérdezem. A mutató ujját a szája elé rakja, jelezve, hogy maradjak csendbe. Elkezd egy kisebb ágon átmászni, próbál átjutni hozzánk. Majd egy ponton elveszti az egyensúlyát és majdnem leesik, átkozódni kezd. Olyan arccal meredek rá, ami azt sugallja, hogy maradjon csendbe, mire sóhajt és bólint. De túl hangos volt, most már késő. Egy fegyver sül el, ami megzavarja az erdő csendjét. A tenyerem Clara szája elé rakom, megakadályozva őt a sikítástól, én pedig beharapom az első ajkam, hogy magamat is megfékezzem. Mindketten rettegve nézzük, ahogy Grace arca eltorzul a fájdalomtól és lassan lezuhan a fáról. A teste émelyítő hanggal ér földet. A levelek ropognak alattunk, ami azt jelzi, hogy van itt valaki. Óvatosan lépked, én és Clara fent várunk csendben, hogy eltávolodjon. Elveszem a kezem Clara szájáról, zokogni kezd. Én is sírni kezdek és megölelem Clarát, ami elég nehéz, azt tekintve, hogy egy faágon vagyunk. Engedem, hogy csendbe sírjon a vállamon, ahogy végigsimítottam a haján és vele együtt zokogok. Mikor mindketten lenyugodtunk, letörlöm a könnyeim és elterelek egy tincset Clara arcából. Lágyan megpuszilom a homlokát, mielőtt megszólalok. - Tűnjünk el ebből a pokolból!
Elkezdek lemászni a fáról, majd Clara is így tesz. Sokkal könnyebb volt lejutni, mint felmászni és kevesebb nyomás is hárult a sérült vállamra. Mikor már a végénél jártam, lassan letettem a lábam a földre, óvatos voltam, hogy ne keltsek nagy zajt. Felnézek Clarára, majd mikor elég közel járt megfogom a derekát és leemelem.
- Gyerünk! – meg fogom a kezét és rohanni kezdünk. Kiválasztok egy irányt és megállás nélkül arra futunk. Nem változtatunk irányt, csak egyenesen szaladunk. A faágak megvágják a bőröm, és néha megbotlok egy kőben vagy egy leesett ágban. Szédülni kezdek, minden egyes porcikám sajog. Megpróbálok egyenesen haladni és nem elesni vagy megbotlani. Az egyik kezemmel még mindig Clara kezét fogom, míg a másikkal elhárítom a belém ütköző ágakat és az egyensúlyom is próbálom megtartani.
- Úristen! - motyogja Clara.
- Mi az? - lassítok egy kicsit.
- Ne, ne, ne! Fussunk! Nézz előre, fényt látok! - mutat izgatottan előre és sprintelni kezd. Nehéz vele lépést tartani, vigyor ül az arcomra. Valóban ott a fény előttünk. Látom, hogy az apró fény átpöttyöződik a sűrű fákon és bokrokon. Gyorsabban kezdek rohanni, fellelkesedek, hogy kijuthatunk innen.
- Állj! - ordítja egy hang mögöttünk, de nem vesszük figyelembe. Valószínűleg az elmebeteg az, aki üldöz minket és valószínűleg fegyver is van nála, amivel simán lelőhet minket, de nincs értelme megállni. Ha megállunk, lelő. Ha nem, lelő. Több esélyünk van elmenekülni, ha tovább futunk. Elsüti a fegyverét, de egyikünket se találja el. Tovább rohanunk, ahogy a fény egyre közelebb és közelebb kerül. Egy fájdalmas sikolyt hallok mögöttünk, de nem merek megfordulni, hogy lássam, milyen borzadály folyik ott.
Az erdő széléhez érünk, gyakorlatilag átugrunk a bokrokon és a fákon, bele a reggeli napfénybe.
