Clara szemszöge.
- Gyerünk, Grace! – meg fogom a karját és húzni kezdem. - Sietnünk kell!
Grace hisztérikusan sír, a hasán lévő sebét szorongatja, ahogy botladozik. - Nem megy!
- Csak ki kell jutnunk az erdőből és akkor biztonságban leszünk!
- Nem leszünk biztonságban, Clara! - ordítja Grace.
- Lányok, mennünk kell! - mondja Malia. Grace megáll, csak áll egy helyben, maga mellett lógatja a kezeit, könnyek gördülnek le az arcáról. - Én nem megyek, nem megy.
- Grace! - ordítom. - Mi a franc problémád van?
- Nem fogunk kijutni innen, ahogy a srácok sem. A többiek már meghaltak és most mi következünk. - mondja.
- Te kurvára megőrültél? - Malai megragadja a karját és húzni kezdi. Grace szipog, az egyik kezével letörli könnyeit.
- Talán.
Egy kés suhan el a fejem mellett és az egyik fába fúródik.
- Ha megmozdultok, meghaltok! - mondja egy hang.
- Francba, Grace! Most kurvára elcsesztük! - meredek rá.
- Kik vagytok? - egy férfi lép elő a sötétség árnyékából. Őt még nem láttam ezelőtt és csak pár évvel tűnik idősebbnek.
- Miért kéne elmondanunk? Úgyis megölsz. - mondja Grace.
- Fogd be, Grace! - csattan fel Malia.
- A házból jöttetek? - kérdezi, pisztolyát felénk szegezve.
- Igen - válaszolok gyorsan.
- Hogy jutottatok ki?
- Az ablakon keresztül. - válaszol Malia.
- És ők nem állítottak meg? - leemeli a pisztolyt és a kése felé indul.
- Megpróbáltak, de elfutottunk.
- De az erdőből nem juthattok ki. - mondja.
- Hogy érted? - kérdezem.
- Már 3 éve próbálkozok és még nem találtam kiutat. - mondja szomorúan, az arcán látható a fájdalom. És akkor jöttem rá, hogy ez a fiú nem akar minket megölni. Van fegyvere, de csak a saját védelmére. Rémült és ideragadt, pont mint mi.
- Mióta vagytok itt? - kérdezi.
- Nem tudjuk, még nem láttunk napfényt. - válaszol Malia.
- Fény ide nem jut be, ahhoz túl sűrű az erdő. - mondja. Lövéseket hallok a távolban, pánikolni kezdek. A testem megmerevedik, a kezem a szám elé teszem.
- Többen is vagytok? - kérdi a srác.
- Igen, még két fiú. - válaszolom.
- Úgy tűnik, megtalálták őket. - mondja. - Azt akarjátok, hogy titeket is? - mindnyájan megrázzuk a fejünket. - Akkor kövessetek!
- Miért kéne? - végre megszólal Grace.
- Van más választásotok? - kérdezi vigyorogva. Futni kezd, mi pedig követjük őt. Meglepően, Grace sem nem ellenkezik. Gyorsan szalad, de lépést tudunk tartani vele. Számos fa és bokor mellett elrohanunk, néha még az ágakat is lefejeljük. Hamarosan egy másik házhoz érünk, de ez sokkal-sokkal kisebb, mint az a kastély, melyben a pszichopata férfiak élnek. A fiú, akit követtünk, kinyitja az ajtót és mutatja, hogy menjünk be. Belépünk a házba, majd becsukja maga mögött az ajtót.
- Itt nem fognak ránk találni. - mondja.
- Honnan tudod?
- Már három éve itt élek és még nem találtak meg. - von vállat. Leül egy kicsi fotelbe és beletúr a hosszú, kusza, barna hajába. - Egyébként Carter vagyok.
- Én Clara, - mutatom be magam, aztán a mellettem álló lányra mutatok. - Malia, - majd a másik oldalamra fordulok. - Ő pedig Grace.
- Hányan voltatok az elején? - kérdezi nyíltan.
- Honnan tudod, hogy nem csak mi és a két fiú voltunk? - kérdezi Malia.
- Csak tudom.
- Nyolcan. - válaszol Grace.
- Akkor egész szépen vagytok, a többség túlélte. - Carter lenyűgözöttnek tűnik. - Mi hatan voltunk. Pár óra alatt már négyen meghaltak. Egy ideig a másik túlélővel éltem itt, de egy évvel ezelőtt őt is megölték.
- Sajn... - kezdem, de félbevág.
- Ne sajnáld - mondja keserűen. - Nincs rá szükségem. Már így is eléggé sajnálom magamat.
- Rendben - motyogom.
- Hogy értetted, hogy nem juthatunk ki innen? - kérdezi Grace.
- Már mondtam. Három évig próbálkoztam, de nem találtam az erdő végét.
- De hogy-hogy nem ér véget ez a rohadt erdő? - meglengetem a karom. - Ezek csak fák. Lennie kell kiútnak, csak menj egy irányba.
- Igen, tudom! - csattan fel Carter. - Próbáltam, de mindig megtaláltak vagy belerohantam pár csapdába. Nem tudtam kijutni.
Ezután az apró házat csend lepi be. Egyikünk se tudja igazán, hogy most mi tévők legyünk. Kínosan előre-hátra dülöngélek a sarkamon, próbálok valamit mondani, de most semmire se tudok gondolni. Az összes reményem elszállt, teljesen nyomottnak és rémültnek érzem magam. Hallani, hogy ez a srác, Carter, már három éve ebbe a rohadt erdőbe van ragadva, elég lehangoló. Nincs esélyünk a kijutásra.
- Szóval, mit kéne tennünk? - kérdezi Malia.
- Semmit. Nincs semmi, amit tehetnénk. - vonja meg a vállát Carter. - Egy idő után hozzászoksz.
- Félek. - mondom.
- Ó igazán, hercegnő? Félsz? - gúnyolódik Carter.
Kissé megrándulok a durva megjegyzésén. - Igen, félek. És nem csak miattam, hanem a barátaimért is. Luke és Calum még mindig az erdőben vannak.
- Mostanra már halottak. - mondja egy visszataszító kacajjal. - Nem hallottad a puskalövéseket? Megtalálták őket és kizárt, hogy el tudtak menekülni.
- A házban is túléltük.
- De ti nem ismeritek ezt a fenyegető erdőt. Összezavaró és sötét. Azok a férfiak hozzászoktak a sötéthez és átlátnak rajta. Ti srácok, nem. A barátaidnak nincs esélye.
- Miért kell ilyen rohadt pesszimistának lenned?
- Van miért optimistának lenni?
Nem válaszolok a kérdésére, mert igaza van, nincs semmi. Nincs semmi ebben a helyzetben, ami számunkra kedvez. A férfiak, akik meg akarnak ölni minket, hozzászoktak ehhez a környezethez, ez az otthonuk. Mi vagyunk a betolakodók és fogalmunk sincs, hogy mi folyik itt. Rengeteg előnyük van és utálom bevallani, de valószínűleg a többségünk meg fogunk halni.
