Change (Befejezett) (Javítás alatt)

18.

Kelly szemszöge :
El sem hiszem, hogy Daniel tökéletesen elmesélte a Rómeó és Júliát... Egyáltalán, hogyan volt képes rá?
Az óra után muszáj voltam odamenni hozzá, hogy őszintén gratuláljak.
– Daniel... Ez valami... Csodás volt! Büszke vagyok rád.
Daniel nem reagált a dicséretre. Némán bámult maga elé, mint, aki nem is hallja, hogy valójában őhozzá beszélek.
– Daniel... Hallasz engem?
Daniel szemszöge :
Óra után, valamiféle ürességet éreztem... Holott büszkének kellene lennem, egyáltalán nem vagyok az... Sőt szomorú vagyok, és természetesen kibaszott ideges.
A felelésem után a tanár úr, úgy, hogy csupán én halljam elmondta, hogy az utóbbi időben mutatott fejlődés, azt eredményezi, hogy mostantól megszabadulok egy tehertől...
Na igen csak hogy ez a "teher" nem más, mint a Kelly-vel való egyetlen közös programom... A délutáni korrepetálás. Az egyetlen olyan dolog, amiért megéri felkelnem.
Mostantól vége. Még azt az egyetlen programot is elvették tőlem, amit az én drága Kellymmel tölthetek.
– Daniel... Hallasz engem?
Kelly hangja ostorcsapásként ért.
– Igen... Öhm... Nem... Megismételnéd kérlek? – kérdeztem zavartan.
Megforgatta a szemeit.
– Azt mondtam, hogy gratulálok. – ismételte meg.
– Ugyan már ezt csak is neked köszönhetem. A te korrepetálásaid nélkül, valószínűleg még mindig a bukás peremén állnék. – mondtam hálásan.
Esetlenül álltam előtte, a tarkómat vakargatva, most meg kellene ölelnem, de vajon mennyire lenne kínos mindazok után, amin keresztül mentünk?
Mire felfoghattam volna, Kelly karjai már a nyakam köré fonódtak, mire az enyémek automatikusan a derekát kulcsolták át. Amennyire kínos volt, az egész szitu, pont olyan mértékében volt kellemes, és valamiféle bensőséges kapcsolat érzetét keltette bennem, melynek hatására, melegség öntötte el a szívem, ugyanakkor a tudat, miszerint Hunter mindennap részesülhet ebben a csodában, miközben én talán soha többé, vasmarokkal, satúként szorította össze a mellkasomban található hevesen dobogó, égő katlant. (Azt a metafórát figyeljétek...😎Szerk.)
Amikor elengedett, libabőrös lettem, ahol karjának selymes bőre az én bőrömhöz ért. Néhány kínos másodperces csönd után, Kelly megköszörülte a torkát, majd így szólt:
– Hát akkor... Én megyek... Öhm... Megkeresem Hunter-t, már itt kellene, hogy legyen... Öhm... Akkor szia Daniel.
Kelly szemszöge:
Ennél kínosabb beszélgetésben még soha nem volt részem...Meg mégis, hol tartom én az eszem? Hogy gondolhattam, hogy mindazok után, ami kettőnk közt történt csak úgy letámadom, és megölelem? Istenem Kelly... Néha úgy érzem, hogy annak ellenére, hogy egy stréber vagy, eszed annyi van mint egy tyúknak...
Gondolataim fonala megszakadt, amikor Hunter osztályterme elé értem, mivel szembe találtam magam, Hunter egyik haverjával Damien-nel.
– Á... Szia Damien, Hunter? – kérdeztem.
Damien arcán, mintha egy kis ijedség suhant volna át:
– Oh... Kelly... Micsoda meglepetés... Hogy vagy? Mi járatban errefelé, ahol még a madár se jár? – kérdezte zavartan, idegesen hátra tekintve az osztálya irányába.
Összehúztam a szemöldököm:
– Damien, hol van Hunter?
– Hogy kicsoda? – tetette a süketet.
– Hunter Wood. Tudod, a legjobb haverod és a pasim. Hol van? – hangom egyre idegesebb lett.
– Á... Szóval az a Hunter... Nos... Öhm... Honnan tudjam? Biztosan valahol itt lézeng a suliban – mosolygott erőltetetten.
– Aha... Ha meglátod szólnál, hogy kerestem? Úgy volt, hogy ma órák után a termünk előtt találkozunk. – mondtam.
Hirtelen Damien háta mögül egy női sóhaj szűrődött ki.
– Mi folyik itt Damien? – néztem az ajtó irányába.
– Semmi... Ez csak a légkondi...
– És mióta van a légkondinak női hangja? Engedj be Damien... Meg kell keresnem Hunter-t. – próbáltam félrelökni.
Damien idegesen beharapta az alsó ajkát:
– Most nem mehetsz be.
– Szeretném azt én látni...  – azzal összeszedve minden erőmet félrelöktem Damien-t az ajtóból.
Belépve a terembe, olyan látvány fogadott, ami apró szilánkokra roppantotta szét a szívem.
A teremben Hunter volt, az ölében Nancy Fisher-rel, miközben ledugta a nyelvét a torkán.
– Hunter...
A hangomra, felpillantott, majd mikor meglátott ijedten ledobta magáról Nancy-t.
– Kelly... Ez nem az, aminek látszik, kérlek hadd magyarázzam meg. – kezdett jönni felém.
Felemeltem a kezem.
– Nem. Nincs mit magyarázkodni Hunter... – mondtam a sírás szélén állva.
– Kérlek Kelly... Hülye voltam... Beszéljük meg. – könyörgött.
– Mióta? – csak ennyit kérdeztem, úgy éreztem, ha egy szónál többet szólok, kitör belőlem a sírás, amit semmiképp nem akartam.
Hunter sóhajtott:
– Már egy ideje.
Nem bírtam tovább a sírás helyett viszont, csak egy mondat hagyta el a szám:
– Remélem boldog leszel Hunter... Ég veled...
Azzal kiszaladtam a teremből, mire a könnyeim záporként kezdtek el hullani, mély barázdákat szántva arcomon.
Csak szaladtam, senkivel és semmivel nem törődve, egészen addig, amíg egy mellkasnak nem ütköztem.
– Kelly? Kelly, mi a baj? – hallottam meg Daniel hangját.
Nem szóltam, csak sírtam és sírtam egészen addig, amíg úgy nem éreztem, hogy nincs több el nem hullatott könnyem, mellyel kimoshatom a bánatot a szívemből...
Tudom... Tudom, most nagyon utáltok, de muszáj volt 😅Ha kíváncsiak vagytok, hogy mi történik ezután, akkor figyeljétek az értesítéseket, mert hamarosan publikálom a következő egyben utolsó előtti részt... Addig is élvezzétek ezt, ja és ne öljétek meg gondolatban Hunter-t, mert azért még szükségem van rá, a következő két fejezetben 😆Ja és olvasás közben hallgassátok a fenti muzsikát, jobban átjön az üzenet...
Üdv: TRAUMUNDWESEN