Change (Befejezett) (Javítás alatt)

14.

Daniel szemszöge:
– Szállj le róla Seggfej! – üvöltöm mérhetetlen dühvel.
A dühöm ezerszer nagyobb volt, mint bármikor. Éreztem, hogy a vörös köd, ami az agyamra telepedett egyre sűrűbb és sűrűbb lesz. Már az sem érdekel, ha ezért kicsapnak, addig ütöm Huntert, amíg érzem, hogy a szörnyeteg ami rám telepedett megnyugszik.
Hirtelen két kar ragadt meg, majd egy gyenge, halk hang áthatolt az elmémet elbódító ködön:
– Daniel, hagyd abba.
Nem kiabált, halkan beszélt.
Mégis, ez ezerszer több tört döfött az, amúgy is vérző szívembe.
– Miért? – kérdeztem
Kelly elengedte a karjaim, kezeinek melegét ott éreztem rajtuk, vérem heves zubogása kezdett visszaalakulni halk folyássá.
– Miért szeretem őt, Daniel? Erre a kérdésre nem tudom a választ. Érdekes. Bármilyen bonyolult kérdésre tudom a választ a suliban, mégis erre az egyszerű kérdésre nem tudok választ produkálni. A szerelem meghaladja a képességeim. – mondta mosolyogva.
– Az enyémeket is – mondtam halkan, hogy csak ő hallja.
Kelly megragadta Hunter karját, majd valamit súgott a fülébe, mire Hunter bólintott, és a sérüléseitől kissé félszegen elindult, de még vetett egy utolsó lesújtó pillantást rám.
– Gyere Daniel. Beszélnünk kell. – mondta miután Hunter eltűnt a sarkon.
Bólintottam.
Egy üres szertárba vezetett, aminek eddig a létezéséről sem tudtam. Miután becsukta az ajtót maga után, felém fordult. Az arcáról semmilyen érzelmet nem lehetett kikövetkeztetni, olyan volt akár egy márványszobor. Gyönyörű mégis rideg.
– Mond el, hogy miért nem hagysz békén engem, meg az öcsédet? – hangja nyugodt volt, mégis sürgető.
Nevethetnékem támadt. Nem tudja. Ő tényleg nem tudja.
– Te tényleg nem tudod Kelly? Komolyan azt akarod bemesélni nekem, hogy fogalmad sincs..., hogy fogalmad sincs, hogy szeretlek?
Az utolsó szót nagyon halkan mondtam, szinte hang se hagyta el az ajkaim, ő mégis meghallotta.
– Szeretsz? Hogy érted azt ,hogy szeretsz? – tekintete zavarodottságot tükrözött.
– Nem elég egyértelmű? Mégis mit tegyek még, hogy rágyere, egyedül te kellesz nekem senki más? Hogy minden egyes kibaszott percben csak rád gondolok, még akkor is, amikor nem akarok? Hogy az, hogy az öcsémmel látlak téged felér egy középkori kínzással? Hát nem érted Kelly? Kibaszottul beléd estem... beléd, aki az öcsém barátnője. Én tényleg próbáltam lemondani rólad, próbáltam más... más lányokra gondolni, de nem megy. A nap minden percében csak te jársz a fejemben, bármire nézek te jutsz eszembe, most már a szűk helyiségeket is ráírhatom erre a listára...szeretlek pedig nem akarlak szeretni, mert tudom, hogy nem helyes...tudom, hogy ez őrültség, és ez után a monológ után valószínűleg soha többet nem fogsz hozzám szólni, de tudnod kell a fenébe is. Szeretlek még akkor is, ha te ezt egyáltalán nem akarod.
Egyetlen szuszra hadartam el ezt, és egyáltalán nem érdekelt a következménye, nem bírom magamba tartani. Tovább nem.
– Daniel... – kezdte.
– Ne! Tudom mit akarsz mondani! Inkább ne mond ki, nem akarom hallani. Inkább menjünk ki az öcsém már biztos keres. – mondtam lemondóan.
Ezzel kiléptem a kis helyiségből.
Nem akartam már semmit. Ezek után már semmi nem érdekel. Eljátszottam az utolsó kártyát. Vége van.