Change (Befejezett) (Javítás alatt)

1.

Mire vállalkoztam?
Ezt nem gondoltam végig. Daniel biztos, hogy megfogja keseríteni a heteim. A hozzáállása csapni való, és, ha ez még nem lenne elég, igazából én nem is tudom, hogy hol laknak Danielék.
Ezek a gondolatok jártak a fejemben, miközben Danielék háza után kutattam.
– Na jó ebből elég! – kiáltottam fel, de lehet, hogy ez egy túlságosan elhamarkodott döntés volt, mert az út túloldalán levő öreg nénike megvető pillantásokat lövellt felém.
– Bocsánat. De nem találom az osztálytársam otthonát. Esetleg nem tudja, hogy hol találom a Wood házat?
A néni morgott egy sort, majd kelletlenül válaszolt:
– De. Itt menj egyenesen, majd jobbra a harmadik ház.
– Kös... – mondtam volna köszönetet, de a néni nem várta meg, hanem dühösen elviharzott egy "ezek a mai fiatalok!" kijelentés kíséretében.
Nem gondolkodtam sokat, hanem egyből az úticélom felé vettem az irányt, és a néninek köszönhetően hamar megtaláltam a házat.
Egy egyszerű családiház állt előttem, de megmondom őszintén nem erre számítottam. Vártnál sokkal egyszerűbb ház volt ez, Daniel egójához képest mindenképp.
– Na jó. Menni fog. Végül is Daniel nem egy hidegvérű gyilkos, habár azt figyelembe véve, hogy nem bírom elviselni öt percnél tovább, lehet,hogy nem jövök ki élve onnan...
Lassan az ajtó felé mentem, talán túl lassan, de amikor odaértem keményen elhatároztam magam, és megnyomtam a csengőt.
Daniel szemszöge:
A szobámban ülve néztem a falon levő órámat. Ideje lenne már egyet aludni.
Halk kopogás. Anya.
– Kisfiam, ne feledd, hogy ma korrepetálásod van, kérlek rakj rendet. – nyitott be engedély nélkül.
– Ph! Bazdmeg! Ma jön az a Hogyishívják csaj, teljesen kiment a fejemből. Anya most nem érek rá, kérlek hívd fel, és mond neki, hogy nem alkalmas. – mondtam fel sem nézve.
– Daniel Wood! Nem bújhatsz ki a feladat alól. Most rögtön rendet raksz,  felkészülsz, és kérlek most az egyszer légy úriember, ne sértegesd majd. – ezzel becsapta az ajtóm.
A francba. Gyorsan összeszedtem a szanaszét heverő zoknijaim, és a szennyeskosárba dobtam, majd bevetettem az ágyam és összeszedtem a videójáték darabjait.
– Azta! Ilyen rend még soha se volt ebben a szobában, amióta én itt élek – lépett be Hunter.
Hunter az öcsém. Az idegesítő kis pöcs, csak két évvel kisebb, de az agyamra megy, azzal, hogy azt képzeli övé a világ.
– Hunter. Húzz a francba! – néztem rá.
– Jól van, oké, de megkérdezhetem, hogy mi vett rá arra a nemes tettre, hogy kitakarítsd a szobád? – kérdezte gúnyosan.
– Semmi közöd hozzá! – mondtam, miközben az utolsó szennyes zoknit is besöpörtem az ágyam alá.
Erre a kijelentésre jelent meg...ajh, még mindig nem tudom a nevét... szóval a "tanárom".
Hunter ámultan nézte a "tanárom", ezért a bordái közé könyököltem, mire felszisszent.
– Sziasztok – köszönt –  anyukád felengedett, és, ha nem bánod neki kezdhetnénk, mivel egy óra múlva lesz a matek szakkör.
– Szia. Hunter vagyok. Daniel öccse. – mutatkozott be a kis pöcs.
– Igen az öcsém, és éppen távozni készül...  – megragadtam a vállát, és kitessékeltem a szobámból.
Amikor becsuktam az ajtóm, Hogyishívják már kipakolta a könyveit, és rám nézve várta, hogy csatlakozzak.
– Figyelj. Nekem ehhez semmi kedvem, mi lenne, hogyha most elmennél, és nem is jönnél többet, a tanárúrnak majd azt mondjuk, hogy jársz. – próbálkoztam, hátha sikerrel járok, még a bugyieltávolító mosolyomat is bevetettem.
Dühösen nézett rám.
– Te tényleg azt hiszed, hogy én jókedvemből vagyok itt? Hát nem. Képzeld lenne fontosabb dolgom is, minthogy neked meséljek az irodalom szépségéről, hiszen mindketten tudjuk, hogy semmi haszna ennek az egésznek, de mivel a tanárúr cserébe elintézi nekem, hogy felvegyenek a Yale-re, ezért elvállaltam.Remélem egy percig sem hitted azt, hogy ezt miattad teszem...
– Hát ami azt illeti... – kezdtem, de félbeszakított.
– ...ugyanmár Daniel. Utállak, és szerintem ez kölcsönös úgyhogy, ha megkérhetlek ne töltsük feleslegesen az időt. Fogjunk hozzá, hátha hamarabb megszabadulhatunk egymástól.
Nem semmi ez a lány. Még csak azt sem engedte, hogy megszólaljak...

........................................................................
Két kínszenvedéssel teli óra után végre meghallottam azt a két szót, ami jelen helyzetemben felér egy megváltással:
– Mára végeztünk.
– Istenem! Köszönöm. Még egy perc, és holtan esek össze. – dőltem el az ágyon.
És akkor két óra után először nevetett. Nevetett, és nem a fejét fogta
a hülyességeimtől.
– Rendben Daniel. Akkor holnap ugyanekkor. Szia. – lépett az ajtó felé.
– Ha muszáj... – húztam el a szám.
Miután kikísértem Hogyishívjákot, szembetaláltam magam az öcsémmel.
Hunter  jelentőségteljes pillantást mért rám majd megszólalt:
– Ki ez a lány? Egy újabb áldozatod?
– Pff! Ugyan már. Pont ő? Hát nézz már rá... Nem. Ő korrepetál irodalomból. – mondtam szem forgatva.
Hunter szeme megvillant:
– És mi a neve? Osztálytársad?
– Igen osztálytársam, és a neve... várjunk csak... miért érdekel annyira? Csak nem? – esett le.
Hunter lazán kihúzta a széket a konyhaasztal alól és leült:
– Nem tudom. Van benne valami...
– Hunter, ha azt hiszed, hogy hagyom, hogy tönkre tedd őt akkor...
– ...Akkor mi lesz? És amúgy is miért érdekel ennyire, hiszen még a nevét sem tudod... – mondta ingerülten.
Igen. Miért érdekel ennyire?
Köszönöm a csodálatos borítót Palacsintafan -nak.Nagyon szép lett.Nagy tehetség vagy,csak így tovább!