Change (Befejezett) (Javítás alatt)

9.

– Szóval...khm...miről is szeretnél beszélni?
Daniel néhány rövid pillanat erejéig némán meredt rám, aztán hirtelen fény gyúlt az elméje legmélyebb pontján (ami nála felér egy kisebb csodával, mert mint tudjuk, Daniel agyának kapacitása, jóval kisebb, mint egy átlagos tinédzsernek), és végre kibökte azt a nagyon fontos mondanivalót, amit már több százszor elismételt az utóbbi hetek távlatában:
– Az öcsém rossz hatással van rád! – na nem mondod...
Fáradtan rogytam le a székemre és lesajnáló pillantást sújtottam Danielre:
– Daniel, azt hittem, hogy ezt már megbeszéltük...szeretem Hunter-t és ő is szeret engem, nincs semmiféle rossz hatás ebben a képletben. Tulajdonképpen miért foglalkozol velünk, azt hittem hidegen hagy az öcséd szerelmi élete... legfőképp az enyém. Akkor meg mégis miért? – kérdeztem.
Daniel szemszöge:
Na igen, hányszor tettem már fel ezt a kérdést magamnak...
Mégis miért?
Őszintén fogalmam sincs. De valamit mondanom kellett, ezért kimondtam azt, ami legelőször az eszembe jutott:
– Mert nem akarom, hogy az öcsémnek egy lúzer legyen a csaja! – amint kimondtam már meg is bántam, de nem volt mit tenni, vissza nem szívhattam.
Kelly arca döbbenetet tükrözött, majd lassan a döbbenet helyét az undor vette át:
– Daniel Jordan Wood, soha többé ne gyere a közelembe. – jelentette ki érzelemmentesen.
– Kelly várj...nem úgy értettem, kérlek gyere vissza.
Gratulálok Daniel! Már megint elbasztál mindent. Miért nem maradtál inkább a seggeden, és fogtad be azt a nagy pofád?
Kelly után rohanva nem tagadom fellöktem pár embert, de mit számít? Megbántottam Kelly-t pedig nem ez volt a célom... végső soron mi is volt a célom?
Még magamat sem értem, és én állítom azt, hogy az öcsémet jól ismerem? Kész röhej...
Végre megpillantottam Kelly-t csak éppen nem úgy, ahogyan képzeltem. Ott állt az öcsém karjaiban, könnyáztatta arca megcsillant a nap gyér fényében, szőke haja nagy hullámokban omlott a vállára, piros ruhája éppen csak láttatni engedte bájait, nagy részét a képzeletre bízva, karcsú lábai már-már hívogattak.
És akkor végre megértettem. Ott állva az iskola udvarán a jegenyefák árnyéka alatt, végre rájöttem, hogy mi a bajom már hetek óta.
Féltékeny vagyok a saját öcsémre. És persze halálosan beleestem, az eddig általam erősen megvetett lányba.
Amikor tisztáztam magamban ezt a tényt, rám tört a még hevesebb féltékenység, főleg akkor, amikor a tekintetem tovább siklott és megpillantottam az öcsém karjait Kelly karcsú dereka köré fonódva. Védelme alá vonva őt.
– Daniel. Mond miért nem hagyod békén Kelly-t?
Hunter arca szigorú volt, még soha nem láttam ennyire dühösnek, bár így visszagondolva magamat sem láttam még így beszélni egy lányról...
– Te miért nem hagyod békén? – kérdeztem vissza, és akkor nagyon frappánsnak tűnt ez a válasz a kérdésére.
Hunter felhúzta a szemöldökét, ami nála egyet jelent a határtalan düh fogalmával.
– Azért te tökfej mert a barátnőm! – mondta dühösen.
Ez az egy mondat szíven talált. Tudtam, hogy, ha bármit is mondok most, azzal úgysem érnék el semmit. Attól meg Kelly nem fog rájönni arra, hogy mégis engem kell választania az öcsém helyett. Mégis...ahogyan rápillantottam, és láttam rajta, hogy milyen mértékű düh csillan a szemében, akárhányszor rám néz, ugyanakkor mekkora csodálat, és szerelmes tűz ég szemeiben valahányszor az öcsémre pillant mérhetetlen düh lett úrrá rajtam.
Az egyik pillanatról a másikra az öklöm utat talált Hunter képéhez, és mielőtt még megállíthattam volna keményen becsapódott. Hunter egy pillanatra elvesztette egyensúlyát és megingott, majd amilyen hirtelen én ütöttem, úgy talált el engem is egy ütés.
Ekkor vérszemet kaptam. Kegyetlenül püföltem az öcsém minden haragom féltékenységem beleadva, de persze ő sem volt rest így én is megérezhettem a haragját.
Egy sikoly hallatszott. Talán Kelly? Nem fontos. A legfontosabb, hogy eltegyem ezt a faszkalapot a föld színéről.
Hirtelen egy kéz rángatott el az öcsémtől, majd meghallottam az igazgató üvöltését.
Egy perc múlva már mindketten az igazgatói irodában kuksoltunk.
– Mégis hogy képzelték ezt uraim? – ugyan már nem ordított, de hangjából tisztán kivehető volt a harag, így jobbnak láttam hallgatni – verekedés az én iskolámban? Mindketten igazgatóit kapnak, és egy héten keresztül büntető feladatban részesülnek. Maga Daniel részt vesz az irodalom szakkörön, és minden szakkör után a maga feladata lesz elpakolni a könyveket, tudomásom szerint magára fér egy kis művelődés... – aztán Hunter-hez fordult – maga pedig minden nap, tanítás után idejön hozzám, és iratokat rendez. Megértettük egymást?
Mi csak bámultunk magunk elé, és félszegen bólintottunk, így a diri még egyszer megismételte:
– Nem hallom! Megértették?!?!
– Igen uram! – válaszoltunk megszeppent hangon.
– Most pedig tűnés!!! – ordított magából kikelve.
Hunter és én, amilyen gyorsan csak tudtunk kiiszkoltunk az igazgatóiból.
Még mindig dühtől eltorzult arccal lépkedtem, amikor Kelly közeledett felénk, illetve Hunter felé.
– Mi történt Hunter? – kérdezte aggódva.
– Semmi büntető munkát kaptunk. – válaszolta unottan.
– Istenem, minek kellett verekedned? Nézd meg,hogy nézel ki? – kezdte el vizsgálgatni annak a pipogyának a horzsolásait.
Már megint csak őt nézi, csak ő érdekli.
Akármennyire is fájt megfordultam, és otthagytam őket, nem tehetem tönkre Kelly boldogságát, önös érdek miatt. Ha ő így boldog, akkor elengedem, még akkor is, ha ez nekem pokoli kín...
*********Comming soon*************