Change (Befejezett) (Javítás alatt)

4.

Kelly szemszöge:
Telnek a napok és én egyre nehezebben tudom kezelni a Wood-testvéreket. Nem csak azért, mert Daniel az idegeimre megy a nemtörődömségével, hanem azért is , mert Hunter idegesítő vigyora jár a fejemben, és sehogy sem tudom kiűzni őt a gondolataim közül.
Na látjátok már megint rajta gondolkodom, ahelyett, hogy a fizikára figyelnék...
Összecsaptam a füzetem.
– Ez így nem fog menni! – mormoltam mérgesen  – A fenébe! Utállak Hunter!
Muszáj lesz megtanulnom, hiszen holnap doga, de sehogy sem sikerül koncentrálnom.
Felkeltem a székről, és úgy döntöttem hogy kiszellőztetem a fejem, így hát elindultam sétálni.
Kiléptem a hűvös levegőre, és már is jobban éreztem magam, becsuktam az ajtót és elindultam sétálni.
........................................................................
Már egy jó ideje sétálhattam, amikor hirtelen egy bokor mögül elém ugrott egy dühös kecske.
Farkasszemet néztünk a kecskével, aki felém szegezte az éles szarvait. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit csináljak, nagyon lassan, de tényleg NAGYON LASSAN megfordultam, életemben nem mozogtam még ilyen lassan, és elkezdtem futni az előbbi lassúságnak nyoma sem volt. Olyan gyorsan szaladtam, amennyire csak tudtam, félelmemben már azt sem tudtam, hogy hol vagyok, a nagy sietségben hirtelen egy kemény mellkasnak ütköztem.
– Elnéz...Hunter? – néztem fel meglepődve az ellőttem álló személy arcára.
Hunter csak elmosolyodott, és megölelt:
– Szia Kell'
Kell'?Mégis mióta becézget ő?
– Ö, szia Hunter. – mondtam idegesen, miközben futva a hátam mögé tekintettem.
– Hová sietsz? – kérdezte.
Jaj Hunter kérlek ne csináld, mindjárt utolér az a kecske...
– Hát tudod éppenséggel hozzátok. – böktem ki azt, ami legelőször eszembe jutott.
Erre csak elmosolyodott.
– Tudod Kelly... – kezdte ő is ugyanúgy – éppenséggel rossz irányba indultál el.
Nem mondod Einstein – forgattam meg a szemeimet.
– Hát az úgy volt, hogy elindultam sétálni, amikor eszembe jutott, hogy benézek hozzátok is. El is indultam, de aztán az egyik bokorból hirtelen elém ugrott egy kecske.
Erre Hunter akkorát röhögött, hogy szerintem már görcsöt is kapott. Levetődött a földre, és ott folytatta a nevetést. Amikor végre abbahagyta, a nevetéstől még könnyes szemeit törölgetve megkérdezte:
– Aha. Szóval egy kecske üldözött egészen idáig?
– Tudd meg, hogy ez a kecske egy félelmetes példány volt, és felém szegezte a szarvait, hát persze, hogy megijedek. Ki ne ijedne meg? – kezdtem magyarázkodni sértetten.
Hunter elvigyorodott:
– Hát például én.  – pff, hát persze. – na gyere te kecske szelídítő. – fogta meg a kezem.
– Mégis hová? – értetlenkedtem.
Hunter összeráncolta a szemöldökét, ami megjegyzem elég jól állt neki...
– Nem azt mondtad az előbb, hogy hozzánk készültél? – kérdezte értetlenül.
Hogy mit mondtam?
– Ja, de. – mondtam zavartan.
Megjegyzés: Ha egy erős sokk ér, akkor okosabb, ha nem nyitjuk ki a szánkat, mert fenn áll annak a lehetősége, hogy olyant mondunk, amit igazából nem kéne, vagy legalább is nem szeretnénk, hogy más is tudja.