Hősök kora

6. Lily

átírott változat

Nem tudom mennyi ideig voltam kiütve. De nagyon olyan érzésem volt mintha részeg lennék. A másik pillanatban pedig olyan volt mintha másnapos lennék. Pedig nem is ittam, hanem helyette lecsapott engem egy óriási skorpió cucc.

És azt kell mondanom, hogy nem volt egy felemelő érzés. Szörnyű volt. Egy kórház szerű helyen találtam magamat. Körülöttem mindenhol betegek és sérültek. Úgy néz ki, hogy én is egy vagyok közülük. A mellettem lévő éjjeliszekrényen valami turmix vagy shake féleséget találtam.

Nagyon szomjas voltam, de nem tudtam semmit kezdeni a helyzettel. Túl gyenge voltam bármilyen mozgáshoz. Mindenre emlékeztem. Mindenre. Olyan volt, mint valami rossz rémálom. De, nem ez megtörtént.

Ha visszagondolok rá, kiráz a hideg. A küszködés és a kifáradt kiálltások tengere volt. Az undorító terjengő bűz, ami ott lebegett az erdőben. A látomások pedig egyszerűen fájdalmasok voltak. Lehet, hogy csak az elmémben volt, de úgy leszívta az energiámat és az életerőmet, hogy még egy hulla is jobb állapotban van.

Most pedig itt fekszem. Cserben hagytam őket. Így is kevesen voltunk mert a lány se tudott küzdeni erre én is kiestem a csatából. Ezekben a napokban több dolog történt velem, mint egész életemben. Máskor egyszerűen felkelek és elmegyek iskolában. Unatkoztam és küszködtem a tanulással, szóval csak az átlagos.

Aztán megláttam Tom-ot. Megláttam a nagy szőrös valagát. Meg is feledkeztem a dühömtől és oda kiáltottam.
-TOMM!! MOST AZONNAL GYERE IDE! -szólongattam. Csak egyszer sikerült odakiáltani, mert azonnal kifáradtam. Ettől is. Nem lepődnék meg azon, hogyha az alvás vagy az üvöltözés istenének lennek a gyereke. Nem jött ide csak ki kiáltott, hogy:
-EMBEREK FELKELT ÉS ÉL ÉS PERSZE AZ ELSŐ DOLOG, AMIT CSINÁL AZ AZ, HOGY HÜLYÉN VISELKEDIK!
Pár másodperccel később berobogott, Tom, Nick, Justin, Percy vele együtt egy szőke lány, akit nem ismertem, meg a lány, akivel a tábor bejáratánál mentettünk meg.
-Di amortalis. De örülök, hogy élsz. -huppant le az ágyra Percy. Ezzel a mozdulattal sikeresen ráült a kezemmel. Nem tudom mi történt vele, de nagyot reccsent. Felüvöltöttem. Most tuti összezúzta a mar így is instabil állapotú kezemet.
-Hínáragy! Mit művelsz? -kólintotta fejbe a szőke.
-Csak leültem, Annabeth. Nem akartam kárt tenni. - pattant fel azon nyomban Percy.
-De mégis hogyan ültél le? Szerintem egy elefánt is óvatosabb nálad. -forgatta a szemét, ezek szerint Annabeth. Szóval ő a barátnője. Aki nem egyszer mentette meg Percyt.

-Inkább vidd el őket a Nagy Házba. Én addig elbeszélgetek vele. - mutatott rám a lány.
-Persze. Gyertek. -nyomott egy puszit az arcára Percy. -Valaki fél a lovaktól és ajánlom, hogy mindenki tudjon pókerezni. Mr. D-nek nagy mániája. - indult ki a csapat az ajtón

-Na mesélj! -nyújtotta felém az italt Annabeth. Olyan volt, mintha vaníliás browniet innék. Az a kedvencem. Apu mindig azt csinálta a szülinapomra. Mennyei volt.
-Hmmm...-adtam ki egy elégedett sóhajt. -Mi ez?
-Nektár. Isteni ital. Szó szerint csak az istenek ihatják meg a félvérek. De mi is csak kis mértékben. Egyszerű embereknek halálos. Mi is csak akkor használjuk, ha nagyon szükséges. Például súlyos sérüléseknél. Na de te csak igyál és meséld el mi történt. Ne hagyj ki semmit.
El is mondtam, amit tudtam. De nem említettem a látomásokat. Lehet, hogy egy isten gyereke vagyok, de szerintem a látomások még ebben a világban se számítanak normálisnak.

Remélhetőleg csak beképzeltem. Az ampuszákkal kezdtem. Amikor kiejtettem Kelly nevet akkor tett valami kézmozdulatot. Olyasmi volt, mint egy keresztvetés. Csak sokkal ősibbnek tűnt. Ezek után csak bólogatott és hümmögött. Jó hallgatóságnak bizonyult. Nem szólt közben csak hagyott békén, hogy kiadjak mindent belőlem.
-...és aztán itt keltem fel. -mondtam végig ezt a nem hétköznapi kalandot.
-Minden stimmel egy dolog kivételével. A többiek valami sugarat is említettek, ami akkor keletkezett amikor lezuhantál. Vagy lehet, hogy nem a skorpió ütött ki, hanem ez a fura sugár.

Sajnos tudom, hogy miről beszél. Az érzelmi sugaram. Nem egy fura auráról beszélek, hanem egy halálos sugárról. Bár inkább nevezném egy bombának. Egy időzített bomba vagyok. Nagyon ritkán szokott megtörténni velem, de annál veszélyesebb. Csak akkor keletkezik hogyha akarom vagy ha stresszhelyzetben vagyok. Vagy pedig valami hirtelen történik és kihat nagyon gyorsan a hangulatomra.

Volt már ilyen. Kis koromban megdobtak egy adag homokkal és ez engem sokkos dühként ért ezért...bekövetkezett ez a robbanás. Nem elég, hogy dühkezelési problémáim vannak, de szét is tudok robbanni, mint valami emberi TNT.
- Valaki megsérült a robb...vagyis abban a sugárban? - kérdeztem ártatlanul.
-Nem. Csak megsemmisült három skorpió. Szóval bármi is volt hasznos volt valamennyire. -bólintott Annabeth.
-Hogy érted az, hogy valamennyire? -kérdeztem.
-Nem csak a szörnyeket tiporta el, hanem kitört pár fát és ledöntötte a lábukról a többieket. A legfurább, hogy egy szabályos körben történt ez a nem is tudom...talán robbanásnak nevezném a végét. Ahol meg megtörtént ott kiszáradt a fű. Most lehet, hogy a segítségünkre volt, de ha nagy mértékben történt volna el is pusztíthatta volna a tábort. -fejezte be Annabeth. Közveszélyes vagyok?
-Annabeth. Most mi fog történni? Nem tudom, hogy ki vagyok. Ki az anyám? Mert ezek szerint nem halt meg, hanem egy istennő. És ha valami nagy hatalmú isteni lény akkor miért hagyott el minket? Nem szeretett engem? -faggattam. Kezdtem túl sok érzelmet vinni a szavamba. Vigyáznom kell. Nem szabad meg egy robbanást előidéznem. Mert amit mondott Annabeth az nagyon veszélyes lehet. Ha kiderül, hogy tettem akkor ki is rakhatnak innen.

-Csak lassan a testtel. Még mindig rossz állapotban vagy. Muszáj pihenned egy kicsit és ha jobban vagy akkor mi is csatlakozunk a többiekhez. -parancsolta Annabeth.

-Teljesen jól vagyok. -bizonyítás képpen megpróbáltam felállni. Ment is volna, ha nem kellett volna használnom a kezemet, amire Percy rá ült. Annabeth rögtön pattant, hogy segítsen felülni. Amikor sikerült csak elkezdte ingatni a fejét.

-Ha már nem engeded, hogy itt tartsalak, akkor legalább hadd kössem be a kezedet. Talán egy kis sín se ártana rá. -szemlélte a karomat. Teljesen úgy nézett a karomra, mintha értené is a dolgát és bármelyik pillanatba kész lenne egy műtét végre hajtására.

-Jól van. -adtam be a derekamat. Nem éri meg az nekem. Akaratos egy lány. Nekem meg semmi energiám sincsen.

Addig Annabeth elkezdett az egyik szekrényben matatni majd elővett egy sínpárt és egy nagy adag gézt. Egy csont karddal vágta el. Kicsit meg is vágta magát is, de még a szeme se rebbent.

Úgy látom, hogy már volt ennél sokkal nagyobb baja. Egy másik titok. Ennek is az érzelmekhez van köze. Mások érzelem hullámait is érzékelem, de nekik nem olyan erős. Szóval, megtudom állapítani, hogy milyen érzelmei dominálnak és mi váltotta ki. De ezt soha nem szoktam használni, mert úgy érzem, hogy ezzel belépek az emberek magán szférájába. Szerintem egy borzasztó átok. Már csak így tekintek rá.

Most kivételesen használom. Annabeth frusztrált már egy ideje. Olyan dolgok történtek vele, amivel más nem tudna megbirkózni. Meghaltak a barátai közül.

Abba hagytam. Ez még nekem is fáj. Pedig én csak részesültem abban az érzelemben. Nem tudom, hogy bírta ki. Szerencsére ő nem vett semmit se vett észre belőle.

-Na menjünk. -szólt Annabeth, amikor befejezte a kötést. -Nagyon sok dolog áll még előttünk.