Hősök kora

9. Becky

átírott változat

Nekem sem volt könnyű életem. Tudtam, hogy nem vagyok normális. Nem, nem egy pszichopata vagyok. Bár annak is könnyebb élete lehetett volna.

Szóval tudtam, hogy valami nem stimmel velem. Nem hasonlítottam semelyik rokonomra se. Senkire. Én voltam a fekete bárány. Mindenki a bizniszben dolgozott, mint ügyvéd és tőlem is ezt várták el. Lehet, hogy könnyen tanulok, de nem vagyok egy tanulógép. Szóval elkezdtek nekem tanítani jogot már 5 éves koromban.

Megjegyzem akkor már tudtam számolni 100-ig meg olvasni. Emiatt minden félét tömtek az agyamba meg próbálkoztak azzal, hogy egyre jobb legyek. De engem nem érdekelt. Semennyire.

Így mikor már elég nagy voltam az órák helyett jártam önvédelmi leckékre. Meg ki a parkba gördeszkázni. Meg, ha nem mentem sehová boldogan építettem maketteket és bújtam a könyveket. Nem mondtam el nekik, hogy egyszer én építesz szeretnék lenni, nem fogadták volna el. Szobrakat szeretnék készíteni a világ különböző pontjaira. Például sztárokról óriású szobrokat vagy pedig olyan embereket vagy filmszereplőket, akik megváltoztatták a világot. Valami maradandót. Mit például az Eiffel torony vagy a Colosseum. Amit mindenki ismer, amiért egy turista képes 10000km-eket utazni csak, hogy megnézhesse.

Az idő se rombolta le őket. Hírességre nem vágyok, de azt szeretném, hogy mindenki lássa mire vagyok képes. Ezt már kis koromban eldöntöttem. De persze a családom nem ilyen, nekik az volt az érdekük, hogy bármi áron nekik legyen igazuk meg, hogy megoldjanak egy ügyet a háttérből.

Én nem ilyen vagyok. Nem szerétnek a háttérből bámulni és várni a csodára. Inkább közbe szólok és megoldom a dolgaimat. Olyan vagyok, mint egy oroszlán, aki akar szabadulni egy ketrecből és ki is fog. De lenéznek a termetem miatt. Meg a hajam miatt. Alacsony vagyok ráadásul szőke. Mert van ugye az a sztereotípia, hogy a szőkék csak hülyék lehetnek.

Könyörgöm. Nem a haj teszi az embert. Ezért kétszer annyit is kell teljesítenem, mint például egy barnának vagy egy férfinek. De, aki ismer az tudja, ha valamit elhatározok, akkor meg fog történni. Mindenképpen. De nem tehettem a családom ellen semmit. Ugyebár az anyám meghalt még, amikor kicsi voltam, ezért a nagynéném nevelt fel. Apa kiakadt, hogy Anya elpatkolt, így gondolt egyet és engem átpasszolt a rokonoknak.

Állítólag az Apám már a születésem után észrevette a potenciált bennem és próbálta az felszínre hozni nem sok sikerrel. Így nem voltam hasznos neki szóval, tovább adott másnak, hogy próbálkozzanak velem. Nem kellettem neki. Legalábbis ezt mondta nekem Clara a nagynéném. Mert egy ideig csak ketten voltunk. Szuper volt. Egyben volt az anyám, a nővérem meg a legjobb barátnőm. Barátaim nem igen akadtak. De így visszagondolva nem is próbálkoztam nagyon a szociálódással. Elbújtam a gyerekektől. Kerestem egy kis zugot, ahol megteremtettem a kis világomat.

Nem mentem játszani. Nem hívtak játszani. Nagyon rosszul esett volna, de nem érdekelt. Nekem csak Clara volt. De miután kiderült, hogy mégse voltam haszontalan és a "tehetségem" igen is létezett Apának hirtelen hiányoztam. Szarkazmus. Rég elfelejtett. Csak ezért kellettem neki, mert mégis volt bennem lehetőség. Így minden képpen kellettem neki.

Clara volt az egyetlen igazi családtagom még ezek után is. De utána volt egy autóbalesete. Amiben meghalt. Hosszú ideig gyászoltam és nem akartam semmiképpen a kórházban hagyni. Egy dolog maradt belőle egy gyönyörű nyaklánc, amin egy kis szív medál lógott, amibe pedig görögül volt valami vésve. Az egyik oldalára az volt írva, hogy „Αθηνά", ami azt jelenti, hogy Athéne, a másikra pedig egy olyan szó, ami szerintem nem létezett. Valami "uητecα" volt. Félre lett írva. És fogalmam sincs, hogy mit jelenthet. Meglepően amikor utána jártam a feliratnak azt dobta ki a net, hogy ez valami görög átvitt fogalom. Pontosabban ógörög. Amit eltudtam olvasni.

Amikor ezt tudattam az Apámmal, akkor teljesen begőzölt és beíratott egy bentlakásos iskolába. Amiből kirúgtak. A magyarázata pedig az, hogy ADHD-m és diszlexiám van. Meg persze az is közrejátszott, hogy szemtelen vagyok. Csak egy kicsit...Nagyon.

Összesen 4 iskolából kellett elmennem. Senki sem értette, hogy egy ilyen okos gyerek mégis mit tehetett, hogy kirúgták. mindig az volt a válasz, hogy nem viselkedett, vagy pedig az, hogy dühkitörései veszélyesek a diákok számára.

Aztán jött az utolsó iskolám. Onnét meg elszöktem. Megtámadtak, ezért felkaptam a már bekészített csomagomat és elindultam. Kaptam egy címet ahová el kellett jutnom. Megtettem gondolkodás nélkül a kezdő lépesét és elindultam a helyre, mert egy percet se tudtam volna ott maradni. Így végleg megszöktem.

Az út elején semmi gond nem volt, de aztán segítenem kellet egy srácnak, akit megtámadtak. De az ő támadói nem emberek voltak. Én, mint aki már ezekben a küzdelmekben rég jártas voltam akcióba lendültem. Ez az én gyengeségem. Az úgy nevezett hübriszem az önfejűség. Sokan mondták, hogy ez még a vesztemet is okozhatja. Remélem tévedtek.

Miután legyőztük az ogre szerű szörnyeket Justinnal, a bajba jutott sráccal, közösen folytattuk az utat. Elmesélte a történetét, de éreztem, hogy valamit eltitkol. De inkább hagytam és nem firtattam a miértjét. Mindenkinek vannak titkai. Nekem is. Neki is. Ez így van rendjén.

Utána pedig jött egy újabb és nagyobb bökkenő már Long Islandban. Már a célhoz közeljártunk, de sose ilyen egyszerű az egész. Szóval jöttek a skorpiók, nem sokkal később a felmentő sereg is, ami kemény négy tagból állt. Nem figyeltem oda harc közben és elájultam. Pedig biztos, hogy szükség lett volna rám. Az ájulás után, egy dologra emlékszem, hogy valami neki csapódik a testemnek, de nem éreztem semmi keményet hanem egyszerűen valami erő nekem csapódott. Mintha egy jó nagy adag levegőt neki csaptak volna a mellkasomnak. Aztán felébredtem. Aztán újra elájultam, mert meg láttam a mellettem ülő kecske embert. Végül a tábor belsejében ébredtem fel, megúszva kisebb sérülésekkel.

Percy Annabeth meg a többiek nagyon jó fejnek tűntek, de nem tudom Lilyvel mi van. Olyan ellenszenves vagy nem is tudom. Nem tudom megfogalmazni az érzést, amit kiváltott belőlem.

Justinnal már majdnem úgy viselkedünk mintha testvérek lennénk. Nick pedig olyan, mint egy kicsi Percy. Ugyanaz a zöld szem meg a sötét haj.
Hináragy első generációja és Hínáragy második generációja. Tök jó a világ meg van áldva velük. Csak szarkasztikus kedvemben vagyok.

Nick tisztára idegesít azzal, ahogy vigyorog, mint a tejbetök aztán pedig dumál, dumál és még mindig dumál. Olyan, mint egy kerge birka. Nem is, inkább, mint egy tücsök. Ott van és ciripel a füledbe reggel-este és nem hagy békén. De arra jó, hogy megegye a pókokat. Fújj...a pókok undorító lények. Minden rémálmomban van minimum egy pók. Olyan mintha üldöznének.

Az elején nem féltem tőlük, de amióta elmentünk egyszer Carlaval az állatkertbe és elszabadult egy tarantula, ami szerintem nem véletlenül ugrott nekem. Ahhh...
Ez egy nagyon rossz fóbia. A fóbiákról beszélve van nekem egy másik, ami még komolyabb.

A Hidrofóbia. A víz.

Ezért se érzem magamat biztonságban Nick és Percy mellett. Mert tudom, hogy megvédenének, de mégse érzem az elememben magamat velük. Embernek, avagy felvérnek bírom őket, (kivétel Nicket) de önkéntelenül is, amikor a közelükbe megyek egy vészjelzést észlelek, ami azt mondja:

"Neeee...ne menj a közelükbe. Ha közel mész, akkor a vízhez mész közel."

Hogy a fürdést, hogy oldom meg azt nem tudom. Nagy kínlódva, de már hozzá szoktam. A lényeg, hogy minél gyorsabban rendezzem le.

De túl kell élnem valahogy. Mindent túl kell élnem valahogy.