Hősök kora

18. Lily

  

átírott változat

 Komolyan? Egy ruha és egy tökéletes frizura miatt kell szenvednem. Nem lehet szétszedni bármennyire is próbálkozol. 

Az első dolgom amikor visszaértem a bungalóba az az volt, hogy felkaptam egy fésűt és elkezdtem szétszedni a rövid barna hajamat, de semmit se változott. Belekaptam mindenhol, a hajhagymáimat már majdnem kitéptem a helyükről. Mindig visszaugrott a helyére. Szépnek szép volt, de egyszerűen zaklatott voltam és el akartam tüntetni a föld színéről. Én, akinek a szerelmi élete egyenlő egy kőnek a szociális életével, az anyja maga a szerelem és a vonzalom istennője? Na ne nevettessetek! Egyszerűen nem tűnik jónak. Értem én, hogy nagy eséllyel a szó szerinti "érzelmi kitöréseimet" is tőle kaptam, aminek nem örülök hiszen veszélyt jelentek mindenkire, legyen az ember, félisten vagy unikornis. Én nem kértem, mégis megkaptam.

Átkerülök egy új bungalóba, ami nagy eséllyel tele lesz Barbie babákkal. De itt az ideje megtanulnom, hogy ki is vagyok és többet másokról. Feladva a harcot a hajammal, felkaptam azt a kevés cuccot, amit magammal hoztam és kimentem a Hermész bungalóból, ahol már vártak rám. A szép kreol bőrű lány volt, akit a tábortűznél láttam Beckyvel.

-Remélem nem régóta álldogálsz itt. - értem oda hozzá, belekapva a hajamba. Miért viszket ennyire?

-Nem dehogy. - mosolyodott el. - A haj és az a sminkféleség remélhetőleg pár nap múlva el is fog tűnni, ha szerencséd van, de ha nem akkor hetekig is ilyen maradhat. - magyarázta a fejemre mutatva.

-De jó. - sóhajtottam fel megkönnyebbülve.

-Szerintem menjünk és bemutatlak a többieknek. Ne vedd magadra, ha páran bunkóan viselkednek veled, ez az ő nem létező képességük. Nekem is nehéz volt az elején, de végül sikerült beilleszkednem. Ha nem vagy félénk akkor minden simán fog menni. - magyarázta nekem a lány.

-Amúgy Lily vagyok. De ezt szerintem már tudtad. - álltam az egyik lábamról a másikra.

-Én Piper vagyok és én vagyok a bungaló vezető. - indult meg egy világos rózsaszín épület felé, aminek az oldalán rózsák futottak fel. Szépnek és rendezettnek tűnt kívülről és nem cicababásnak. -Ne lepődj meg ha mindenki a nyakadba ugrik. Rég nem csatlakozott hozzánk senki se.

Előre engedett amikor kitárta az ajtót. Izgatott beszélgetés szűrődött ki az ajtón, ami még hangosabb lett, amikor beléptem.

-Mindenki bemutatom nektek Lily-t, aki mostantól velünk fog lakni, ugyebár rég nem találkoztunk senki újjal szóval légy szíves legyetek kíméletesek és hagyjatok neki teret, mert ő se találta meg egyszerűen ezt a helyet. – intett egyet a tömegnyi lánynak és fiúnak, akik benn várakoztak csillogó szemekkel. -Téged meg szemmel tartalak Drew. Semmi varázsbeszéd. – tette hozzá.

Miután befejezte a mondatot mindenki megindult felém és elkezdtek bemutatkozni. Csak úgy dobálták a neveket. Nem tudtam egyet se megjegyezni. Volt, aki megdicsérte a hajamat, a sminkemet, de volt olyan, aki egyszerűen csak köszönt egyet és visszament körmöt festeni. Összeségében elsőre mindenki kedvesnek tűnt. Kivétel az a csapat, aki a Drew nevű lány köré gyűlt.

-Szia, Rosie vagyok. Alattam van még egy üres hely. – mutatott az emeletes ágyra a fal mellett. – Nincs sok hely, de szerintem tök jó helyed lenne ott. – pattogott túlbuzgóan a lány.

-Persze ha nem zavarok ott akkor szívesen alszom ott. – indultam meg az ágy felé ahová csak ledobtam a cuccaimat.

-Elmentem. Ne felejtsétek el, hogy holnap „Kapd el a zászlót" játszunk. – jött vissza hozzám Piper.

– Sajnálom, hogy nem tudok többet maradni, nagyon fontos gyűlésre kell mennem, de ígérem, ha van kérdésed akkor holnap megbeszéljük őket. Többiek pedig avassátok be őt a holnapi játékba. – hagyta el a bungalót. Abban a pillanatban, hogy kilépett és becsukta maga után az ajtót mindenki felpattant és körém gyűlt.

-Na mesélj magadról. – kérdezte tőle egy szőke velem egy idős fiú. Nagyon magas volt és szálkásan izmos. Ráadásul olyan jó kisugárzása volt, ami azt mondta, hogy bízzam rá magamat mert vele nem eshet bajom. Sajnos az ilyen fajta emberből nem volt sok az életemben. Ha jól emlékeztem Klyde-nak hívják.

-Mit akartok tudni rólam? – válaszoltam a kérdésre.

-Mindent. – válaszolt egy mellettem ülő kislány, akit nem is láttam mellém kerülni.

-Nincs sok minden. Gondolom ez a legtipikusabb sztori, amit hallottatok. Pár nappal ezelőttiig azt se tudtam, hogy ez a világ létezik. Úgy kellett megtudnom, hogy valami vámpír csaj megtámadott engem az iskolámban, aztán menekültem, újra megtámadtak, összefutottam másokkal is, akik ugyanúgy menekültek, mint én, aztán elájultam, kihagytam a vacsit és itt vagyok. – meséltem el egy szuszra a történteket.

-Tudod, hogy nem ilyenre gondoltunk. – vigyorgott rám egy lány velem szemben. – Magán életre gondoltunk. – mondta, mire mindenki elkezdett bólogatni.

-Az a gond, hogy olyanom nincsen. Szűk baráti társaságom van, akik közelében ebben a helyzetben nem ajánlott menni és szerelmi életemben is vannak óriási hiányok. – húztam fel a lábaimat törökülésbe.

-Ki gondolta volna. Nézettek csak rá. Persze most szép mert rajta van a varázslat, de amúgy semmi érdekes nincsen a lányban. - hallottam meg Drew gúnyos hangját. A többiek csak figyelmen kívül hagyták ezzel jelezve, hogy nem éri meg, így én is úgy tettem mintha meg se szólalt volna.

-És mi van azokkal, akikkel ide jöttél? – kérdezte tőlem Rosie.

-Hát, Nick olyan mintha egy eleven kölyök lenne, aki belépett a nagy világba, Justin-t pedig nem is ismerem. – gondolkodtam el.

-Pedig nem néz ki rosszul. – mondta valamelyikük, mire mindenki elkezdett nevetni.

-Szerintem egy bot is őrjítően szexi. – vágott vissza valaki. A hangulat nagyon jó lett mindenki elkezdett beszámolni az érdekes szerelmi választásukról, amihez én nem tudtam nagyon hozzá szólni így inkább kimentem egy kicsit levegőzni. Kinn leültem a bungaló lépcsőjére és néztem a sötétedő eget meg a naplementét.

Egy kis idő múlva észleltem, hogy valaki csatlakozott a társaságomhoz. Felnéztem és megpillantottam Klyde-ot.

-Nem vagy oda a tömegért, nem? – kérdezte tőlem nyugodtan.

-Azért se és a figyelemért se. Ha ennyien vannak körülöttem nem érzem magamat biztonságban. Mintha bármelyik pillanatban elragadnák tőlem az engem körülvevő embereket. Máskor pedig fulladozok a sok figyelemben. – vallottam be neki.

-Tudom milyen az. – sóhajtott egyet. – Neked is olyan érzésed van, hogy ez csak a vihar előtti csönd?

-Amióta itt vagyok olyan érzésem van. Ezeket a kis jó pillanatokat se tudom, mert rettegek, hogy mi fog történni velem és az engem körül vevő emberekkel. – dőltem neki a vállának.

-Akkor élvezzük ki a pillanatot. – fordult hirtelen felém és húzott bele egy csókba. Én csak lefagytam, mert nagyon kellemetlenül éreztem magamat ebben a helyzetben. Hiszen ő a féltestvérem.

Amikor elváltunk hitetlenkedve néztem fel rá.

-Mi volt ez? – kérdeztem meg tőle halkan.

-Megbizonyosodtam arról, hogy tényleg meleg vagyok-e. – nevetett fel.

-És?

-Tutkó, hogy az vagyok. – mosolyodott el büszkén.

-És azt más emberrel nem tudtad volna megtenni? – kuncogtam fel én is.

-Inkább a testvéremmel, mint egy random emberrel, aki félre értené. – hadonászott a kezével Klyde.

-De én is egy random ember vagyok. -néztem rá furán.

-Annyira azért nem. – védte magát pironkodva.

-Nagyon fura vagy. – néztem rá még mindig nevetve.

-Köszönöm szépen. – hajolt meg előttem, miközben átkarolta a vállamat. Úgy néztük közösen a naplementét, mint egy testvérpár akik már ezeréve ismerik egymást.