Holdfény áztatta szerelem (Vampire Knight ff.)

A Titok Kiderül 2/2

Csak megállás nélkül rohantam. Tudtam, hogy ha elkapnak, halott leszek. Gyorsan befutottam egy ismeretlen utcába,és tovább rohantam. Éreztem, hogy felszakad az egyik sebem a hasamnál, és ömleni  kezd belőle a vér.
-Nem menekülsz kislány! Érzem a véred illatát! - ordította az egyik nekem hátulról. Egy zsákutcába tértem. Inenne nincs vissza út. Egyszer csak egy kezet éreztem a derekamnál. Az egyik férfi volt, aki üldözött. Teljes erejéből neki vágott a falnak. Rá nem sokára megjelent a másik vámpír is. Az egyik neki nyomott a falnak, két kezével a kezemet fogta, ezzel megakadájozva, hogy bántsam, és, hogy összeessek. Fejét a nyakamhoz tette. Mélyeket lélegzett az illatomból.
-Köszönj a halálnak! - mondta, majd belém mélyesztette hatalmas vámpír fogait. Olyan hirtelen történt, és annyira fájt, hogy hangosan felsikítottam. Hallottam a fülemben, ahogy lenyel minden korty vért, hallottam a szívverémeset. Lassan közelebb jött hozzám a másik alak. Szétgombolta a kabátomat, és felhúzta a pólóm alját. Ekkor meglátta hatalmas sebeimet. És azt a párat, ami felszakadt, és ömlött belőle a vér. Minden gondolkodás nélkül bele mélyesztette agyarait az egyik felszakadt sebembe, ami a hasamon volt. Üvöltöttem a fájdalomtól. A könnyeim marták az arcomat. Laasn már nem üvöltöttem. Csak üvegesen néztem magam elé, miközben szemeimből megállás nélkül folytak a könnycseppek. A sok vérveszteségtől kezdtem homályosan látni, és iszonyatosan szédülni. Hirtelen mindenem olyan nehéz lett. Kezdtem össze esni, de a férfi, aki a kezemmel együtt tartott, még erősebben hozzá nyomott a falhoz, ezzel együtt nem engedve, hogy összeroggyak. Éreztem, hogy kezd elszállni minden életerőm. A szemhéjaim egyre nehezebbek lettek. Tudtam, hogy ha lehunyom a szemem, biztos meghalok. Ki akartam tartani. Már vagy 15 perce szívták a véremet, amikor egy ismerős hangot hallottam meg.
-Takarodjatok a közeléből! - erre az egyik vámpír, aki a hasamon élősködött abba hagyta a vérem szívását, és erőszakosan kiszedte fogait a sebemből.
-Áhhh! - itt már újra estem volna össze, ha férfi nem nyom erősebben a falhoz... annyira nem maradt erőm.
-Ki vagy te, hogy megmond nekünk, hogy mit csináljunk?!
-Takuma Ichijo. - mondta, majd előre rántott egy hatalmas kardot, és neki ugrott a vámpírnak. A férfi se perc alatt hamuvá lett. A másik férfi, aki a nyakamból itta a véremet, most elengedett. A földre estem. Semmi erőm nem maradt. Egy nagy ordítás, és újabb hamu maradványok szálltak a levegőben. Takuma rohant mellém.
-Yuko! Hallasz? - kérdezte aggódva.
-Ta... Takuma... - egyszer csak Kaname lépett Takuma mellé.
-Hm... Ne mozdulj! - mondta, majd elő vette a ködszert a táskámból. Feltűrte a pólómat, és ekkor meglátta a harapás nyomokkal, sebekkel díszített hasamat. Szemei egyből vörösre váltottak, akár csak Takumának. Szemeim egyből becsuktam, várva a következő harapásokat, és a biztos halált. De ehelyett megéreztem egy hűs kezet, és a már megszokott kötszer érzését. Kinyitottam a szemem, és Kaname volt az, aki bekötötte a sebeimet. Takuma felvett az ölébe, és elindultunk vissza az iskolába. Út közben végig beszéltek hozzám.
-Yuko. Tarts ki! Semmi képen ne aludj el! - hallottam Kaname mély, de most aggódó hangját.
-Yuko. Bírd ki még egy kicsit. Mindjárt ott leszünk. Kérlek bírd ki! Beszélj hozzánk! - mondta Takuma, miközben zöld szemeivel az enyéimet nézte.
-Me...gint...fel...szakadt....áhhhhh! - kiáltottam egyet a fájdalomtól. Olyan mintha minden porcikámat késsel szurkodták volna. Csípett, égetett, szúrt. És ezek csak a felszakadt verések nyomai voltak. A nyakam sajgott. Talán fél úton voltunk, amikor mindennél jobban rám tört a fáradtság. Eddig is nehéz volt, de ez most a duplájára nőtt. A testemet nehéznek éreztem, és elfáradtam. És ez meglátszott rajtam...
-Yuko. Nem alhatsz most el! Tarts ki! Kérlek! Nem... - de a mondat véget már nem hallottam. Szemeim lecsukódtak, testem végre könnyű lett.

              ~Kaname szemszöge~

Yuko... Már mennyi ideje nem láttam. Mindenki azt hitte, hogy meghalt Rido kezei között. Tudtam, hogy ő az. Éreztem az illatát, felismertem. A beiratkozásnál megtuttam, hogy nem emlékezik semmire, amit Rido tett vele. Nem tudja, ki vagyok én, Yuuki, Rido. De nem tudom, hogy. Túl kevés az információm. Nagyon hasonlít Yuuki-ra.

Amikor kinyílt a Hold szálló kapuja, bemuatattam neki Ichijo-t. Meg kell hagyni, hogy nagyon ügyesen helyre invitálta a nappalis diákokat. Amikor Ichijo és Yuko beszélgettek, megéreztem azt az illatot, amit már évek óta nem volt alkalmam érezni. Yuko vére. Igyekeztem minden pillanatot kiélvezni. Éreztem, hogy Yuko oldalából elkezd folyni a vér. Nem csak én éreztem... A többi éjjeli tagozatos diák mind higgadtan kezelte, mintha semmi sem történt voln. Kivéve Aido-t. Láttam ahogy elmosolyodik, de nem jött oda Yuko-hoz.

Még most sem hiszem el, hogy Yuko életben van! Amikor Rido elragadta Juri és Haruka elsőszülött gyerekét, Harukáék mindennél jobban óvták Yuuki-t. Yuko és Yuuki ikertestvérek. Yuko született meg először, de Rido négy éves korában elrabolta őt. Később amikor meghalt, eljött Yuuki-ért, és szövetkezett a Szövetcséggel. Egészen mostanáig azt hittem, hogy Yuko halott, hiszen Rido is így hitte....Haruka és Jori bele is betegedett, amikor megtudták, hogy Yuko eltűnt, és, hogy Rido-nál van fogságba. De Yuko újra itt van. Él a másik királynő! Most már nem csak Yuuki-ra kell vigyáznom. Mindennél jobban vigyázok Yuko-ra, akár csak Yuuki-ra. De azt még ki kell derítenem, hogy hogy nem emlékezik semmire, akár csak Yuuki.

Másnap reggel újra éreztem Yuko vérének az illatát. Igaz, hogy nagyon halványan. Más nem is érezte a Hold szállón. De én éreztem. Nem tudtam mire vélni.

Amikor kinyílt a Hold szálló kapuja, egy hangot sem hallottunk, ami a nappalis diákokat illeti. Mind ott álltak sorban, szokásukhoz híven. Ekkor megláttam Yuuki-t, aki kissé szégyenlősen, de vidáman mosolygott. Kiryu a szokásos savanyú képével nézte végig, ahogy elhaladunk a nappalis diákok előtt. Szemeimmel Yuko-t kerestem. Ichijo állt mellém.
-Ne haragudj Kaname, de esetleg van róla elképzelésed, hogy hol van Yuko? - kérdezte kissé aggódva.
-Nincs, én is őt keresem. - mondtam Ichijo-nak, majd odasétáltam Yuuki-hoz.
-Szervusz Yuuki. Nem tudod, hogy hol van Yuko.
-Sajnos nem Kaname úrfi. Pedig már mindenhol kerestem. - nézett bele a szemeimbe. Ekkor elő állt egy nappalis diák a sorból.
-E.. Elnézést! Yuko kikérőt kapott a városba. - mondta alig hallhatóan, de mindenki tisztán értette, hogy mit mond. Ichijo fordult a lány felé.
-Nem tudod, hogy azóta vissza ért-e?
-Azóta nem láttam, szóval szerintem nem. Itt Ichijo-ra néztem. Láttam rajta, hogy aggódik Yuko-ért. Yuuki arcára kiült a pánik, és a felismerés.
-Tegyétek a dolgotokat, ahogy eddig szoktátok az akadémián! Ichijo-val megkeresem Yuko-t, és vissza hozom. Értesítsd az igazgató úrat!

A városban megéreztem Yuko illatát. Ahogy közeledtünk, Yuko vérének éreztem meg az illatát. Egy sikátorban találtunk rá. Két vámpír szívta a vérét. Az egyik kezénél neki nyomva a falnak a nyakából itta a vérét, míg a másik a hasából. Amint Ichijo meglátta Yuko-t ebben az állapotban nagyon dühös lett. Végül az lett, hogy mindkét vámpír hamuvá válva meghalt Ichijo kezei által. Amikor az egyik vámpír elnegedte, Yuko a földre zuhant. Gyorsan odasiettünk hozzá. Nyakából ömlött a vér. Pólója teljesen szét volt ázva a vérétől. Szemeim egyből vérvörössé váltottak Yuko vére láttán. Takuma is így reagált. Yuko behunyta a szemeit. Félt tőlünk. Megláttam a ködszert Yuko táskájában. Feltűrtem a pólóját. Sok harapásnyom, és régebbi a sebek, aminek a nagy része felszakadt.
-Ne mozdulj! - mondtam, majd lassan bekötöttem a sebeit. Itt ott felszisszent a fájdalomtól, de tűrte. Nagyon büszke vagyok rá. Ichijo felvette az ölébe, és elindultunk vissza az akadémiára. Út közben végig beszéltünk Yuko-hoz.
-Yuko. Tarts ki! Semmi képen ne aludj el!-mondtam neki. Nem bírnám ki, ha még egyszer elveszíteném.
-Yuko. Bírd ki még egy kicsit. Mindjárt ott leszünk. Kérlek bírd ki! Beszélj hozzánk!-hallottam meg Ichijo hangját. Féltette, és aggódott érte. Nem tudom mi ütött belé.
-Me...gint...fel...szakadt....áhhhhh!- ordított egy nagyot a fájdalomtól. Szörnyű volt nézni, ahogy szenved. Fél úton járhattunk, amikor lehunyta szemeit...

Legközelebb is szép álmokat festek neked...