Holdfény áztatta szerelem (Vampire Knight ff.)

Vérben Úszott Igazság

Idegesítő pittyegésre ébredtem. Egy szobában voltam, ahol a falak vakítóan fehérek voltak. Nem abban a ruhában voltam, amiben megtámadtak. Egy hosszú fehér ruha volt rajtam. Olyan volt, mint egy hatalmas fehér póló, ami leér a térdemig. Fáradtnak, és erőtlennek éreztem magam. Az az izé tovább pittyegett. Néma csönd, csak az az izé szólt. Elegem volt. Kipattantam az ágyból, és kihúztam a konektorból. Ez után hasam szúrni kezdett. Tudtam az okát. Ekkor a szemem sarkából megláttam egy árnyat. Oda fordítottam a fejemet, és megláttam Kaname-t, Takuma-t, Yuuki-t, Zero-t, és az igazgatót.
-Jézusom! - estem össze.
-Kicsit megilyesztettetek. - próbáltam nem feltűnően eltakarni a hasam. Yuuki felpattant és odaszaldt hozzám. Megölelt.
-Istenem Yuko! Nagyon megilyedtünk. Már-már azt hittem, hogy meg fogsz halni! - sírta el magát a vállamon.
-Azért ennyire könnyen nem tudtok lerázni! - próbáltam poénkodni.
-Yuuki... Megtennéd, hogy elengedsz, fáj mindenem, és kezdek szédülni... - toltam el magamtól.
-Jaj persze, ne haragudj. - mondta majd az ágyhoz segített. Leültem a szélére, és szemeztem a többiekkel.
-Yuko, szeretnénk veled elbeszélgetni. - szólalt meg végül Cross igazgató.
-Miről lenne szó?
-Yuuki,Zero. Megtennétek, hogy magunkra hagynátok minket egy kis időre? - kérdezte Kaname tekintélyt parancsoló hangon.
-Hogyne Kaname úrfi. Gyere Zero! - mondta Yuuki, majd kimenetek a szobából. Így maradtam én, Takuma, Kaname, és az igazgató.
-Yuko, remélem tisztában vagy a történetekkel. - szólalt meg végül az igazgató. Én csak bólitottam, majd a földet kezdtem nézni. Egyre jobban éreztem a fájdalmat a hasamnál. Tudtam, hogy vérezni fogok. Az igazgató figyelmeztetett, hogy legközelebb legyek óvatos, és, hogy kérjek meg valakit, hogy legközelebb kísérjen el. Természetesen nem kaptam semmi felé büntetést. Később kiment, de Takuma, és Kaname még bent maradt.
-Remélem jobban vagy már. - nézett rám Kaname.
-Hát jobban, mint akkor. - takargattam a hasam. Éreztem, hogy végig folyik a hasamon... Láttam rajtuk, hogy érzik az illatát. Takuma felállt, és ide hozta nekem a ködszert, és a fertőtlenítőt.
-Segítek. - mondta, majd már kezdte volna feltűrni a pólóm alját, amikor megfogtam csuklóját.
-Köszönöm szépen, de még tudom csinálni.
-Yuko! Ereszd el! - hallottam Kaname mély hangját. Gondolkodás nélkül azt tettem, amit parancsolt. Takuma ekkor gyengéden elkezdte feltürni a pólóm alját. Automatikusan takargatni kezdtem magamat.
-Megnézhetem? - kérdezte tőlem lágyan. Én kicsit hezitálva, de elvettem a kezemet. Ekkor Kaname, és Takuma elé tárult az a kis millió seb, amit évek óta kaptam. Látszottak régebbi hegek is... Misato szerint azokat akkor kaphattam, amikor kicsi voltam. De az 5 éves korom előtti életemből semmire sem emlékszek. Láttam Takuma-t, aki elszörnyülködve nézi a testemet. Ott voltak az ütés nyomok, különböző vágások, harapás nyomok. Csupa seb, és heg. Volt egy pár, ami felszakadt, és folyt belőle a vér. Takuma pont takart engem, ahogy legugolt elém.
-Mit látsz Ichijo? - kérdezte Kaname a fotelben ülve, keresztbe tett lábakkal.
-Ka...Kaname...ezt látnod kell... - mondta Takuma teljesen lesokkolva. Kaname felkellt, és nyugodtan oda sétált hozzám. Pedig jó pár sebem vérzett. Amint oda ért hozzám, Takuma feltápászkodott, és arrébb ment, hogy Kaname jobban szemügyre vehessen. Amint meglátta, elfordította a fejét. Nem értettem ezt a reakciót... Egy pillanattal később fejét vissza fordította, és gyengéden hozzá ért egy-egy sebemhez. Az egyiknél nagyon fájt, felszisszentem.
-Ne haragudj, nem akartam fájdalmat okozni. - mondta, majd leápolta a sebeimet,és bekötötte őket. Vissza ült a helyére, Takuma pedig mellette állt.
-Ne vedd zokon, de szabad megtudnom, hogy miért van rajtad ennyi seb, a tegnapi balesetet leszámítva? - kérdezte tőlem Kaname.
-Ne haragudjon, de... Erről nem igen szabad beszélnem... - hajtottam le fejem. Nem akartam, hogy lássák, ahogy sírok.
-Rendben. Akkor máshogy fogalmazok. Tiszta vérű vámpír vagyok, kérlek felelj a kérdéseimre! - mondta még mindig teljes higgadtsággal. Szavai most még inkább tekintélyt parancsolóak voltak. Még mindig a földet nézve, de bólitottam.
-Miért van rajtad ennyi seb?
-Mert bántottak. - feleltem elcsukló hangon.
-Miért? - hallottam, ahogy kicsit megenyhül, már nem az a rideg, hűvös Kaname volt. Persze még mindig fenséges, tekintélyt parancsoló, és komoly volt, de most mintha együttérzőbb, kedvesebb, és megnyugtató volt.
-Nem tudom. - feleltem, és éreztem, ahogy hatalmas könnycsepp gördül le az arcomon.
-Ki volt az? - hallottam mély, férfias hangját. Nem válaszoltam. Féltem, hogy ha megtudja, hogy elmondtam, ráadásul Kuran Kaname-nak, akkor még jobban bántani fog.
-Ki volt az? - kérdezte meg újra. Könny áztatott arcomat felemeltem, és egyenesen a szemébe néztem.
-Okano Misato. - mondtam neki ezt a nevet a legnagyobb félelemmel, és tisztelettel.
-Az árvaház igazgatója? Ennék nincs semmi értelme. - nézett Takuma Kaname-ra.
-És a régebbieket? - kérdezett újra Kaname.
-Nem emlékszem. Misato szerint 5 éves korom előtt történhetett... De egyik sebem sem akar rendesen begyógyulni....mindig felszakadnak, és elkezdenek vérezni... Mint amikor rám mérték... - mondtam neki sírás közben.
-Kérem ne mondják el Misato-nak! Nagyon szépen kérem! - tört fel belőle a mély zokogás. Lehajtottam a fejem, és csak sírtam. Már nem törődtem azzal, hogy erősnek kell tűnnöm. Már nem érdekelt, hogy Kuran Kaname, és
Ichijo Takuma előtt sírok. Eddig mindig mindent eltűrtem, lenyeltem. És ez most feltört belőlem. A sebeim égtek, csíptek, és szúrtak. Talán akkor jobban fájt, mint ahogy szokott. Ekkor csak Takuma jött oda hozzám. Oda jött hozzám, és minden szó nélkül megölelt. Fejemet a vállára hajtotta, vállamat átölelte. Hagyta, hogy a vállán kisírjam magam. Szó szerint. Éreztem az illatát, és ez megnyugtatott. Teste melegséget, kedvességet, együttérzést árasztott. Mellette biztonságban éreztem magam. Fogalmam sincs, hogy miért, de viszonoztam az ölelését. Amikor kissé megnyugodtam, és a légzésem is helyre állt, kicsit eltolt magától, hogy jobban lásson.
-Ichijo magunkra hagynál? - nézett rá a fotelből. Takuma bólintott, majd szó nélkül kiment.
-Yuko, szeretném, ha mindent elmesélnél. MINDENT. Talán akkor még segíteni is tudok neked. - mondta, majd a mellette lévő helyre tette kezét, ezzel jelezve nekem, hogy üljek le mellé. Szó nélkül felkeltem, és felé sétáltam. Meztelen talpamnak hideg volt a padló. Csendben leültem mellé.
-Kérlek meséld elj mindent. Mesélj magadról!
-Hát az első emlékem az volt, hogy egy kuka mellett feküdtem 5 évesen. A testemből folyt a vér, és tiszta seb voltam. Rám tálat egy vámpír nő. Elvitt az árvaházhoz, de amint oda értünk, abban a pillanatban süllyedt le az E-szintre. Ha Misato nem lövi le, halott lennék. Ezek után abba az árvaházban nőttem fel, amit Misato vezet. Mivel tudtam az igazat a vámpírok létezésükről, Misato nem kímélt. Olyan alapon gondolkodott velem kapcsolatban, hogy "Neki már mindegy, ráadásul úgysem fogadják örökbe.". Napi szinten ivott belőlem, és nagyon sokszor bántott. - láttam, hogy Kaname ökölbe szorítja a kezét, és, hogy kissé ideges lett.
-Aztán Misato közölte velem, hogy itt, a Cross Akdémián fogok tanulni... És most itt vagyok. - fejeztem be. Sebeim martak. Olyan volt, mintha egy forró vasat nyomtak volna nekem, és mintha száz tűvel szúrkodtak volna.
-Nagyon fáj? - nézett le rám. Én csak bólitottam, majd éreztem, ahogy egy újabb könnycsepp folyik végig az arcomon.
-Ezen tudok segíteni. - nézett rám, majd felállt a helyéről. Kinyújtotta a kezét. Óvatosan a kezemet az övébe tettem, és hagytam, hogy az ágyhoz vezessen.
-Feküdj le! - engedelmeskedtem minden szavának. Lefeküdtem az ágyra háttal. Kaname fölém hajolt, és felhúzta a pólómat. Letekerte a kötéseimet, majd kezét a verő sebemre tette.
-Lehet, hogy egy kicsit fájni fog.

Legközelebb is szép álmokat festek neked.