Holdfény áztatta szerelem (Vampire Knight ff.)

Véres Randevú

Sok idő eltelt. Takumával már 2 hete együtt vagyunk. Ilyen téren boldog vagyok, hogy szeret, és hogy van nekem. Imádom, amikor titokban elmegyünk moziba, vagy teázni a városba. Imádom, amikor este a tanórák közötti szünetekben együtt vagyunk. Imádom, amikor megcsókol a holdfényben, és imádom, amikor random dolgokról, vagy bizalmas témákról beszélgetünk. Egyszerűen imádom, hogy a páromnak, és a szerelmemnek tudhatom őt. Azt hiszem, már-már tökéletes páros vagyunk, azt leszámítva, hogy nem vállalhatjuk fel a kapcsolatunkat publikusan. Ezt a tényezőt nem nézve... Boldog vagyok, hogy végre vele lehetek. Nem is kéne, hogy másra legyen szükségem...

De...

Teljesen boldog nem tudok lenni. Nem megy. Képtelen vagyok rá... Tudom, nem szabadna szomorúnak lennem. Hiszen semmi okom nem lehetne a panaszra. Mindenki azon törekedik, hogy boldog legyek, és hogy jó sorsom legyen. Igyekszek mindenhez pozitívan állni, és nem rossz dolgokra gondolni... Úgy érzem, mintha egy liftben lennék, ami megállíthatatlanul zuhan lefelé a szomorú és kegyetlen sötétségbe. Nem akarok rossz gondokra gondolni, és szomorú lenni. Nem akarok újra depressziós lenni. Ugyanúgy boldog, vidám, és élettel teli akarok lenni! Igyekszek erős lenni, és annak mutatni magam. De belül teljesen törött vagyok. Nem akarok szomorú lenni, de mégis engedem, hogy ezek a gondolatok a kis réseken bejöjjenek, és megmérgezzenek. Nem szabadna ennek történnie! De... Ezek az álomok nem hagynak boldognak lenni. Úgy érzem, valami borzalmas a közelben leselkedik rám, csak a megfelelő pillanatra vár, hogy magával ragadjon.

Sajnos már nem csak az álmok gyötörnek. Elő fordul, hogy egy-egy pillanatra, mintha egy "látomást" látnék... A tantermet hirtelen üresnek látom... A falak véresek, és mindenhol kétségbeesett sikítozásokat hallok.

Ilyesztő... A félelem a csontomig hatol, testem, lelkem megremeg tőle... Félek ettől az érzéstől... Érzem, hogy valami vészesen közeleg felém, amitől igen is tartanom kell. Ami veszélyes rám, és a szeretteimre. De valamiért... Az érzés... Nem is tudom... Olyan ismerős. Mintha már átéltem volna... Olyan mintha tudnám hogy tartanom kell valakitől. Minden esetre ezekről senki se tud. Se Takuma, se Zero se Kaname se Yuuki, se senki.

-Yuko! Yukooo! Itt vagy? - lengette kezeit az orrom előtt a barátom.

-I...igen... Ne haragudj, nem figyeltem. - vallottam be, és szemeimet a földre szegeztem.

Egy park közepén voltunk. Egy kis padnál ültünk. Én Takuma ölében ültem oldalasan, kezünk össze kulcsolva magunk mellett lógott.

-Yuko... Mostanában olyan más vagy. Mintha nem is itt járnál fejben. Nem is tudom mikor voltál utoljára rendesen kipihent...- csóválta a fejét Ichijo.

-Sajnálom. Megígérem, igyekszek össze szedni magam jó? - kérdeztem kissé szomorkásan, majd lassan Takuma felé hajoltam, és megcsókoltam.

Ajkainkat lassan és szolidan mozgattuk. Nem törekedtünk semmilyen vadságra, csak egymást élveztük. Élveztük a pillanatot, élveztük egymás közelségét, élveztük a szerelmet, élveztük az élet oly kevés boldog pillanatát. Élveztük az őszt, élveztük a lassan lehulló aranysárga, piros, és barna leveleket, amik oly idillien hullottak, miközben csókolóztunk. Élveztük a napsütést, élveztük a csendet. Mindin túl tökéletes volt. Takuma egyik keze a nyakamon volt, másik keze pedig hátamon. Kissé eltávolódott tőlem, és jobban szemügyre vette az arcomat. Azonban... Arca elkomorult, és nem is engem nézett már. Volt valaki mögöttem.

-Yuko... Jól figyelj most rám! Ne nézz hátra! Egy E-szintű indult el lassan felénk. Háromig elszámolok, és te háromnál gyorsan leszállsz rólam, és efutsz! Bújj el valahova rendben? - mondta rezzenéstelen arccal, miközben szavait a fülembe súgta. Szemei a mögöttem lévő vámpíron voltak.

-Nem. Segítek. - mondtam határozottan.

-Yuko! - rivalt rám hirtelen, amitől kissé megilyedtem. Végül bólintottam.

-Rendben... Figyelj... Egy... - kezdett bele, és egy puszit nyomott közben a homlokomra.

-Kettő...- tekintete még mindig az E-szintűn volt.

-Három! - üvöltötte el magát Takuma, én pedig rohanni kezdtem.

Az a szörnyeteg rohanni kezdett utánam, de Takuma neki rohant, és egyetlen kézmozdulattal eltörte a nyakát. Azonban valaki futott utánam. Egy hatalmas férfi. Szemei vörösen csillogtak, és pszihopata vigyorral vigyorgott rám. Ez egy meg tervezett akció volt. Amíg engem üldöztek, Takumának egyszerre három vámpír esett neki.

Gyorsan befordultam egy sikátorba és elő kaptam Anankét. Amint megfordultam a férfi egyensen nekem rontott, és mélyen bele harapott a nyakamba. Hagytam amíg a mámor el nem borítja, majd Ananké átalakult, és sokkoltam vele. Pár perc alatt csak egy nagy hamu kupac lett belőle.

Minden erőmmel vissza rohantam Takumához. Szemeimet marták a könnyek, és csak a lehető legrosszabbra tudtam gondolni. Amint oda értem, Takuma a földön feküdt a a hátán teljesen kiterülve. Három E-színtű démon vette körül, akik már vették a lendületet hogy rá rontsanak.

Cselekednem kellett. Arra már nem volt elég időm, hogy oda rohanjak, és segítsek Takumának. De Takuma könyörgő tekintetet... Láttam, ahogy gyönyörű zöld szemeivel engem nézett, és azt tátogta erőtlenül "Menekülj...".

Nem akartam ott hagyni. Szerettem őt. Ráadásul ő vámpír... Porrá lesz, ha olyan a helyzet...

Tudtam mit kell tennem. Ananké mintha tudta volna mi a tervem, átváltozott egy ezüst tőrré. Két kezemmel megfogtam a tőr markolatát, magasra emeletem, és teljes erőmmel a hasamba szúrtam.

Az E-szintű vámpírok hirtelen megálltak, majd lassan és ilyesztően felém fordították a fejüket.

-Neeeeeem! Yukooooo! - ordított Ichijo könnyes szemekkel, miközben már vámpírok tömege rohant felém.

A történtek mintha lassított felvételben zajlottak volna le. Homályosan láttam, és tompán hallottam. Hallottam a szívverésem, ahogy egy-egy izzadság csepp végig folyik az arcomon. A kezem még mindig a tőr markolatán volt.

Láttam ahogy Ichijo a földön fekszik oldalra fordított fejjel, és ahogy arcán végig folynak a sós könnyei.

Vámpírok sokasága rohant felém. Nem tudtam rájuk haragudni. Csupán sajnáltam őket. Mások hibái miatt ment tönkre az egész életük. Elvesztették az életben az ártatlanságukat, és boldog hazugságukat, amikben eddig éltek. Valaki bele rángatta őket ebbe vér áztatta kegyetlen világba. Ezeknek a rég volt embereknek voltak álmaik, vágyaik, családjaik. És most... Bele futnak ugyan abba a hibába, mint azok, akik ezt művelték velük...

Szemeimből kicsordultak a könnyek. Talán a fizikai fájdalomtól, talán a félelemtől, talán azért mert tudtam hogy megfogok halni. Tekintetemet Takumára vezettem, és csak ennyit mondtam : "Szeretlek!", majd egyszerre több vámpír is rám vetette magát.

Legközelebb is szép álmokat festek nektek.