Holdfény áztatta szerelem (Vampire Knight ff.)

Kérlek Vigyázz Rám

Hogy miért szúrtam le magam, és tettem áldozattá magam egy halom vérszomjas E-szintű vámpír orra előtt? A válasz túl egyszerű. Szeretetből. Mert szeretem Takumát. És kár lenne érte, ha meghalna. Nekem mondhatni nincs is sok veszíteni valóm, vele ellentétben. Ő még viheti valamire...nem úgy mint én. Én mindig is, csak a hasznavehetetlen senki voltam. Akinek sose jutott valami fontos szerep. Akinek a létezése teljesen fölösleges. Hát most az egyszer, legalább hasznos lehettem...

Pittyegés... Az túlságosan is jól ismert pittyegés... A szemeim csukva voltak, de így is majd megvakultam a sok sok fénytől. Pár percbe bele telt míg a szemeimet ki tudtam nyitni. Fejemet oldalra fordítottam, hogy megnézzem a környezetemet.

Fehér falak, fertőtlenítő és gyógyszer szag. Egyszerre kellemes és émelyítő. A hatalmas és tiszta ablakot egy nagy, fehér, fény áteresztő függöny takarta el. Az ágyam mellett pár méterre volt még egy kórházi ágy. Üres volt. A bejárattól nem messze volt egy kisebb kanapé és egy ici-pici asztal.

Zsibbadó érzést éreztem a karomban. Egy kisebb tucat cső lógott ki a kezemből. Ironikus volt..
Többnyire én adok másnak vért, és most én kapok, ami egy hatalmas tasakból folyik egyenesen a szervezetbe.

Amint megszoktam a zsibbadó érzést, újabb fizikai fájdalmat érzékeltem magamon. A hasam fájt annyira. Végül is... Leszúrtam magam, nem is értem miért voltam annyira meglepődve. A fájdalom egyre csak nőtt és nőtt.

Mindeközben kezdtem fel fogni, hogy mi is történt, hol vagyok. A tudat, hogy mi történt, szinte belém hasított. A fájdalom már-már szinte alig elviselhető lett. Szemeimből már csak úgy ömlöttek a sós cseppek, fogaimat össze szorítottam, hogy még véletlenül se jöjjön ki egy hang a számon. Kezeimet ökölbe szorítottam. Légzésem gyors és egyenetlen lett, szívverésem felgyorsult, amit a mellettem lévő gép és mutatott.

Egyszer csak az ajtó kilincse lassan lenyomódott, majd szép lassan kirárult...

Kaname állt ott az ajtóban. Szemei rám meredtek. Lassan besétált a szobába, majd maga után becsukta az ajtót.

Végig nézett, úgy ahogy vagyok. Szemei vörösek voltak, tekintete hideg, és vérfagyasztó volt. Leült a kis kanapéra, és onnan figyelt engem. Túl kimért volt. Szemeit lehunyta, és vett egy mély levegőt. Miután újra kinyitotta a szemeit, már az eredeti szemszíne állt vissza.

Én eközben folyamatosan markoltam az alattam lévő lepedőt, és próbáltam minél jobbján össze szorítani a fogaimat, hogy egyetlen hang se jöjjön ki a számon.

A kórházi ágy átázott a véremtől, az gép egyre lassabban kezdett pittyegni. Fáradtnak éreztem magam... És sajnos az a baj, hogy túlságosan jól ismerem a halál előtti érzést...

Mikor Kaname magához tért és látta hogy mindjárt elvérzek, oda rohant az ágyam mellé.

-Yuko! Yuko maradj ébren. Kérlek! - mondta Kaname. Igazság szerint nem vagyok biztos benne, hogy ezt mondta, a nem igazán hallottam már, és kissé homályosan is láttam már. De láttam, hogy nem akarta hogy elmenjek. Nem akarta hogy itt hagyjam.

De sajnos nem bírtam sokáig... Nem tudtam túl sokáig vissza tartani. Szemeimet ismét lecsuktam, és éreztem ahogy a testem ellazul.

Megint a jól ismert sötétség és magány...

Sötét falak, halványan pislákoló lámpa. Dohos szag, és ilyesztő magány. Egy padra voltam kikötözve. A falak véresek, körülöttem rengeteg orvosi eszköz... Majd meghallottam egy hangot... Kis csengők csilingeltek. Egyszerre volt kellemes, mégis meg volt benne az a vérfagyasztó vonás.. Hirtelen cseresznyefa virágszirmok hullottak a földre. A csilingelés mellé, társult egy másik hang. Amit már túl sokszor hallottam. Kegyetlen, és vérszomjas nevetés... Féltem...