Holdfény áztatta szerelem (Vampire Knight ff.)

Tiltott Szerelem

-Yuko, gyere! - integetett nekem lelkesen Takuma. Oda siettem a kis kerek asztalhoz, és leültem vele szembe. Egy fiatal pincér srác jött felénk. Egy-egy étlapot csúsztatott élénk, majd még kérdezte, hogy mit szeretnénk rendelni.

-Én egy rózsateát szeretnék. - adtam neki vissza az étlapot.

-Kettőt hozzon! - adta vissza Ichijo is.

-Nem is tudtam, hogy szereted a rózsateát. Tudod elég ritka, ha egy ember szereti... Inkább a vámpíroknak lett kifejlesztve. - mondta, miközben a szemeimet tanulmányozta.

-Igen, tudom... Azonban... Valamiért jobban leszek tőle, kicsit megnyugtat. És az érzékszervim is jobbak lesznek... Nem is tudom... - nevettem kínomban, miközben a tarkómat vakartam.

-Értem. - mosolygott, és közben oldalra biccentette a fejét, ami nagyon tetszett, aranyosnak tartottam. Végül a pincér srác is megjött, a két csésze teával, ami mellé apró süteményt is kaptunk. A rózsaszín tea szép, fehér letisztult porcelán csészékbe szolgálták fel. Óvatosan bele kortyoltam a teámba, ami nagyon forró volt, szóval inkább csak kevergettem a kiskanállal.

-És! Mesélj kicsit magadról. Mit szeretsz csinálni? - kérdezte Takuma egy sütit majszolva.

-Hát... Nagyon szeretek rajzolni, és festeni... Hm.... Szeretek még írni, és sétálni. - gondolkodtam el.

-Nem is tudtam, hogy szeretsz rajzolni, vagy festeni. Biztos nagyon ügyes vagy!

-Köszönöm... És te?

-Noss... Én nagyon szeretek olvasni. Könyveket, magazinokat, mangákat. És nagyon szeretek a barátaimmal lenni. Eléggé társaság kedvelő vagyok. Te nem? - ivott bele a teába.

-Nem is tudom... Régebben inkább egyedül szerettem lenni... De most, hogy közelebb kerültem Yuukihoz, Yorihoz, Zerohoz, Kanamehoz, és hozzád... Azóta azt hiszem egy kicsit változott a helyzet. - mondtam, miközben kevergettem a teámat.

-Ennek igazán örülök. - nevetett fel. Aranyosak, és vonzónak találtam az előttem ülő fiút. Az a kis idő amit megengedhettünk magunknak, olyan gyorsan elreppent. Túl gyorsan is. Takuma mellett különös módon fel tudok oldódni. Nincsenek gátlások, csak a vidám és boldog pillanat. Mindig olyan vidám, és boldog. Csak a puszta mosolyával jobb kedvre képes deríteni. Azt hiszem, kezdem egyre jobban megszeretni. Megbeszéltünk, hogy jövő héten, ugyanekkor, ugyanitt találkozunk. Én előbb elmentem, hogy ne legyen feltűnő, hogy egyszerre jövünk vissza.

Vissza térve gyorsan a szobám felé vettem az irányt. Át kellett vennem az egyenruhám, hiszen most lassan jönnek az éjjeli tagozatosok. Öltözés közben megnéztem magam a tükörben. A harapás nyom nem gyógyult be  teljesen. Lila és zöld színű volt, a két kis "szúrásnyom" pedig tisztán látszott. Nem úgy nézett ki mint az előző sebeim, de éreztem, hogy ez sem fog begyógyulni.

A kapu nyitásnál minden nappalis lány néma csendben álltak sorfalat. Minden lány csodálattal téli szemekkel vizslatta az éjjeli tagozatosokat. Mondjuk meg is értem őket...

Zero szúrósan figyelte Kanamet. Mint aki már várja a pillanatot, hogy Kaname akár csak egy rossz mozdulatot is téve, lelőjje. Kaname bájosan, és sejtelmesen hol Yuukira, hol rám pillantott. Valamit tervez! És ebben száz százalékig biztos vagyok. Szerintem Zero is  szívesen osztaná a véleményemet. Ami Zerot illeti... Sose láttam ennyire higgadtnak, tettre késznek, összeszedettnek mint akkor... Persze a maga Zeros stílusában. Úgy tűnik, mégis csak használta a segítségemet, amit el is vártam.

Takuma és az én tekintetem össze találkozott, miközben kisértük őket az épület felé. Szokásosan mosolygott, de láttam a szemében az adrenalint. És elpirulva elkaptam a fejem, persze vigyorogtam akár egy idióta. Igyekeztem vissza fogni magam, hiszen nem lett volna jó, ha a többieknek fel tűnt volna, hogy sántikálunk valamiben.

Az éjjeli tagozatosok őrzése ma kicsit nehezebben ment. Valamiért egyre többen próbálkoztak fényképek készítésével. Mondjuk holnap valentin nap, úgy hogy eléggé be voltak zsongva. Apropó valentin nap! Én is készültem Takumának egy kis ajándékkal. Amint volt egy kis szabad időm, elkezdtem festeni egy tájképet. Elmesélte, hogy kiskorában volt egy kedvenc helye egy tónál. Ott volt egy fűzfa, ahová mindig szívesen kijárt olvasni. Kicsit utána néztem a helynek, az internet segítségével. Találtam is jó pár kép találatot. Az egyiket kinyomtattam, és vászonra festettem. Volt, hogy hajnalig festettem. De végül az eredmény önmagáért beszélt. Nagyon szép lett, és nagyon hasonlított az eredetire. Ezen kívül, mesélte, hogy van egy képregény gyűjteménye, de hiányzik belőle egy darab. Noss... Mit ne mondjak! Kicsit sokba fájt, de tudom hogy tetszeni fog neki. Az eladóval elég sokat veszekedtem és alkudoztam... Már csak azt kellett ki találnom, hogy hogy adjam oda Takumának az ajándékait, úgy, hogy ő tudja az az én ajándékom számára de a többiek ne jöjjenek rá... Végül postáztam, és egy titkos névvel írtam alá. Persze kapott mellé egy levelet, amiben elmagyaráztam neki, hogy én, én vagyok... Valóban, kicsit bonyolult volt az egész helyzet, de a lebukás egy minimális esélyét sem engedhettem meg magamnak. Takuma nemesi családból származott, a nagyapjáról nem is beszélve!

Néha-néha az ablaknál a tekintetem össze találkozott Kanameval. Tekintete szomorú, dühös, magányos, féltő, kíváncsi, aggódó, és egyszerre volt hűvös. Szerettem volna neki mindent elmesélni, de nem tehettem. Pedig legszívesebben mindent bevallottam volna neki. Nem szerettem volna előtte sokáig titkolózni.

Idő közben annyira elmerültem a gondolataiban, hogy észre sem vettem, hogy vége lett a biztonsági feladatomnak. Yuuki rázott ki a gondolataimból.

-Yuko! Yukooo! Föld hívja Yukot! - üvöltözött előttem, miközben kezét össze vissza rázta az arcom előtt.

-Ne haragudj Yuuki. Kicsit elbambultam. De most már figyelek. - eszméltem fel.

-Na végre! Szóóóval! Az igazgató meghívott hozzánk holnapra ebédre. Szeretné, ha elfogadnád a meghívást. - mosolygott energikusan Yuuki.

-Persze! Szívesen megyek! Amúgy is nagyon kedvelem az apukádat, és a ti társaságotokat is nagyon szeretem. Néztem Zeróra és Yuukira.

Akkor még nem is tudtam mi volt a különös oka, amiért elhívtak engem arra az ebédre. Sose gondoltam volna, hogy nekik köszönhetően teljesen fel fog forogni az életem. Hiszen mindig is azt hallottam, "Hogy ha becsukódik egy ajtó, ki nyílik egy másik."

Legközelebb is szép álmokat festek nektek.