Holdfény áztatta szerelem (Vampire Knight ff.)

Vihar A Közelben

Útközben össze futottam egy nappalis diákkal.
-Te meg mit keresel itt?! Térj vissza a szállóra!-álltam elé.
-Nem hiszem el! Csak egy pár képet akartam csinálni magamnak Aido-ról. Nem küldhetsz vissza! - vinnyogott nekem a nappalis lány.
-De igen! De gondolom nem szeretnéd, ha az igazgató megtudná, hogy milyen szabályt szegtél meg... Nem lenne jó, ha ezért kicsapnának... Ráadásul, akkor nem láthatnád az éjjeliseket sem... Az igen rossz lenne. - színleltem sajnálkozást.
-Jól van... Csak ne szólj az igazgatónak!
-Ha egy perc múlva nem leszel a nappalis szállón, beköplek...én a te helyedben, már sietnék vissza. - amint ez ki mondtam, a lány futásnak eredt. Én elégedetten bólitottam, majd tovább kerestem Yuuki-t, és Zero-t. Sehol sem találtam őket. Végül úgy voltam vele, hogy velük, vagy nélkülük, de megcsinálnom a dolgom. Szóval őriztem az éjjeliseket, és vissza küldtem a nappalisokat. Amikor az éjjelisek oktatása véget ért, vissza kísértem őket a Hold szálló kapujához. Takuma jött felém.
- Drága Yuko! Szeretnék veled beszélni. - jött felém mosolyogva. Kicsit félre vonultunk, hogy kettesben tudjuk beszélni.
-Remélem jobban vagy már. - tette kezét a vállamra.
-Igen. Teljesen felépültem, hála neked, és Kaname-nak. - feleltem mosolyogva.
-Igazából szerettem volna neked megköszönni Takuma. - néztem fel rá.
-Ha te, és Kaname nem siettek a segítségemre, meghalok. Köszönöm, hogy megölted értem azt a két vámpírt. - mondtam megigézve a tekintete miatt.
-Ez csak természetes....tudod...most, hogy jobban vagy... Szeretnélek egy kicsit jobban megismerni... És szeretnélek egyszer elhívni egy teára a városba. - vakargatta a tarkóját, és kínosan, még is aranyosan nevetgélt.
-Te... Te most randira hívsz engem? - döbbentem le.
-I... Igen.
-Hát ez nagyon hízelgő... De... Kaphatnék egy kis gondolkodási időt? - sütöttem le a szemem.
-Persze. Akár mennyit! Tudok várni. - mosolygott.
-Köszönöm szépen.

Amint Takuma elment, Aido jelent meg mögöttem.
-Ejnye... Ejnye... Ejnye... Hát szabad ilyet tenni? - vigyorgott gúnnyal az arcán.
-Gondolom mindent hallottál...
-Hát persze. Nem is szégyenled magad? - járkált engem körbe gúnyos mosollyal.
-Nem... Miért kellene? - tettem csípőre a kezemet.
-Hát persze. Ichijo, és Kaname úr megmentette az életed, és te úgy teszel, mintha semmi sem történt volna.
-Ez nem igaz! Takuma-nak már megköszöntem.
-És Kaname úr?
-Te is tudod, hogy ma nem jött be tanításra. Még nem volt rá alkalmam megköszönni neki...
-Tudod,fogalmam sincs, hogy Kaname mit lát benned, és Yuuki-ba. Valamiért fontosak vagytok neki... És Takuma... Egyszerűen elalél tőled... Foggalmam sincs miért. Mellesleg... Nem tudom felfogni, hogy van bőr még a képeden...
-Ezt meg, hogy érted?
-Semmi hálát nem mutatsz Kaname iránt, pedig megmentette az élted, és nem tudom, hogy mit, de érzem rajtad, hogy csinált valami jót veled... Ráadásul vissza utasítottad Ichijo-t, aki nemes vámpír, ráadásul megmentette az életedet.
-Nem utasítottam vissza! Csak időt kértem! -tettem keresztbe a kezem.
-Az majdnem ugyan az. Azok után, hogy megmentették az életedet, az a minimum, hogy felkínálod a véred nekik. - vigyorgott önelégülten rám.
-Vagy az életed. - hajolt le hozzám, és ezeket a szavakat a fülembe suttogta. Ajkai hozzá értek a fülemhez, amire én automatikusan hátra ugrottam.
-Mi... Miket beszélsz? Aido, hallod egyáltalán amiket mondasz?!
-Persze. De ha nekik nem ajánlod fel a véred, akkor itt vagyok én. - mondta, majd egy pillantás alatt mögöttem termett, és lefogott két kezével.
-Ha nem mocorogsz, nem fog annyira fájni. - majd nyelvével érzékien végig nyalta a nyakam. Ekkor bevillant minden egyes harapás életem során, amiket Misato-tól, és attól a két vérszomjas vámpírtól kaptam. Ahogy belém mélyesztik szemfogaikat, és ahogy minden egyes korty vért lenyelnek. Sokkot kaptam. Nem érzékeltem semmit. Mintha minden megállt volna.... Majd Aido suttogott a fülembe.
-Tetszik, hogy félsz... És jól is teszed!-majd megnyalta a fülemet. Sikítani akartam de még sem tudtam szólalni. Csak üveges tekintettel néztem előre, és hagytam, hogy a könnyek ellepjék a szemeimet. Aido már vett egy nagy lélegzetet, és már nyitotta ki a száját, hogy vámpír fogait a nyakamba szúrja, amikor egy nagy csattanást hallottam. Aido a földön ült, egyik kezével megtámaszta magát, másik kezével az arcát fogta. A szája kicsit, de vérzett.
-Aido. Azt hiszem nem vagy tisztában a házirend szabályaival. - mondta mély, és fenyegető hangon Kaname.
-E... Elnézést Kaname mester. Nehezen tudtam vissza fogni magam.... Pillanatnyi gyengeség volt csak... Többet nem fordul elő.... - hebegett rémülten Aido.
-Remélem is! Most pedig takarodj a szemem elől, mielőtt porfelhő lesz belőled! - hangzott Kaname-tól. Nem tudtam reagálni semmire. Ugyanúgy ott álltam, üveges tekintetettel a földet nézve. A könnyeim végig folytak az arcomon.
-I...igen is... - majd hallottam, ahogy Aido elfut a közelből. Kaname felém sétált, és megállt előttem.
-Yuko. Nem esett bajod? Hajolt le hozzám, hogy kábé egy szinten legyünk. Kezeit a vállamra tette, és a szemeimet tanulmányozta. Ujjaival óvatosan letörölte a könnyeimet, én pedig csak néztem a messzeséget. Később rendesen felállt, és szorosan magához vont. Kezeivel átölelt, fejem a mellkasának ütközött. Ekkor kizökkentem, és újra a valóságba tértem. Éreztem az illatát, a közelségét. Biztonságban éreztem magam. Fura... Olyan, mintha régebbről ismerném őt... Szemeimet lehunytam, és vissza öleltem. Ebben az ölelésben minden benne volt. A "köszönöm, hogy megmentetted az éltem", a "nincs mit", a "nem akarlak elveszíteni", és a "fontos vagy nekem". Sokáig úgy állhattunk... Majd kicsit, de finoman eltoltam magamtól.
-Kaname úr. Szeretném magának megköszönni, hogy megmentett. Ha maga, és Ichijo nem lenne, már halott lennék... Nem tudom ezt, hogy meghálálni. - néztem fel rá. Nem mondott semmit, csak sóhajtott egyet, és újra magához vont. Kicsit később eltolt magától, kezeit a vállamra tette, és komoly arcal méregetett.
-Na menj! Ne, hogy a végén megfázz nekem. - majd elsétált. Fáradtan mentem vissza a szállóra. Fogalmam sem volt, hogy Yuuki, és Zero hol lehettek... Remélem semmi rossz nem történt velük. Amint elhaldtam Yuuki szobája előtt, rossz érzés fogott el. Ekkor eszembe jutott, hogy nem is néztem a szábájába, hogy ott van-e. Halkan, egy résnyire benyitottam. Nem tudom eldönteni, hogy ez jó döntés volt-e....Yuuki az ágyon feküdt a hátán, Zero pedig rajta volt, és a vérét szívta...

Legközelebb is szép álmokat festek neked.