Holdfény áztatta szerelem (Vampire Knight ff.)

A Segítség

Hideg keze hozzá ért vérző sebemhez. Nagyon égető érzés volt. De lehet, hogy ezzel együtt elmúlik minden további fájdalmam. Felnéztem a felettem lévő Kaname-ra. Vörös szemei világítottak a homályos szobában. Egyszer csak megéreztem valami furcsát. Éreztem, ahogy elképesztő gyorsasággal beforr a felszakadt sebem, melyre kezét tette. Elképesztően fájt, testem refleksz szerűen megemlekedett. Kezéből valami lila energia sugárzott, azzal orvosolta a sebeimet. Arcomat már marták a könnyek. Mindennél jobban igyekeztem csöndben, és nyugodtan tűrni. De nem ment. A levegőt egyre nehezebben tudtam venni, sebem szinte lángolt, könnyeim szétáztatták az arcomat. De ekkor megláttam Kaname gyönyörű vörös szemeit. Mélyen néztem őket. Mindenem sajogni kezdett. Elvette a kezét. Annak a sebnek, amire kezét tette, nyoma sem volt. Mintha ott sem lett volna! Ott a bőröm sima, és hibátlan volt. Éreztem, hogy a könnyek újra végig folynak az arcomon. De ezek öröm könnyek voltak.
-Szóval ilyen lenne. Ki fogod bírni a többit? - nézett le rám Kaname.
-Igen. Igen, ha kell bármit ki bírok. - feleltem teljes elhatározottsággal.
-A tested nagyon kifog merülni.-láttam rajta, hogy szomorú. Amint meglátta, hogy egy kis érzelmet véltem felfedezni rajta, fejét elfordította.
-De ha nem szeretné, nem kell. Én már ezért az egyért is nagyon hálás vagyok magának. - mondtam neki keserűen mosolyogva.
-Szeretnéd? - fordította vissza fejét. Én csak néma bólitottam egyet. Erre ő sóhajtott egyet, és neki látott a következő sebemnek. Összesen 46-szor ismételte meg a műveletet. Kétszer el is ájultam. Minden egyes seb begyógyítása egyre jobban fájt. Amint végzett a hasamnál, a hátam következett. Nagyon fájdalmas volt, amikor a gericemnél csinálta. Belesajgott mindenem. Olyan volt akkor, mintha az áram megrázott volna végig a gerincem mentén. Az utolsónál már ordította a fájdalomtól. Azért ironikus. Gyógyulás közben haldoklok.Nem tudom miért, de úgy tűnt... Mintha ezzel fájdalmat okoztam volna neki. Mintha... Rossz lett volna neki, hogy így lát. Már az utolsó sebeimet gyógyította be. Már nem üvöltöttem... Kétség kívül ez fájt a legjobban. Olyan volt, mintha minden egyes seb begyógyításával egyre erőtlenebb lettem volna. Éreztem, hogy már fél lábbal a túlvilágban vagyok. Üresnek, hasznavehetetlennek, és könnyűnek éreztem magam. Szemeimből megállás nélkül folytak a sós könnyek. Csak üveges tekintettel meredtem Kaname-ra, akinek most már örökké az adósa leszek. A sok könnytől már eléggé homályosan láttam. Ekkor abba maradt a maró érzés. Kaname levette kezét rólam. Kezéből már nem áradt a lila sugár. A vérem, ami kézen volt, ott szaglászta. Szemei vörös színben pompáztak. Egész tenyere tiszta vér volt. Az én vérem volt rajta. Kedvére volt neki. Illata kellemes lehetett, mert mélyeket szippantott belőle. Végül lenyalta. Egy cseppet sem hagyott. Élvezte...de nem bántam. Ez olyan volt nekem, mint valami aprócska fizetteség. Tudtam, hogy vámpír, és, hogy nagy eséllyel régen evett vért. Valamiért átéreztem a helyzetét. Szinte már én is éheztem... Amint lenyalta, látszott rajta a bűntudat. Tekintetemmel érzékeltettem vele, hogy nem probléma.
-Hm... - sóhajtott egy nagyot.
-Nagyon szépen köszönöm... Nem tudom majd, hogy meg....hálálni magának. - mondtam neki akadozva.
-Kész csoda lenne, ha saját erőből túlélnéd ezt. - mondta, majd olyan erősen karmolta nyakát, hogy végül a bíbor vörös vére folyt végig rajta.
-Igyál! - hajolt közel felém.
-Ho... Hogyan? Nem tehetem. Kérem ne is go...gondoljon ilyenekre!-hunytam be jó szorosan a szemem. Amint szemeim lehunytam, testem ellazult, és könnyű lett. Éreztem, ahogy a sötétség magával ragad. Hallottam, ahogy Kaname próbál keltegetni, gyengéden rázogatja a testem. Éreztem a jelenlétét, az illatát, hogy ott van mellettem.
-Yuko... Kérlek... Nem veszíthetlek el, most, hogy rád találtam... - Nem értettem miket beszél... Úgy beszélt rólam, mintha már ismert volna régebbről. Próbáltam kinyitni a szemem, de nem ment. Próbáltam szavakkal megvígasztalni, de egy hang sem jött ki a torkomon. Szomorú volt. Nem akartam, hogy szomorú legyen. Valamiért engem bántott, hogy nem boldog. Össze szedtem minden erőmet, és kinyitottam a szemem. Hirtelen olyan volt, mintha hosszú idő után, a víz alól újra a felszínre jöttem volna. Testem megemlekedett, levegő után kapkodtam. Gyorsan vissza állt minden a helyére...a légzésem a helyére került, a sebeimnek nyoma sem volt, de még mindig szédültem. Úgy éreztem, bármelyik pillanatban össze eshetek.
-Kérem, ne legyen szomorú. - mondtam, majd oda sétáltam a szekrényhez, és kivettem a szekrényből a ködszert, és fertőtlenítőt. Próbáltam, határozottan, és egyenesen menni, de ez nem igazán jött össze. Homályosan láttam a fáradtságtól, és a sok sok vérveszteségtől.
-Yuko. Hagyd, nem kell ezt csinálod. - nézett rám aggódóan Kaname. Nem feleltem semmit, csak lefertőtlenítettem, és be kötöttem az ő sérülését. Tudtam, hogy fölösleges... Hiszen vámpír, ráadásul tiszta vérű. Pár perc múlva úgy is be fog neki gyógyulni magától. De segíteni akartam. Mi emberek ezt tesszük, ha valaki megsérül. Legalább is a többség... Amint végeztem, éreztem, hogy lábaim kezdenek össze csuklani. Végül győzött a fáradtság. Már majdnem a padló fogott meg, amikor Kaname elkapott. Nem tett le az ágyra. Leült a kanapéra, engem az ölébe fektetett.
-Ne legyen szomorú. Kutya bajom....ne...nem fogok meghalni. - mosolyogtam rá bágyadtan. - újra legyőzött a fáradtság. Hallottam Kaname-t, mindent érzékeltem. Csak nem láttam, nem tudtam reagálni semmire sem. Sokáig az ölében tarthatott...éreztem, ahogy simogatja a hajam...és tudtam, hogy a nyakamat méregeti. Éreztem... Később ez be is bizonyosodott... Fejemet hátra döntötte, nyakam szabaddá vált számára. Ujjait végig húzta a nyakamon, és azon a részen, ahol az artériám volt. Ajkait megéreztem a nyakamon. Éreztem, hogy nehezen tudja magát visszafogni. Nem tudom miért, de együtt éreztem vele. Olyan volt, mintha minden érzelme, és érzése belém áramlott volna. Éreztem a donimanciáját, a szeretetét, a szomorúságát, a magányát, a keserűségét, a féltékenységét, a haragját. Sokáig szagoltta nyakamat, majd érzékien végig nyalta. Tudtam, hogy ha megharap, száz százalék, hogy meghalok. De nem is bántam volna, hogy ha megteszi. Ha ezzel boldogságot okozok neki, akkor csak tessék. Nem is akartam, de nem is tudtam ellenkezni. Ekkor éreztem, hogy eltávolódik tőlem. Finoman felelmelt, és vissza tett az ágyra. Csak az ajtó csukódását hallottam. Újra egyedül... Egyes egyedül...

Másnap zihálva ébredtem fel. Levegő után kapkodtam. Mintha valaki erőszakosan vissza rántott volna a valóságba. Fizikailag teljesen jól voltam. Nem fájt semmim, a régi sebeim begyógyultak, hála Kaname-nak. Nem szédültem, mindent élesen láttam. Majd kicsattantam az energiától. Kipattantam az ágyból, és átvettem az egyenruhám. Egy ideig elnéztem a testem a tükörben. Sima volt. Semmi heg, karcolás, seb. Semmi. Amint feleszméltem, gyorsan átöltöztem, és el pakoltam. A tanításnak már vége volt, a Hold szálló kapuját már kinyitották. Gyorsan Yuuki és Zero után siettem...