Holdfény áztatta szerelem (Vampire Knight ff.)

Ébredő Emlékek

Vissza tekintve, sose gondoltam volna, hogy ennyi minden meg fog történni velem. Azon az éjjel... Takumától vártam a vígasztalást... De ő ezt nem adhatta meg nekem. Túl feltűnő lett volna. Nem tudott mellettem lenni. Nem tudott megvédeni. Nem tudott megnyugtatni. Egyszerűen... Nem volt ott. Nem ő volt, aki a puszta tekintetével megmentett egy vámpírtól. Nem ő volt, aki utánam ugrott a medencébe. Nem ő volt, aki megcsókolt a jég hideg vízben. Nem ő volt, aki felúszott velem a felszínre. Nem ő volt, szájon keresztül lélegeztetett. Nem ő volt, aki ellátta a sérüléseimet. Nem ő volt, aki megvígasztalt. Ő nem Takuma... Hanem.... Hanem... Kaname volt. Takumára számítottam. Persze... Jól esett Kaname törődése, és hogy nem hagyott magamra. Jól esett a közelsége, az aggódása. Amikor...felvett, és az ölébe vitt a gyengélkedőbe... Olyan megnyugvás, és biztonság érzet tört rám, mint talán még soha... És a rémálom után... Mintha tudta volna... Mintha tudta volna mit láttam, vagy éreztem. Mintha titkolt volna előlem valamit.... Valami nagy dolgot...

Mégis... Mire készülsz Kuran Kaname? Mégis... Ki vagy te nekem?

Másnap reggel jó pár látogató jött be hozzám, a gyengélkedőbe. Elsőként Cross igazgató, vagyis... Apa toppant be hozzám.

-Jaaaaaaaaj drága Yukom! Mi történt veled?! Jaaaaaj! Kaname és Yuukiék mindenről értesítettek! - borult a nyakamba zokogva, a maga... Sajátos stílusában.

-Apuci... A... Nyakam... - nyekkentem fel, mivel az a pont, még erősen fájt.

-Jaaaaaaj ne haragudj! Én buta, vén öreg ember! - kezdett el síránkozni.

Végül egész jót beszélgettünk. Elmeséltem neki az egész történet, töviről-hegyire. Nos... Kicsit kiborult, amikor elmondtam neki, hogy két E-szintű vámpír támadt rám az iskola területén. Teljesen kiakadt, és azt mondta, hogy feltétlenül tárgyalni fog, a szövetséggel. Pár óra múlva Yuuki jött be hozzám. Ő is sírva látogatott meg. Elmesélte, hogy mennyire aggódott értem, hogy nem akart elveszíteni. Sokat beszélgettünk. Azt hiszem, örülök hogy ő lett az egyik testvérem. Mesélte, hogy Zero mostanában egyáltalán nem hajlandó inni belőle, mégis össze szedett, és képes megtartani az önuralmát. Erre én csak mosolyogni tudtam. Nem akartam elmondani Yuuki ak, hogy Zero részben miattam ilyen. Azt is mesélte, hogy Zero mennyire aggódott értem, amin felettébb meglepődtem. Minden esetre örültem neki.

A nővér megmondta, hogy szeretné, ha holnapig bent maradnék, az állapotom érdekében. Rosszul esett, mert nem szerettem volna sokáig egy helyben feküdni, most mégis kénytelen voltam. Dél körül, legnagyobb örömömre, Takuma robbant be hozzám.

-Yuko! Jól vagy?! Későn értesültem a történtekről, minden rendben? - lépett hozzám egy szempillantás alatt, egy csokor fehér rózsával.

-Takuma! Istenem de örülök neked! - ugrottam fel, és sietősen hozzá rohantam.

Minden előjelzés nélkül, egy hatalmas ölelésben részesítettem. Fejemet mellkasába fúrtam, és erősen magamhoz szorítottam. Először meglepődött, de miután kapcsolt az agya, vissza ölelt. Szorosan húzott magához... Mintha félne, hogy elveszítene. Kicsit eltolt magától, hogy jobban szemügyre vehessen. Ujjait lassan végig húzta a nyakamon, én pedig arrébb fordítottam a fejem, hogy jobban hozzá férhessen. Ujjai végig siklottak a nyakamon, ami miatt kellemesen kirázott a hideg. Szemeimet lehúnytam, és élveztem a közelségét. Ujjai a nyakamon lévő fáslihoz érték. Szemeimet újra kinyitottam, és kíváncsian figyeltem, hogy most mit fog tenni. Óvatosan rám nézett, mire én egy aprót bólintottam. Ő csak nyelt egyet, majd óvatosan letekerte a nyakamról az anyagot. Amint meglátta a még vörös és mély sebet, szemeit lesütötte.