Holdfény áztatta szerelem (Vampire Knight ff.)

Bátorság, És Vakmerőség

Fogalmam sincs hol ébredtem. Próbáltam kinyitni a szemeimet. Amint egy résnyire is kinyitottam őket, vakító fényt láttam. A szemeim lassan hozzá szoktak a sok fényhez, így már könnyebben meg tudtam figyelni, hogy mégis hol vagyok. Noss egy fehér falú szobában voltam, ami rendkívül ismerős volt számomra. Az orvosi szobában voltam. Ekkor észre vettem valamit. Pontosabban valakit. Egész pontosabban Kanamét.

Látom felébredtél. - az arca nem mutatott semmilyen érzelmet. Én csak bólintottam. Mit is mondhattam volna? Lassan felállt a székről, és lassú, tekintélyes léptekkel lépett az ágyam mellé. Én óvatosan felületem.

-Szabad? - kérdezte tőlem. Le akart ülni mellém. Ismételten bólintottam. Az ágy besüppedt mellettem, és éreztem Kaname illatát. Sokáig nem mondtunk semmit. Végül a hosszas csöndet ő törte meg.

-Tegnap felettébb meglepődtem. - erre a mondatra egy nagyot nyeltem. Csak reménykedni tudtam, hogy nem buktam le.

-Tudod Yuko. Tegnap azt hiszem megszegtél némi íratlan szabályt. Hogy konkrét legyek a tegnapi... Sérüléseidre gondoltam. - mondta, miközben gyönyörű szemeivel engem nézett. Nem akartam, hogy rá jöjjön mit tettem. Mindenkinek vannak tervei és titkai. És én nem akartam, hogy kiderítse mik az én titkaim, és terveim.

-Tudod Yuko. Ez az intézmény számos okból előnyös, ugyanakkor ha nem tartunk be bizonyos dolgokat, vagy titkolózunk, az nagy eséllyel veszélyhez vezethet. - ezt már nem hagyhattam szó nélkül.

-Természetesen. Ebben egyet értek magával. Azonban... Minden élőlénynek lehetnek titkai. És őszintén nem kekeckedni akarok magával. Hiszen nagy butaság lenne. Tisztában vagyok magammal, magával, és a helyzetemmel. De talán maga is tudja, hogy a valóság milyen kegyetlen is tud lenni. Sokkal jobb ha magunk oldjuk meg az ügyeinket, mint, hogy másokban, színt vallva rémületet keltünk. És ugyan akkor miért kürtölnénk szét minden kis apró problémát, ha azokat jó magunk is meg tudjuk oldani? Nem jobb a többieket feltűnés nélkül óvni? - tudtam, hogy ráéreztem a lényegre. Kaname semleges arca, hirtelen a felismerés, a kíváncsiság, az aggódás, a féltés, és némi idegesség jeleit mutatta.

-Yuko! Azt hiszem nem vagy tisztában a történtekkel, és következményekkel! Ha én akkor nem találok rád, nagyobb bajod is lehett volna! Mi lett volna, ha egy másik éjjelis diák talál rád, és elveszti a fejét?! Vagy ha én vesztettem volna el az önuralmamat?! Az még rosszabb lett volna... - hallgatott el.

-Tudja Kaname úr... Én hiszek az itt élő összes diakban. És magában pedig pláne. Tudom hogy nem iszik emberi vért. Ráadásul... Lett volna pár alkalma rá, hogy igyon belőlem. Én magában feltétel nélkül bízok. Remélem, hogy ezzel tisztában van. - Kaname az arcomat kezdte vizslatni.

-Ha jól emlékszek, én minden sérülésed begyógyítottam... Azonban... Hirtelen vér folyik a fejedből... És friss vámpír harapás nyomai vannak a nyakadon... Úgyhogy szeretném, ha most mindent elmesélnél nekem! - parancsolt rám ridegen, aggódóan, és idegesen. Ajkaimat idegességben rágcsálni kezdtem. Talán... Nincs más választás... Elvégre... Túl sokkal tartozom neki. És előbb-utóbb rá fog jönni. Már épp nyitottam volna a számat, amikor hirtelen kivágódott az ajtó, és Cross Kaien lépett be.

-Drága Yuko, hát felébredtél! Szörnyen aggódtam érted! - nyitott be Takuma.

-Takuma! - derültem egyből fel. Kaname szemei szikrát szórtak. Már épp nyitotta volna a száját, hogy elküldje Takumát melegebb éghajlatokra, amikor Yuuki is megjelent, Zero társaságában.

-Elnézést Kaname úrfi, de az igazgató szeretne magával beszélni. Azt hiszem a vér tabletták szállításáról van szó... - mondta Yuuki. Kaname szúrósan rám nézett, majd elment.