Az Ifjabbik Tapmancs - Book 1: A Bölcsek Köve (Harry Potter fanfiction)

A búcsú vége és egy új élet kezdete

- Shhh... Semmi baj... - ölelte magához a férfi a keservesen síró gyermeket.
Az ember, aki karjaival hevesen verdeső szívéhez zárta a pityergő, rongyokba tekert csecsemőt, aki apró karjaival a férfi csontos arca felé kapkodott, egy szakadt köpenyt kanyarított vállára, ami a hideg, nyirkos éjszakában semmit sem ért, fogai minden másodpercben összekoccantak az újabb hideg fuvallat hatására. De őt ez sehol sem érdekelte. Amennyire átfagyott végtagjai engedték, úgy próbálta testének melegével megfelelő hőmérsékletet biztosítani az apró babának.
Szakadt köpenye árnyékként úszott utána a levegőben, ahogy sebesen kapkodta lábait a csendbe burkolózott utcában.
Gyér fény világította meg útját, pislákoló utcalámpák sora húzódott végig a járdaszegély mentén. Kellően elég ahhoz, hogy a futó férfi kiszúrhassa úticélját, és irányba véve azt. Nem volt nehéz észre venni...
Bár a férfi tudta mi történt, a romokban heverő ház láttán a fájdalom hideg vaskézként markolt a szívébe.
Godric's Hollowban a házak kisugárzása amúgy sem volt mindenki számára nyugtató, maximum az ott élőknek, akik már hozzászoktak a sajátosan régies építési stílusú házakhoz.
De az a ház, amit loholó férfi irányba vett, még elborzasztóbban hatott az amúgy is nyugtalanító érzéseket keltő otthonok között. Ugyanis le volt rombolva... Igen. A ház teteje teljesen beomlott, a falán hatalmas lyukak égtelenkedtek. Az ablaki be voltak törve, volt ahol már ablak se volt, csak egy irdatlan nagy hasadás.
A néhai ház csak még kísértetiesebben hatott az azt megvilágító holdfényben, ami gyászos fátyolt borított a kőhalomra. Ráadásul a számtalan éjjeli lepke amik a holdsugárban feltűntek, mintha csak apró pergő könnycseppek lennének, akik siratják a házat és az ott történt tragédiát...
A köpenybe burkolózott férfi lefékezett a ház előtt.
Ajkai megremegtek, és csak a szájára szorított keze választotta el attól hogy ne törjön ki belőle a keserves zokogás.
Tudta mi vár rá bent...
És mintha a karjában tartott gyermek is tudná, még szívszorítobban kezdett sírni.
Belépett hát a lyukon, ami egy új korában ajtóként szolgáló nyílás volt.
Amit pedig bent talált, arra nem voltak szavai, csak egy szempillantás alatt lecsorduló újabb könnycseppek.
A valaha bútorok helyén most csak égett és széttört deszkák hevertek. A falak beomlottak, itt-ott tágas nyílás volt, amin keresztül ellátni a szomszéd kertig is.
A lépcső, amin a férfi fellépkedett, minden mozdulatnál hangos nyikordulással fejezte ki nemtetszését a rajta dobogó cipőkre.
És ezután azt gondolnák: lehet rosszabb?
A válasz: igen....
Emberünk amint befordult a lemálott tapétájú folyosón, már tényleg hagyta hogy a szomorúsága győzzön, és olyan mélyről jövő zokogás rázta meg, hogy a kihalt házban hatalmas visszhangot vert.
A padlón ugyanis nem más feküdt, mint James.
Élettelen teste elernyedten hevert a lyukacsos szőnyegen, üveges szemei a végtelenbe meredtek, és csak egy valamit tükröztek... Vajon elszántságot ahogy utolsó erejével a családját védte?
Erről tanúskodik a szétterülő keze, balja mellett pedig egy pálca hevert, valószínűleg utolsó kísérletének reménye a megállításának annak a személynek, aki végzett vele.
A férfi sokáig csak térdepelt halott barátja mellett, akit testvéreként szeretett, a vele együtt síró gyermekkel, akit úgy ölelt magához, mintha ettől az élete függene, vagy fel tudná támasztani a halott Jamest.
Percekig csak sírt, majd miután lelki kínok között ellépett a test mellől, sokáig csak hevesen kapkodta a levegőt, hogy a zokogás okozta fojtó érzést enyhítse.
Most erősnek kell lennie...
Tovább lépett hát, egy utolsó pillantást vetve barátja arcára, aminek élettelenül meredő pillantása helyére a gyermekkori csínytevésbe belemenő, pajkos fiatal arcot képzelte, hogy legalább ennyi löketet adhasson arra, hogy életet pumpáljon megkínzott lelkébe.
Minden lépést lassan, mélyet szippantva a nyirkos levegőben tett meg, mert tudta hogy a szobában ahova belépni készül, a látvány legalább annyira lesz szív derítő, mint a halott James.
És milyen igaza volt...
Csontsovány ujjait a kilincsre kulcsolta, majd benyitott.
Egy halott nő hevert a padlón, mögötte egy bölcsővel.
Halott sápadt arcát, kifakult ajkait és a máskor zölden csillogó most élettelenül a semmibe meredő szemeit a sosem változó puha, vörös hajkorona keretezte.
Lily...
Újabb sírás roham lett úrra a férfin, és ő bár küzdött ellenkező rekeszizmával és önálló könnycsatornájával, a sós cseppek megint patagzani kezdtek, és a hófehér arc újra zokogásba torzult.
Erőt véve magán, ellépett a nő mellett, de amit látott arra nem számított...
A bölcső üres volt.
Milliónyi kérdés tódult a férfi fejébe.
Hol van Harry? Ugye nem késett el? Vagy igen? Voldemort esetleg... Nem lehet...
Ahogy elméje egyre sötétebb tájakra kalandozott, a szomorúság és a bánat okozta kín mellett most újabb negatív érzéshullám söpört végig. Mégpedig a mérhetetlen félelem.
Sose bocsátaná meg magának ha Harry is meghalna...
Így is az ő hibája mindez, ami ebben a romos, Gordic's Hollowi ház falai közt megtörtént.... Olyan végzetes hibát vétett, hogy a lelkiismerete a sírig fogja kísérni. Azt kívánta magának hogy a lelke ezerszer olyan rossz sorsra jusson mint ami Jamessel és Lilyvel történt.
Kezdett beletébolyulni abba hogy hol lehet Harry, és abba, hogy vajon mit tett Voldemort a gyámoltalan csecsemővel.
Elméjének sötét szobáiból egy hangos berregés szakította ki. Nem tudta ki ez, de valami azt súgta, hogy a Sötét Nagyúr nem járművet használ közlekedésre....
Magához ölelte a gyermeket, majd lélekszakadva rohant végig a házon, tekintetével kerülve barátai holttestét, mert tudta: ha csak egy pillantást is megenged nekik, nem fogja tudni tartani magát. Pedig most a lelkierejére van a legnagyobb szükség.
Kirontott az utcára. Tekintetét körbevezette a kihalt utcán, és nem érdekelte, hogy a hideg konkrétan csontig hatolt, és patagzó könnyei is az arcára kezdtek fagyni.
Ziháló testét ide és oda fordítva kutakodott lázasan, majd meglátott...
Egy motort. Nem szokványos darab. Aránytalanul nagy, mintha hat emberre tervezték volna. És kétségtelenül egy hatalmas méretű ember foglalt rajta helyet.
Ismerte ezt a járművet.
Rohanni kezdett felé, a motor újdonsült gazdájának nevét kiabálva.
A motoron gubbasztó férfi csak a negyedik kiáltásra fordult loholó ember felé, aki mérhetetlen megkönnyebbüléssel konstatálta, hogy a magas alak kezében is egy baba ficánkol.
- Hagrid! - szólította meg.
- Sirius? - az óriást láthatólag meglepte a találkozás, de gondolkodást jelző homlokráncai azonnal eltűntek, ahogy meglátta a holdfényben Sirius könnyektől petyezett arcát, és a kezében tartott csecsemőt.
- Láttad igaz? - most Hagridon volt a sor hogy mindig boldogan ragyogó szeméből most csillogás és öröm helyett könny follyon és szomorúság keserű fénye áradjon.
Sirius lenyelte könnyeit, és egy folytott bólintással jelezte hogy járt bent.
- Óh! Istenem! James és Lily... - amilyem nagydarab volt Hagrid, olyan gyermekded sírás szakadt fel tüdejéből, és lapátméretű kezével mégjobban magához ölelte a kezében tartott lepedőköteget. - Legalább a kis Harry... Híres lesz! Ő lesz a fiú aki túlélte! Meglátod!
- Biztos vagyok benne, Hagrid. - törölte meg arcát Sirius. - De nagyon figyelj rám! Kérlek! Ez nagyon fontos! - Kezdte Sirius, és az óriás arcára nézett, akinek arcán lefolyó cseppek eltűntek borzas szakállában. - Vidd magaddal Flowert! Könyörgök! Nem élhet velem! Engem üldözni fognak! - a keservesen sírdogáló babát Hagrid felé emelte. - Szörnyű dolgot tettem. Nagyon szörnyűt... Vidd el Dumbledorehoz. Ő mindent elmond! Siess! - Akadozva beszélt, és csak remélni tudta hogy Hagrid nem szegez neki több kérdést, csak elveszi tőle Flowert, és olyan helyre viszi, ahol egy szerető család, és szerető környezet várja. Szerető szülők, meleg otthon, boldogság... És tudatlanság. Nem tudja mikor áll majd készen közölni a lányával hogy ő az apja, bár a híre úgy is megelőzi, és a lány hidegvérű gyilkosként ismeri meg. Lehet hogy jó is ez így... Nem érdemli meg, hogy a lánya egy olyan embert nevezzen apának, egy olyan embert szeressen, aki ezt tette.
Nem. Ő jobbat érdemel.
- Mit tettél Sirius? - Hagrid hangjában érződött a gyanakvás, mire Sirius csak még jobban összeroskadt a ránehezedő bűntudat miatt.
- Dumbledore! Ő mindent elmond! - remegő hanggal nyújtotta Flowert Hagrid felé, de előtte hosszan a gyermek szemébe nézett, és csókot nyomott puha bőrrel fedett homlokára.
- Légy jó drága kislányom! - majd hagyta hogy a gyermek utoljára hozzáérintse pár centis tenyerét az arcához, és mélyen magába zárta ezt az emléket, mielőtt végleg búcsút mond neki.
Hagrid végtelen gondoskodással és óvatossággal emelte ki a csecsemőt Sirius remegő kezéből, majd egy biccentéssel elköszönt tőle, és hatalmas berregéssel felemelkedett a mágiával bűvölt járművel, és beleveszett a hatalmas fekete égbe.
Miután már a motor zúgását is elnyelte a végtelen csönd, Sirius felalélt a búcsúzás okozta fájdalom sokkjából, és lassú gyászos léptekkel eltűnt az éjszakában.