Testetlen gonosz

1.9K 67 7
                                    

Hol vagyok?
Mi történt?
Fenébe... úgy fáj a fejem, mintha valaki bezárt volna oda egy vadállatot, ami dühöngve próbálna kijutni...
Szemem hunyva volt, és ha nem is látttam, de éreztem ahogy arcbőröm nyirkos és hideg felületnek nyomódik.
Akkor nem az ágyamba vagyok, szóval a kutya, az ördöghurok, a kulcsok és a sakktábla nagy valószínűséggel nem csak egy kusza álom volt...
Igen kifejezetten nem a képzeletem játéka, mert érzem a csuklómon az éktelen fájdalmat, amit a szorongató gyilkos növény okozott...
Óvatosan megmozgattam a kezem, éreztem hogy az is egy hűvös és nedves padlón hever.
Még mindig nem tudom mi történt...
A teremben... valaki leütött, amikor segíteni próbáltam... RONON!
Úgy pattantak ki a szemeim, mintha áramot vezettek volna beléjük, tenyeremet támasz gyanánt pedig a kőpadlóra nyomtam.
Ron! Segítenem kell neki!
Azonban ahogy a szemem elé tárult a helység, ahol eddig eszméletemet vesztve hevertem, és nem hogy a fiút nem láttam, de nem is ott ébredtem fel, ahol legutoljára voltam.
Nem volt ott a sakktábla, a robosztus kőszobrok, a segítségre szoruló Ron...
Kellett pár másodperc, míg a világ, ami eddig forgott velem, kitisztult, és szemügyre tudtam venni, hol is vagyok épp.
Egy üres, kísértetiesen halk és szürke kövekkel kirakott falú teremben találtam magam.
A pánik erősen járta át minden porcikám, és a szívem úgy kezdett dübörögni, hogy a mellkasom szinte láthatóan lüktetett.
Ülőhelyzetbe tornásztam magam, és lázasan tekintettem körbe az idegen teremben.
Térdeimet védekezően magam elé húztam, és görnyedt háttal vártam, hogy mi fog történni.
Magatehetetlenül ringatni kezdtem magam, de továbbra se nyugodtam meg, remegni kezdtem, és rettegtem a gondolattól, hogy hol van vagy mi történhetett Ronnal...
Legalább ő legyen jól.
- Végre felébredtél... - hasított egy éles hang a levegőbe, úgy megütve dobhártyámat, mintha egy halántékom felé hajított dárda lenne. Hevesen kaptam a hang forrása felé a fejem, miközben pár összekuszálódott tincsem a szemembe hullt. - Na miért bambulsz? Ekkorát azért nem ütöttem... - ugyanazon az éles hangon csendült fel egy fülsértő kacaj, amitől hideg futkosott a hátamon.
Nem hittem annak, amit láttam.
Erőltetetten pislogtam, reménykedve hogy csak káprázik a szemem az erős ütéstől, de akinek a nekem háttal álló alakját láttam, az nem Voldemort volt. Még csak nem is Piton.
Vörös turbán tekeredett feje tetején, és rémisztően ismerős volt vékony hangja.
Mógus állt előttem.
- Na mitől vagy így meglepve? Gondolom álmodban sem számítottál volna pont rám... - a máskor sebezhető, már-már nevetséges hang most ördögien és velejéig gonoszan csengett. Verejtékes bőröm a professzor éles hangszíne után libabőrösen borsódzott.
Minden eddig feltett feltételezéseim úgy dőltek össze, mintha csupán kártyavár volna, és valaki egy erős fújjással szétszórja a lapokat.
Mógus professzor? Mit keres itt? Valóban ő ütött ki?
És valójában ő akarja megszerezni a követ?
De hát a jelek egyértelműen Pitonra mutattak...
Az értetlenség minden érzelmet kiszorított, és már kezdtem az őrület határára sodródni.
Epekedtem a magyarázatért.
Hol rontottuk el?
Pont Mógus?
Még Bimba professzorról is előbb feltételeznék ilyesmit, mint erről a nyúlszívű fickóról, aki egy határozottabb megszólításnál is úgy húzza össze magát mint egy inet mókus.
Kérdéseimet, amik kíméletlenül bombáztak, Mógus szakította félbe egy újabb, szívbe marcangoló, rideg és gonosz nevetéssel.
- Na mi az? - vicsorgott a férfi. - Elvitte a cica a nyelved? Vagy inkább helyesebb lenne úgy, hogy elvitte a kutya a nyelved? - újabb eszement hahota követte szavait.
Felkaptam a fejem, és bár a helyzetből adódóan nem sokat értem vele, hátrálni kezdtem.
Tudja? Honnan? Meglátott mikor a rengetegben hallgatóztam?
Hogy lehet hogy ennyire óvatlan voltam?
Hogy lehet hogy Mógus és nem Piton áll itt?
Ki tudja még rajta kívűl? Az egész minisztérium? Ezeken a hideg, nyirkos és magukba nyelő falakon kívűl már zajlik a keresésem?
Kérdések... Egyikre választ kell kapnom, mert egy elvékonyodott hajszál választ el a teljes őrülettől...
- H-honnan tudja? - hangom úgy remegett, hogy csoda volt, hogy ennyit kitudtam lehelni.
Mógus szája, ha lehet, még szélesebb vigyorba húzodott, szemei eszelősen csillogtak.
Teljesen eltorzult a megszokott, szerény ábrázatához képest.
- Óhó... én sok mindent tudok rólad, Flower Black! - sziszegte a szavakat Mógus.
A lélegzet vételem elakadt, és a szívem dübörgése alábhagyott, jóformán megállt.
Miket hord ez itt össze?
Black... Black... Black... Flower Black...
A név úgy visszhangzott a fejemben, mintha valami idegesítő kis démon, ami a fejemben, ezt ismételgetné ütemesen, és még egy hangos dobot is püfölne hozzá.
Felvillant egy kép...
Mikor az Abszol úton... Egy homályos, öreg pálcaboltban...
Ollivander, rám emeli ragyogó, sápadtkék szemeit, és ugyanezen a neven szólít...
Ez már... nem lehet a véletlen műve...
Olyan magabiztosággal beszélt, hogy főleg Ollivander után, ez már nem lehetett másodszor is nyelvbotlás...
- Miről beszél tanár úr? - tettem fel az egyetlen kérdést, amit értelmesen ki tudtam nyögni.
Újabb hideg kacaj. Kezdett belőle veszettül elegem lenni.
- Hát látszik, hogy Dumbledore milyen precíz munkát végzett. Nagyon szép álomvilágot épített fel neked. - mondta Mógus, miközben lassú léptekkel közeledni kezdett felém, én pedig automatikusan hátrafele kezdtem mászni, de hátam a jéghideg falnak nyomódott, így csak magatehetetlenül figyeltem, ahogy professzor egyre közelebb ér hozzám. - Nem is értem miért. Előbb-utóbb úgy is meg tudtad volna, hogy egy hidegvérű, aljas gyilkos sarja vagy, nem értem minek kellett ezt halogatni. Kár, hogy nem olyan családhoz kerültél, mint a Malfoy vagy a Lestrange család. Tőlük sokkal hamarabb megtudhattad volna, és már most javában képezhetnénk ki, mint a Sötét Nagyúr jövendőbeli szolgája. Tulajdonképpen ezért is vagy itt... - vet rám még egy otromba vigyort.
Attól, amit Mógus elém tálalt, egyszerre értettem túl sokat, és túl keveset.
Bekövetkezett az, amitől azóta rettegtem, amióta az öreg Ollivander kiejtette ajkain a Black nevet.
Az én édesapám tényleg egy gyilkos.
Az én vérem más emberek vérét ontotta...
Magamba roskadva, összetörten emésztettem Mógus szavait.
De valami mély szöget vert a fejemben...
Ezt szégyellenem kéne. Szégyellem is.
De Mógus úgy beszélt róla, mintha erre büszkének kellene lennem.
Én, aki minden erőmmel azért küzdöttem, hogy megakadályozzam azt, hogy a gonosz visszatérjen, nem fogok örömújongani, hogy megtudtam az apámról, hogy egy emberölő, beteg férfi, aki megérdemli azt, hogy ott sorvadjon el az Azkabanban... Nem ismerem. Nincsenek vele olyan emlékeim, ahogy a nevemet kimondja, ahogy a kezemet fogja, ahogy átölel... Olyan emlékeim amik minden normális apával rendelkező gyereknek igen.
Nekem csak egy tény áll rendelkezésre, mégpedig az, hogy az én apám egy bűnös ember, aki ártatlanok életét ontotta ki, és Voldemortnak dolgozott... Így nem volt bűntudatom, hogy a saját szülőmnek kívánok életfogytiglani sínylődést a koszos rácsok mögött, dementorokkal kölülvéve.
És mit jelentsen az, hogy már javában képezhetnének ki, mint Voldemort leendő szolgája?
Újabb emlékkép villant be...
Nyáron, még mielőtt a Roxfortba vezetett volna utam, Remussal megejtettünk egy beszélgetést, ami most megmagyarázott egyetlenegy dolgot számomra...
Apám felmenői szolgálták Voldemortot... Remus pedig azzal próbált áltatni, hogy az én apám más volt... hogy megkíméljen ettől a szégyenérzettől... és ezek szerint Dumbledore is tudta... ki tudja még? Hagrid? Minden bizonnyal! Piton? Ismerte apámat... Ő is tisztában van a felmenőimmel... Mollyék? Naná...Mindenki tud rólam MINDENT csak ÉN nem tudok magamról SEMMIT? Vagyis... ez így volt mostanáig...
Összetörve hajtottam térdemre a fejem, és bármennyire is gyengének tűntem, de könnyek ömlöttek a szememből, sötét foltot hagyva mindenütt, ahol csak a sós folyadék elérte a taláromat.
Néma zokogásban törtem ki.
- Na remek... - hallottam Mógus elkomorult szavait, valahonnan távolról, a burkon kívül, ami megtelt szomorúsággal és fájdalommal körülöttem. - Inkább büszkének kéne lenned... No nem baj, ezt orvosolhatjuk, hisz elérkezett az idő, hogy végre azon az oldalon foglald el a helyed, ahová tartozol. - sötét öröm csöpögött a professzor mondataiból.
Abbahagytam a sírást, vörös és duzzadt, könny áztatta arcomat Mógusra emeltem.
- Maga meg mi a fészkes fenéről beszél? - köptem rekedten. - Én nem vagyok olyan, mint a börtöntölteléknek is szánalmasan kevés... apámnak nevezett valaki. - sziszegtem, arcomat grimaszba torzítva. - Álmában sem fogok segíteni önnek, és Voldemortnak! - az utolsó mondatot kiabálva, és meggondolatlanul vágtam Mógus fejéhez, de nem érdekelt, ha ezzel magamra haragítom a sötét varázslót és a professzort, mert én, ha a halálomba kerül, akkor sem leszek olyan mint a szégyellni való családom.
Nem is... nem a családom. Inkább csak vérszerinti felmenők... az igazi családom a végtelen jólelkű Weasleyek. És ők is maradnak. Senki sem érdemli meg rajtuk kívűl, hogy így szólítsam őket.
Nem fogom a családomnak nevezni azokat, akik embereket öltek és engem magamra hagytak, mert Voldemort fontosabb volt nekik mint a saját gyerekük.
Mógus összeszorította ajkait, és immár nem vigyorral, hanem mérhetetlen dühvel fixírozott engem.
- Ostoba kis szuka... - harsogta gyűlölködve, én pedig ijedten összerezzentem, ahogy a professzor eddig nem látott, rémisztő oldalát mutatta meg nekem. - Mester! Hallottad a lány szavait. Becsmérlően beszélt hozzád, és nem hajlandó szolgálni téged. Mit tegyek vele? Megöljem? - nem tudtam Mógus szavait mire vélni.
Kihez beszél ez? Talán... Skizofréniában szenved? Vagy... elmekárosultságot gyakorolt rá a rengeteg fekete mágia?
Vagy... Voldemort tényleg itt van a teremben...? És csak arra vár, hogy lecsaphasson rám?
Reménykedtem, hogy csak Mógus az elmebajos, és nem leselkedik rám valamelyik sarokban vagy oszlop mögött a rejtőzködő Voldemort...
- Dehogyis te ostoba... - túlvilági hang csendült fel, amitől a szívem kihagyott egy ütemet. Nem Mógus beszélt... ez a hang sokkal félelmetesebb, gonoszabb, rekedtebb, gyűlölködőbb volt, mint a professzoré. Nem tudtam honnan jön, de rettegtem tőle... Tehát valóban itt van... Soha nem érzett halálfélelem lett úrrá a gondolataimon és testemen egyaránt...
Remegett minden porcikám, homlokomon verejték csillant, a kihalt terem forgott... És ez csak még nagyobb lett, mikor újra hallani véltem a testetlen és pokoli hangot. - Olyan varázserő lakozik a lányban, amit mi elképzelni sem tudunk. Csak a felszínre kell törnie a benne lappangó fekete mágiának, és akkor már végleg a mi oldalunkra tudjuk állítani. És nála van a Három Csoda pálcája is... És szükségünk is van rá, nem emlékszel? Ő, és a Potter fiú a kulcs a kőhöz... - a borzalmas és érdesen csengő beszéd szörnyű visszhangot vert a fejemben.
-Bocsáss meg Mester... Igazad van - válaszolt szabadkozva Mógus, majd újra felém emelte gonosz tekintetét. - Gyere velem. - csattant rám.
Én azonban nem mozdultam, csak kuporogtam tovább, ijedten meredve Mógusra.
- Azt mondtam GYERE VELEM! - ismételte ordítva Mógus, majd előrántotta pálcáját, és legnagyobb rémületemre egyenesen rám szegezte, és mire észbe kaphattan volna, ajkait elhagyta a varázsige. - Mobilicorpus! - szólt Mógus, mire minden ellenkező kapálózásom ellenére a levegőbe emelkedtem, és két méterrel a talaj felett, tehetetlenül lebegtem az elsétáló Mógus után.
Aztán a professzor megállította lépteit, majd egy csettintését követően reccsenő könyökkel a padlón landoltam.
Szememet most a fizikai fájdalom könnyei lepték el, de az a fajta fájdalom még mindig sehol se volt ahhoz a szorító érzéshez képest, amiket az imént megtudottak váltottak ki.
A vészjósló ropogást éktelen fájdalom követte, az esést legjobban elszenvedő testrészem pedig dagadni kezdett.
Felnéztem eltört végtagom dédelgetéséből, és egy nagyon fura látvány tárult a szemem elé.
Egy arany keretbe foglalt, míves tükör.
Amint elolvastam a tetejére kiírt szöveget, hirtelen megrázóan nagy felismerés hasított belém.
Mintha... mintha valahol már láttam volna ezt a tükröt...olyan deja vu érzés volt, mint amit akkor éreztem, amikor olyan képzelgésem támadt, hogy én mintha jártam volna már az igazgató irodájában.
Amit álomnak gondoltam. Lehet hogy a tükörnek is szerepe volt benne?
Lehetetlen mert nem rémlett hogy élőben találkoztam volna a tükörrel, de akkor honnan ilyen ismerős?
Egyre zavarosabbak lettek a gondolataim...
Ebbe bele fogok őrülni...
Zavartan mustráltam a tükröt, hol pedig Mógust, aki mereven fixírozta annak üveglapját, amiben a saját, haraggal teli pillantása nézett vissza.
A percek olyan lassan teltek, mintha mázsás súlyok lennének, amit valaki lomhán vontat.
Nem tudtam, mióta vagyunk itt, de pár elnyúlt pillanat után véget ért egy bizonyos személy érkeztével...
- Tanár úr? - csendült fel egy vékonyka hang a terem végéből. Odakaptam a fejem, és megváltásként tekintettem a terem végén betoppanó Harryre. - És Flower? Hogy kerülsz ide? Azt hittem Hermionéval felvittétek Ront és... Mógus professzor... - Harry hangjából kiérződött a mélységes meglepettség, akárcsak az enyémből, Mógus és az én borzalmas párbeszédem elején.
- Bizony én vagyok az. - felelte a férfi hűvös nyugalommal, és gonosz mosollyal az ajkain. - Számítottam rá, hogy találkozunk itt Potter. - megjátszott nyájasságától felfordult a gyomrom.
- De hát én azt hittem hogy Piton... - motyogta megsemmisülten Harry, olyannyira ledöbbenve, hogy álla a padlót súrolta.
- Perselus? - újabb, már sokszor hallhatott hideg kacaj járta a terem falait, én pedig újfent megrázkódtam a hátamon és a karomon végigszáguldó borzongástól. - No igen, Perselusról inkább feltételezi az ember... Bevallom kapóra jött nekem az a nagyranőtt denevér. Mindkettőtöket könnyű volt félrevezetni, úgy látom. Hisz ha ő ott van, ki gyanúsítaná sze-szegény, da-dadogós Mógus professzort. - imitálta saját magát, miközben gonosz szemeit ránk szegezte. Tekintete olyan volt, mint a jég. Kellemetlen és rideg...
- De hát Piton megakart ölni! - Harry hitetlenkedve rázta a fejét, mintha csak lidérces álom lenne az egész.
- Nem,nem, tévedés. Én próbáltalak megölni. A barátod, Granger kisasszony véletlenül belém ütközött, amikor a kviddics meccsen Piton felé rohant, hogy felgyújtsa a talárját. Elestem, és megszakadt a kapcsolat. Még néhány másodperc, és leráztalak volna arról a seprűről. Már előbb is sikerült volna, ha Piton nem mormol ellenátkot, hogy megmentsen téged. - a professzor szemei utálkozóan összeszűkültek, mintha a puszta tekintetével próbálná élve elégetni Harryt. Szemei izzodtak a haragtól, arcán méla undoron kívűl nem nyilvánult meg más érzelem.
- Piton meg akart menteni engem!? - hőkölt hátra Harry, mintha a tény arcul csapta volna.
Én is majd' megroskadtam attól, hogy mennyire félreismertük a két embert, és hogy elképzelt személyiségüknek szöges ellentétei. Olyan dolgokra derült fény, amit legvadabb álmaimban is csak fordított felállásban tudtam volna elképzelni.
- Ahogy mondod. - felelte megvetően a professzor. - Mit gondolsz, miért akarta ő vezetni a következő mérkőzéseteket? Hogy újból ne próbálkozhassak. Túlzásba vitte az óvatosságot, hiszen Dumbledore jelenlétében úgysem tehettem semmit. Az összes többi tanár azt hitte, hogy Piton csak a Griffendél vereségét akarja. Mi tagadás, gondoskodott róla, hogy senki ne kedvelje... - kuncogott ördögien Mógus.
- Legalább nem egy gerinctelen áruló! - szűrtem ki kimérten a szavaimat, mire Mógus tekintete fenyegetően megvillant.
- Túl sokat beszélsz feleslegesen te kis tudatlan korcs! Mire fel vagy ennyire tiszteletlen? Voldemort nyomába sem érhetsz, nincs mire fel becsmérlően beszélni róla és híveiről. Ideje hogy megtanulj hallgatni! - csattant fel Mógus, majd egy öblös tapsot hallatott.
Éreztem, ahogy éles fájdalom hasít az ajkaimba, mintha valaki tűvel bökne bele a vékony bőrbe.
Az érzékeny pontot mintha valaki bevarrta volna; hiába próbáltam, nem tudtam kinyitni, helyette a szememből tehetetlen és fájdalmas könnyek zápora kezdett hullani.
Fájdalmas kiáltást fogott vissza zsilipként a szám, egyedül torkomból csendült fel panaszos nyögés, ahogy törött karomat dédelgetve, pár ujjamat enyhítés képpen a számra nyomtam.
- Flower! - Harry rémülten látva fájdalmas ábrázatom és a könnyeim, tett néhány lépést felém, de Mógus újfent mágiát bevetve hatástalanította a fiút is.
Csettintett ujjaival, mire erős kötelek béklyói fogták közre Harry testét, a hurkok pedig a földre kényszerítették őt.
- A kíváncsiságod az életedbe kerül, Potter. Nem volt szép, hogy mindenszentek előtti ünnepségen elcsatangoltatok a többiektől. Biztosra vettem, hogy megláttatok, mikor elmentem megnézni, mi őrzi a követ. - recsegte Mógus, miközben hűvös utálattal szemeiben nézte, ahogy a fekete hajú fiú magatehetetlenül vonaglik a testét szorító kötelek fogságában.
- Maga szabadította ránk a trollt? - szuszogta rúgkapálva Harry.
- Természetesen. Nem titok, hogy értek azokhoz a bestiákhoz, láthattad hogy elbántam azzal is ott a szomszédban. - a professzor szavai hallatán felkaptam a fejem. Itt is volt egy troll? Te jó ég... Milyen akadályon kellett még átrágniuk magukat szegény Hermionééknek? Add Merlin, hogy legalább ő és Ron épségben elhagyják ezt a szörnyű helyet... - Sajnos amíg mindenki más fejvesztve rohangált, Piton, aki már akkor is gyanakodott rám, egyenesen a harmadik emeletre sietett, hogy megelőzzön... bosszantó volt. Nem elég hogy a troll nem végzett veletek, de az a háromfejű kutya sem harapta le tisztességesen Perselus lábát... Most pedig várj, és maradj csendben Potter, mert meg kell vizsgálnom ezt a furfangos tükröt. Vagy te is kapsz egy szép varratot a szádra, akárcsak a barátnőcskéd. - vetett rám egy megvető arcot Mógus, amit én könnyáztatta, de elszánt szemekkel álltam. - Ha megfejtem a tükör titkát, végre enyém lesz a kő. - mormogta réveteg bambulásba merülve Mógus, miközben hataloméhes szemeiben visszacsillant a tükör aranykeretének fénye. - Ez a varázslat Dumbledore-ra vall... de ő most a minisztériumban van... és mire visszatér, már bottal ütheti a nyomomat. - kezével vágyakozóan végigsimított a tükör felületén, ami a kapzsiságtól elrészegült Mógust kétszerezte meg. Már vágtam volna rá egy csípős megjegyzést, de az ajkaim továbbra is szigorúan egymásnak tapadtak.
Segítségkérően Harryre pillantottam.
Szóval kell tartanunk Mógust, hogy ne tudjon a tükörre koncentrálni, de nekem ez éppenséggel teljesen lehetetlen, panaszos nyöszörgéssel és elfojtott zokogással pedig nem sokra megyünk, mert ha jól értelmezem a körülményeket, a tükör a kulcs a bölcsek kövéhez.
- Láttam magát és Pitont az erdőben. - szegezte szavait a professzornak Harry, miközben véve a lapot, csak kettőnk számára észrevehetően biccentett.
- Áh igen. - vágta rá szórakozottan Mógus, miközben úgy kerülgette alaposan fürkészve a tükröt, minden apró motívumon végigfuttatva ujjperceit, mint egy éhes fenevad, aki áldozatát cserkészi be. - Nagyrabecsült kollégám nem hagyott nyugtot nekem. Ki akarta szedni belőlem, mennyit tudok. Gyanús voltam neki, és meg akart félemlíteni. Az ostoba... engem, akit maga Voldemort mester segít. - Mógus szavai hallatán egyszerre fogott el jeges rémület és méla undor.
Egyrészt gyomorforgató volt hallani, hogy valaki így beszéljen Voldemortról, másrészt pedig újra rettegés kerített hatalmába, ahogy eszembe jutott az a gyilkosan csengő hang, aminek már csak egy szava is elég ahhoz, hogy magamtól elhallgassak.
Mógus többször is körbe settenkedte a tükröt, szinte nyálcsorgatva mustrálta annak fényes üveglapját.
Majd újra mereven bámulni kezdte magát a díszes arany foglalatban.
- Látom a követ... látom, amint átnyújtom a mesternek... De hol lehet? - dühöngött ökölbe szorítva kezét, olyan látványt nyújtva, mint aki menten ripityára töri a tükröt.
Harry kétségbe esetten vergődött testére fonódó béklyói fogságában, de továbbra is minden lélekjelenlétével a professzor szóval tartásán igyekezett.
- Végig úgy éreztem, hogy Piton gyűlöl minket. - szólt a fiú.
- Hát nem is vagytok a kedvencei, az biztos. - felelte félvállról Mógus. - De még mennyire nem... Együtt járt Roxfortba az édesapáitokkal, nem tudtátok? Ki nem állhatták egymást. De Piton nem akarta a halálotokat.
- Pár napja még azt is hallottuk, hogy maga sír... azt hittük, Piton fenyegette meg. - idézte fel a lehallgatottakat Harry.
Mógus tekintete most először enyhült meg, pajzsán most először keletkezett kicsi rés, szemeiben most először sebezhetőség és félelem.
- Olykor-olykor. - kezdte szégyenkezve.- Előfordul, hogy nehezen tudom teljesíteni a mester utasításait... ő hatalmas és erős, de én gyenge vagyok... - horgasztotta le fejét Mógus, és nagyon hasonlított egy megrótt gyermekre.
Hát persze, hogy gyenge vagy, de ahhoz nem, hogy tizenegy éves, gyönge gyermekeknek okozz fájdalmat. - tettem hozzá gondolatban, minden gyűlöletemet a professzor felé irányítva.
Harry döbbenten meresztette szemeit Mógusra
- Úgy érti, hogy ő ott volt magával a tanteremben? - Harry abbahagyta a vergődést, mozdulatlanul és döbbenten meredt a professzorra.
- Velem van mindig, bárhová megyek. - sóhajtott a férfi, nekem pedig görcsbe ugrott a gyomrom. - Akkor találkoztam vele, mikor a világot jártam. Bolond ifjonc voltam, dugig volt a fejem nevetséges eszmékkel a jóról és a rosszról. Voldemort mesternek köszönhetem... - ezeknél a Mógus ajkait elhagyó szavaknál megvetően horkantottam, mire amaz csak villámokat hányó tekintettel figyelmeztett. - hogy észhez tértem. Ő tanított meg rá, hogy nincs jó és rossz, csak hatalom van, és akik gyöngék, azok nem tudják megszerezni... Azóta hűségesen szolgálom őt, bár sokszor előfordult, hogy csalódást okoztam neki, s ezért szigorúan kellett bánnia velem. - Mógus megborzongott. - A mester nem bocsájtja meg egykönnyen a hibákat. Mikor a Gringottsban kudarcot vallottam, nagyon megharagudott. Megbüntetett... elhatározta, hogy attól fogva a körmömre néz... - Mógus szavai betegek, de legfőképpen sokkolóak voltak... még arról is áhítattal és imádattal tudott beszélni, hogy Voldemort miként kínozta meg.
Nem tudtam ezen a ponton, hogy Voldemort az ijesztőbb, vagy az, hogy valaki lehet annyira megszállott mint a félreismert professzor.
Mógus megrázta fejét, majd a düh újra felragyogott íriszeiben, amik már újra a tükröt bámulták.
- Nem értem... Talán benne van a kő a tükörben? Össze kellene törnöm? - morfondírozott bosszús arccal Mógus.
Kétségbeesetten töprengtem.
A vágyam, túlnőtt mindent, magyarán szívem leghőbb óhaja nem más volt, ott és akkor, mint hogy nálam, vagy Harrynél legyen a kő.
Nagyobb vágyam volt, mint oly régóta óhajtott álmom, hogy megismerjem a szüleim. Hisz már ismertem őket...
Egy vérbeli gyilkos, és egy ostoba nő, aki egy vérbeli gyilkosba szeretett bele... mindennél jobban fájtak ezek a gondolatok, de annál jobban fájt, hogy igazak.
Nem tehettem ellene semmit.
Egyet. Maximum.
Nem leszek olyan, mint az apám. Nem állok a sötét oldalra, és nem lépek az ő vérrel bemocskolt nyomába.
Minden erőmmel a gonosz ellen fogok küzdeni.
Harry megkísérelt felállni, azonban bokájára tekeredett kötelek egy árva araszolást sem engedtek, a fiú azzal a mozdulattal esett hasra, amivel megpróbált lábra tápászkodni.
Én... én viszont nem vagyok megkötözve. Az én testemet egyedül a törés okozta fájdalom szorítja, de annak kitűzött vágya, hogy megszerezzem a követ, felülkerekedett mindenen.
Nagy nehezen, egy kézzel támaszkodva, felnyögve minden törött könyökömet súroló felületre, két lábra küzdöttem magam, majd bizonytalan és óvatos léptekkel haladtam a professzor felé, akivel szemben előnyt szolgáltatott, hogy a tükör lap megbabonázott bámulásán kívűl semmire nem figyelt, így a felé somfordáló Flower Blackre sem.
Kezemet becsúsztattam a talárom alá, de nadrágom zsebében csak zsebpiszkot és a tökéletesen üres semmit tapintottam ki.
Hát persze... Nyilvánvalóan mikor kiütött, akkor vette el a pálcámat... jogos... biztosra ment...
Bosszúsan összepréseltem az ajkam, már amennyire a láthatatlan varratok engedték.
Tehát az egyetlen fegyverem, minden reményem Mógusnál lapul.
És mennyire igazam lett!
A professzor óvatos volt. De nem eléggé...
A pálca kikandikált bíborvörös talárjának zsebéből szinte sikoltozva azért, hogy egy gyors, kiszámíthatatlan mozdulattal kikapjam onnan.
Az izgalom olyan hevesen dobogtatta a szívem, de őszinte ledöbbenésemre Mógus nem hallotta meg.
- Vajon mit csinál ez a tükör? Hogy működik? Mester segíts! - toporgott ingerülten Mógus, én pedig már szószerint egy karnyújtásnyira voltam attól, hogy ujjaim közé kapjam a fekete, győzelmet ígérő vesszőcskét, amikor újra felszólalt az a hideg, félelmetes és rekedt hang.
- Használd valamelyik gyermeket... használd őket...! - utasította a fantom suttogás, de nem ez lett pálca veszte.
Mógus megfordult.
- Azonnal idejössz... Mi a...? - meglepetten hátrahőkölt, még a turbánja is majdnem lecsúszott, én pedig hiába rogytam megadóan a földre, Mógus éktelen haragban tört ki. - HOGY MERÉSZELED TE KIS...- ömlött a professzor szájából a szitkozódás, miközben dühtől remegő kezével csettintett, és az én testemre is kötelek tekeredtek, majd szorításuk hatására pillanatok alatt a földön találtam magam.
- Rendben mester... gyere ide Potter! - higgadt le Mógus, majd újabb egy lenéző pillantással ajándékozott meg engem. - Te pedig, megkapod majd a méltó büntetésed a Nagyúrtól, ne félj! - köpte a szavakat, majd tapsolt egyet, így Harry béklyói semmivé foszlottak.
- Gyere ide. - ismételte Mógus. - Nézz bele a tükörbe, és mondd el, mit látsz. - mondta kimérten a fiúnak, aki remegő léptekkel elindult a professzor felé.
Mógus durván a tükör lapja elé taszította Harryt, ő pedig, mintha csak trágyát dugtak volna az orra alá, fintorba torzította por lepte arcát.
Nem értettem, mi a tükör lényege,
mi az, amit önmagukon kívűl látnak, ezért feszült figyelemmel kísértem végig, ahogy Harry a tükör elé áll, Mógus pedig a fiú mögé, mint valami rosszakaró, sötét árnyék.
Magatehetetlenül a földön heverve, mint egy hanyagul ledobott zsák, némára varrt ajkakkal néztem őket, és vártam hogy teljenek a lassú percek.
Harry arcán egy pillanat erejéig, mintha döbbenet suhant volna át.
A fiú azonban gyorsan rendezte vonásait, így Mógus ebből semmit nem vett észre.
Vajon mit láthatott a tükörben?
Úgy hallottam, ez a professzort is feledtébb érdekelte.
- Nos? - faggatta türelmetlenül Mógus. - Mit látsz?
Harry habozott pár másodpercig.
Abban a pár másodpercben azonban látni véltem a lázas gondolkodást és ötletelgetést.
Most már tényleg majd' megölt a kíváncsiság, hogy mit láthatott Harry, amit én nem, de olyan létfontosságú, hogy hazudnia kelljen róla...
- Látom amint kezet rázok Dumbledorral. - füllentett a fiú. - Megnyertem... megnyertem a Griffendélnek a házkupát. - minden elismerésem Harry lélekjelenlétének és a benne elveszett színészi talentumnak, mert még egy bárgyú, de egész hihető mosolyt is kipréselt magából.
Nem úgy Mógus. Szitkozódva taszította odébb Harryt a tükör mellől.
- Kótrodj innen! - förmedt rá a fiúra.
Harry engedelmesen félreállt.
Egy apró oldalpillantást vetett rám.
Tekintete utána a zsebén állapodott meg, én értetlenkedve néztem ugyanoda.
Kezei apró mozdulattal túrtak a fekete vászonban, majd kihúzott egy lángvörös, ököl méretű... követ.
A szemem nagyobbra kerekedett mint egy leveses tányér.
Hogy csinálta?
Hogy került hozzá?
Mi ez a tükör, és mit látott benne Harry, hogy rögvest azután már a zsebében pihen a bölcsek köve?
Azonban...
Sajnos nem csak nekem szúrt szemet, hogy Harry hazudott Mógusnak.
A rejtélyes, testetlen hang újra felcsendült, betöltve a termet.
- Hazudik... hazudik... - ismételgette... bizonyára Voldemort...
- Potter azonnal gyere vissza! - ripakodott a fiúra Mógus, olyan haraggal a szemében, amit csak igazi, elvetemült gyilkosok szemében lehet látni. Vajon az én apámnak is ilyen lelketlen pillantása van?
Szívszorítóan fájdalmas volt erre gondolnom...
- Mondd meg az igazat! Mit láttál a tükörben? - emelte fel a hangját követelőzően a professzor.
De mielőtt Harry válaszra nyithatta volna száját, újra felhangzott a rideg suttogás.
- Majd én beszélek vele... szemtől szemben...
- Mester, te még túl gyenge vagy... - hátborzongató volt hallgatni, ahogy Mógus úgy szól a szörnyű, pokoli hang gazdájához, mintha egy anya oltalmazó szavait intézné a gyermekéhez.
- Ehhez van... elég erőm... - válaszolt a hang. - Kérlek, a lányt is... - szavait az én dübörgő szívem hangja követte.
Mógus először összecsapta tenyereit, mire éreztem hogy a szorítás megszűnik, és immár szabadon engedve ülhettem fel, megkönnyebbült sóhajjal.
Sajnos a kötelek nagyon szorították a mellkasom, és ma már másodjára éreztem ezt a fojtogató fájdalmat.
Az ajkaimról is eltűnt a bűbáj, kinyitva őket nagyot kortyoltam a levegőből.
Miután újra levegőhöz jutottam, kitisztult előttem a világ, így Mógusra néztem.
Mire készül?
Kezeit a fején tornyosuló turbánjához emelte, majd óvatos mozdulatokkal el kezdte körkörösen letekerni.
A turbánja nélkül Mógusnak nevetségesen apró feje volt.
Szememet le nem véve a professzorról, figyelemmel kísértem minden mozdulatát.
Lassú, kimért léptekkel megfordult.
Amit utána láttam, nem tudtam eldönteni hogy sikoltsak-e rémületemben, vagy rókázzak-e az undortól.
Lidérces álmaimban rettentő sokáig fog kísérteni ez az arc...
Mógus tarkóján ugyanis nem a kopasz bőr volt, ahogy azt elvárná bárki is, hanem egy arc.
A legszörnyűbb arc, amit addig láttam, és mai napig az a legszörnyűbb arc, továbbra is.
Néha még most is terrorban tartja a lelkem az akkor először szemem elé tárulkozó krétafehér arc, a gyűlölettől és fekete mágiától haragos vörösen izzó szempár, és az orra helyén csupán csak orrlyukak, mint egy kígyónak.
Szürreális volt, horrorisztikus és gyomorforgató egyszerre...
Mint egy megelevenedett démon...
Kivert a jéghideg verejték, és annyira remegni kezdtem, mint a nyárfalevél.
- Harry Potter és Flower Black - suttogta, ízlelgette a nevünket.
Élettelen, szürke ajkaiból még a saját nevemet is gyűlölni valónak, félelmetesnek és undorítónak találtam.
Fejemet a térdemre akartam hajtani, csak ne lássam azt a borzalmas arcot, de egyszerűen egyik ízületem sem engedelmeskedett, szemeim továbbra is a professzor tarkóján lévő szörnyet tanulmámyozták.
- Látjátok mivé lettem? - hörögte az arc, amihez immár párosítani tudtuk a hangot is. Újabb könny áradat homályosította el a szemem a borzalmas látványtól. Megrázóan félelmetes és ocsmány volt... - Árnyék vagyok csupán... csak akkor ölthetek alakot, ha valaki megosztja velem a testét... de mindig akadnak olyanok, akik befogadnak a szívűkbe és az agyukba. Az elmúlt hetekben erőre kaptam az egyszarvú vérétől... magatok is láthattátok, mikor a hűséges Mógus megitta helyettem az erdőben. - szavai hallatán viselője büszkén kihúzta magát. A legbetegebb kapcsolat ember és szörnyeteg között, azt hittem menten elhányom magam. - Ha pedig megszerzem az életelixírt, végre saját testet teremthetek magamnak... és most... vedd ki a zsebedből a követ, és add ide szépen. - vörösen izzó szemeit vágyakozóan Harry zsebeire vezette, tehát tudta hol a kő.
Pánikolva törtem a fejem, hogy ebből a csávából most hogy a megátkozott fenébe fogjuk kimenteni magunkat.
Harry rémülten hátratántorodott, arcára kiülő félelme Voldemortnak is egyértelmű volt.
- Ne legyetek bolondok. - vicsorgott. - mentsétek meg az életeteket, és álljatok az én oldalamra... különben ugyanúgy végzed Harry, mint a szüleid. Flower... téged pedig a sors is feketemágusnak szánt. Igazi, nagy varázslattal és múlttal rendelkező Black ivadék vagy... a te szüleid bezzeg sosem rimánkodnának úgy haláluk előtt mint ahogy Harryé tették... - folytatta reszelős és hangján az arc
Szavai a lelkemig hatoltak.
- HAZUDSZ! - tört fel a kiáltás Harry torkából.
Mógus lassú léptekkel, mintha csak kísértetként siklana, hátraarccal indult el felénk, miközben Voldemort hátborzongató és gonosz vigyorral ajándékozott meg.
- Milyen megható - sziszegték szürke, fakó ajkai. - Én értékelem a bátorságot... igen fiam, a szüleid bátrak voltak... először apádat öltem meg. Mi tagadás, hősiesen küzdött... az anyádnak azonban nem kellett volna meghalnia... de ő meg akart védeni téged... add ide a követ, mert ha nem, bizony hiába halt meg érted. - elszorult torokkal hallgattam Harry szüleinek történetét, miközben gyűlölködve méregettem a professzor tarkóján élősködő ocsmányságot.
- Soha nem adjuk oda a követ, te lelketlen szörnyeteg! - kihasználva, hogy már nem fojtják ostoba varratok belém a szót, hangomat felemelve, és minden bátorságomat latba vetve üvöltöttem rá Mógus tarkójára.
Majd karon ragadtam Harryt, és együttes erővel támogatva egymást imbolygó lépteinkkel, eliramodtunk a terem vége felé.
Szaporán csattogott cipőnk talpa a kövön, így viszonylag hamar elértük a helység végét, ott azonban méretes lángfüggöny állta utunkat.
Lefékeztünk, én pedig tanácstalan pillantást lövelltem a fiú felé.
Hogyan tovább?
Idő nem igazán volt hezitálásra, ugyanis Mógus egy pillanat alatt Harry mellett termett, és mire észbe kaptunk vagy bármi reakciót produkálhattunk volna, a professzor már Harry csuklóját szorongotta, engem pedig a hajamnál ragadott meg, a szorongató marok azonnal a padlóra kényszerített.
Harry felszisszent, majd a homlokához kapott, és hatalmas perpatvarban azt sem tudtam hogy attól hogy a professzor szorosan fogja karját, vagy attól, hogy nagy valószínűséggel a sebhelye kezdett sajogni, egyetlenegy megállapítható dolog volt, és az az arcára írt szenvedés és kín volt.
Úgy vergődtem Mógus karjaiban, mint a partra vetett hal, miközben annak ujjai kíméletlenül szaggattak ki kisebb-nagyobb tincseket a hajamból.
Saját kezemet a professzoréra helyeztem, és minden erőm beleadva fejtettem le ujjait a hajamba markoló Mógus rovására.
Meglepetésemre a professzor igen könnyedén elengedett mindkettőnket, és elhátrált előlünk.
Indulattól és rémülettől zihálva követtem tekintetemmel Mógust, aki kínok közt görnyedezve, ordítva szorította magához karját, kézfejei háromszorosára dagadtak a rajtuk megjelenő, haragosvörös hólyagoktól.
Mintha valami megégette volna... talán véletlen súrolták kezei a lángokat, és azok nyaldosták kelésesre a bőrét.
Nem tudom, de ki kellett használnom a professzor pillanatnyi gyengeségét, így telisúllyal vetettem magam Mógusra, a férfi pedig a hirtelen támadástól hanyatt a földre bucskázott, miközben én továbbra is a hasán trónolva szegeztem őt a földnek.
Talárját eszeveszetten markolásztam és rángattam, a pálcám után kutatva.
- Lökd el! Rá még szükségünk lesz... Öld meg a fiút! A FIÚT! - visította az arccal a talajon koppant Voldemort, és Mógus kézségesen elegedett tett az utasításának.
Éppen mikor diadalittasan magasra emeltem az előhalászott pálcát, a professzor égett pirosra elszíneződött kézfejével, fájdalmát feledve megragadott a talárom nyakánál, és eszelős vicsor kíséretében bal oldalra rántott, aminek következtében a fejem a legközelebbi kőoszlopba csapódott, és elernyedt testtel csuklottam a földre.
Törött karomra érkeztem, így az abban szorongatott pálca kihullott kezemből, és apró kavicsokkal dacolva messzire gurult tőlem, miközben én már nem folytottam el a fájdalmas kiáltást, ami úgy szökött ki a torkomból, hogy azt a szájtapasztó átok se tartotta volna vissza.
Újra csillagok kezdtek őrült táncba körülöttem, és a világ úgy forgott, mintha valaki a tengelyénél megragadva pörgetné azt.
A fájdalom elviselhetetlen volt, könnyek csorogtak az arcomon mindenhol, sós ízt keltve a számban, hajamat a homlokomhoz tapasztva.
A kép épp csak annyira tisztult ki, hogy lássam ahogy Mógus nekiveselkedve talpra áll, majd éhes élőhalottként mereven maga elé nyújtja a kezét, és Harry torkát célozza meg.
Teljes testével a fiúra nehezedett, miközben erőszakosan a nyakára markolt, és úgy teperte le őt.
Hagytam hogy fájdalmas zokogás törjön ki belőlem, és könnyektől homályosan látva, igyekeztem a marakodó páros felé, tört karomat magamhoz melengetve.
Harry kezeit Móguséra tapasztva próbált enyhíteni a durva szorításon, és lássatok csodát, a professzor újfent eleresztette foglyát, kezét üvöltve magához ölelve, márcsak térdével szegezte földnek a fiút.
- Nem tudom megfogni mester! A kezem... a kezem! - láttam ahogy Mógus kezén az eleven húsig égett a bőr, és már az orrom is facsarta a megpörkökődött hús bűze.
- Akkor öld meg, te idióta! - Mógus tarkóján elmebeteg és dühödt vicsort vágott Voldemort arca, miközben égtelen haragra gerjedve ordítozott gazdatestével.
A szívem még sosem vert ennyire a gyűlölettől, mint ahogy azt Voldemort váltotta ki belőle. A saját csatlósa élete nem ér neki annyit, mint egy gyűrött papírzsebkendő? Számomra felfoghatatlan, hogy lehet a gonoszságnak ilyen feneketlen mély szakadéka. Voldemort valószínűleg olyan mélyen van, hogyha valaki utána ugrana, évezredekig csak zuhanna.
Mógus engedelmeskedett a parancsnak, és előrántotta saját pálcáját.
Tudtam mire készül.
A főbenjáró átkok legsötétebbikére...
A zöld és suhanó halál... Mindig rázott a hideg, amikor Arthur így nevezte a gyilkos átkot.
Nem voltam óvatos.
Hisz már rég magam mögött kellett hagynom, hogy mi számít, a törvény, vagy az életünk.
Ha Harry lát, nem érdekel.
Már az is valami, hogy egyáltalán látja, mert túléli a ma estét...
Mógus karja lendült, pálcája hasította a levegőt, ajkai már megformálták az "a" betűt, azonban ahelyett, hogy a rettegett zöld nyaláb Harry testébe csapódott volna, helyette a professzor karjaiba fúródtak éles fogak, amik nem másé voltak, mint az enyémek.
Fekete kutyaként vetettem magam a férfire, metszőfogam mélyen talárjába, és karjába mártottam.
A zöld fény eltérülve csapódott egy oszlopba, méretes kőtömböt lefaragva belőle.
Mógus üvöltve rázogatta karját, azonban én erősebbnek bizonyultam, és csak akkor engedtem el végérvényesen a professzort, mikor az erős ütést mért a nyakamra.
Nyüszítve fogtam talajt, puha mancsaimmal tompítva a landolást, és legnagyobb meglepetésemre, Mógus karján, pontosan a harapásom nyomán, ugyanúgy látszódott a fogaim miatt lyukas taláron keresztül, hogy ott is vörös hólyagok duzzadnak.
Megértettem.
A professzor számára kín, hogyha Harryvel megérintjük.
Halvány lila gőzöm sem volt miért, de úgy véltem ideje volt ezt kihasználnom.
Harry eközben, feleszmélve a csodálkozásból, minden bizonnyal ugyanerre rádöbbent, mert velem párhuzamosan, kezeit a professzor arcára nyomta, miközben én a férfi lábába mélyesztettem fogaimat.
Azonban, a kocka, amin Harry és az én életem forgott, Mógus javára állt meg.
A férfi kirántotta lábát szorításomból, majd erős rúgást mért a fejemre.
Fekete kobakom hatalmasat csattant a padlón, és utolsó képem az volt, hogy Mógus kirántja karját Harryé közül.
Minden elveszett - gondoltam, majd éreztem, hogy újra magába nyel a mélységes és kábító sötétség.

Az Ifjabbik Tapmancs - Book 1: A Bölcsek Köve (Harry Potter fanfiction)Where stories live. Discover now