Az Ifjabbik Tapmancs - Book 1: A Bölcsek Köve (Harry Potter fanfiction)

Felvétel oda ahova a levél is bagollyal jár

Másnap várható volt, hogy az aznapi levelekért én fogok kirongyolni.
Izgatottan matattam a postaládában, de az ujjaim csak az azt alkotó hűvös fémet tapogatták, levél egy szál se.
Csupasz lábfejemmel idegesen topogtam, ugyan hol a postás.
Lábszáramon már csorogtak le a hideg harmatcseppek, ahogy felalá trappoltam ki és be a térdig érő fűbe.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire Mr. Perkins (helyi mágus postás, ugyanis a mellettünk lévő mugli meteorológusokat összezavarja a sok bagoly ami a leveleket viszi, ezért a közeli települések varázsló családjainak egy önkéntes viszi a leveleket) alakja feltűnt a házunk mellett magasodó dombocska mellett, és vígan fütyörészve emelt nekem kalapot ahogy előhúzta viseltes táskájából a leveleket.
Kicsit meglephettem ahogy ott termettem mellette, és mohón kikaptam a kezéből azt a pár papírt.
Ő csak pár percig furcsálkodva meredt rám, majd folytatva a megkezdett dalt, boldogan fütyülve továbbállt.
Én addigra már szelektáltam vagyis ruhám zsebébe raktam a számomra lényegtelen levél köteget.
Remus válasza még nem érkezett meg, azonban volt egy, amin azonnal megakadt a szemem.
Megsárgult pergamenbe volt tekerve, méregzöld betűkkel rákanyarítva a gyöngybetűk sora, ami az én nevemet tette olvashatóvá.
Egy vérvörös pecsét zárta.
Feltéptem a levelet, és előhúztam egy hosszú-hosszú pergament, ami legalább a térdemig ért így teljes egészében kibontva.
Olvasni kezdtem, és mire végeztem és a tartalmát is felfogtam, legalább tíz perc telhetett el, pedig átlagban gyorsan olvasok.

Tisztelt Flower Weasley(gyámja családneve)!
Örömmel értesítjük hogy felvételt nyert a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző szakiskolába. Mellékelten megküldjük a szükséges tankönyvek és felszerelési tárgyak listáját. A tanév szeptember 1-jén kezdődik. Legkésőbb Július 31-éig küldjön baglyot nekünk, melyben valászát olvashatjuk majd.
Tisztelettel: Minerva McGalagony igazgatóhelyettes asszony

Bár tudtam hogy ezt a levelet előbb-utóbb meg fogom kapni, a szívem mégis boldogan verte a bordáimat, mint aki ki akarna törni, és egyenest a Roxfortba repülni.
Bár kicsit megbotránkoztatott hogy a levél csupán hat sort foglalt magába, a többi kilométert a beszerezendő tárgyak és kötetek foglalták el.
A gyomrom olyan kicsire zsugorodtott akárcsak egy kisbaba ökle.
Ez bizony nem kevés pénz. Amennyi költséget von ez maga után... az nekünk hat hónapi betevőnk... Négyszerese...
Bár Molly és Arthur igyekeztek nem kiesni a "mindenhez jóképet vágunk mert egy gondtalan boldog család vagyunk" szerepükből, tudtam hogy Arthur fizetése korántsem elég ahhoz hogy ezeket mind a tanév előtt kifizessük, plusz hogy ez kétszer annyi árat jelent, hisz némi kutakodás után előhalásztam pulóverem zsebéből Ron levelét is. Így is alig fizették a nagyobb testvéreinkét, és erre jön még a miénk is...
Ekkor eszembe jutott a titokzatos küldemény. Abban egy állítólagos széf kulcs lett számomra mellékelve, ami most békésen pihen íróasztal fiókom biztonságos rejtekében.
Lehet hogy a szüleim küldték. Ráadásul pont azt írták a levélben, hogy a megkapásának oka nagyban az hogy finanszírozva legyen a pénz ami az iskolai felszerelésem beszerzéséhez szükséges.
Kellemes volt ilyen elképzelésekbe ringatnom magam, de a kártyavárat mindig lefújta egy gondolat, és ez Remus volt. Tudtam hogy mennyire szeret és szívén viseli a sorsomat, éppen ezért elhiszem hogy csekély tartalék pénzét arra fordítja hogy gondtalanul tanulhassak. Talán a levele is ezért volt névtelen. Hogy esélyem se legyen ellenkezni, esetleg elutasítsam a segítségét, hiszen tisztában vagyok azzal hogy a foltozott talárja bizony ruhatára legszebb darabja, és hogy néha meg az ennivalóra is spórolnia kell.
Ügyes Remus, de amint találkozunk visszaadom a kulcsot. Ez túl nagy áldozat. Pont értem.
Hisz már így is neki köszönhetem hogy befogadó családot és otthont találtam, és az ő személyében egy kedves barátot, aki szinte már a másodszámú nevelőapám lett.
Először csodálkoztam hogy miért pont nem ő vett magához, de erre is választ adott.
Remus... Nos vérfarkas. Igen, kiskorában megharapta egy ilyen fenevad... Ezért is szerzett nehezen munkát. Senki sem kívánt egy bestiát tudni a munkahelyén, de a nyakamat rá, elhihetitek hogy Remus ritka jó ember. A légynek se tudna ártani, kivéve ha átalakul, de akkor csak pár napról beszélünk, és ha még azt a speciális főzetet is megkapja, akkor kifejezetten szelíd farkas. Nem tudom pontosan milyen az a lötty, de elvileg az öntudatot adja vissza...
Szóval így kerültem a Weasley családhoz.
És imádtam őket. Életvidám és szerető család, sok vidám percet szereztek már nekem. Molly egy igazán kedves nő, úgy szeretett mintha csak én is sajátja lennék, és én is mint egy igazi anyát, szerettem őt. Arthur néha szórakozott de végtelenül jóindulatú ember volt. A hét testvérem pedig...
Bill aki mindig a bölcs nagytestvér, és másodszámú példakép volt nekem. Charlie aki sose tudott nekem nemet mondani, így sokszor kötött már ki a seprűje vagy a gyanuszkópja a kezemben, vagy a desszertje a számban...
Percy pedig a mindig okoskodó nagytestvér volt, de a maga kimért stílusa mögött viszont egy szerető bátyus áll, aki egyszerűen - mégha sajátosan is - csak amolyan nagybetűs életre akar felkészíteni.
Fred és George akik minden hülyeségben benne vannak, és annyit nevetünk együtt, hogy egy nap velük egyenlő egy éves adag jókedvvel. A legjobb barátaim, csak őket kevesebbszer látom, mert mindig házon kívűl művelnek valami hülyeséget, ami néha olyan veszélyes állítólag, hogy nem visznek magukkal. Amióta roxfortosak lettek, meg még kevesebbet lehetünk együtt, de ettől függetlenül mindig velük tudtam igazán önmagam lenni.
Ron, velem egyidős. Kétbalkezes, de sakkban verhetetlen, no meg abban hogyan tudjon mindig megmosolyogtatni.
Ginny pedig a legkisebb. Imádnivaló lány, ő nekem a legtökéletesebb húgica, mindig van közös témánk, és ha ő nem lenne, valószínűleg a hajam csúnya rasztákban hullana a vállamra.
Ők a családom. Az hogy nem vérszerinti, az nem jelentette soha számomra azt, hogy ne szeressem őket végtelenül, mintha csak az igazi lenne.
Már a kezdetektől fogva megértettem Remust hogy miért pont hozzájuk helyezett el.
Egyetlenegy gond volt... én.
Mollyék így is megküzdöttek azért hogy gyerekeiknek a lehető legjobbat biztosítsák, és én valószínűleg egy jókora púp vagyok a hátukon. Még egy éhes száj. Még egy gyerek akire sokat kell költeni.
Én bár igyekeztem sok mindent nélkülözni, így azt is hogy saját seprűm legyen, vagyhogy saját baglyom, Arthur és Molly mindig leintettek, és ugyanolyan kiváltságokat kaptam mint bármelyik Weasley.
Hiába fizette ki születésnapomra Arthur mosolyogva az új seprűt, én mégis keserű szájízzel vettem a két lábam közé, és volt hogy napokig csak hevert a szobámban, olykor letakarva mert mindig csak a hatalmas áldozatra emlékeztetett amit nevelő szüleim hoztak értem.
És ami még rosszabb, rengeteg születésnapomra nem emlékszem. Úgy értem szó szerint. Amióta az eszemet tudom, ezzel a családdal vagyok, de valahogy sok idő esik ki, nem csak szülinapok, de napok, hetek. Rengeteg közös emlékem van velük, de valami még sem stimmel, mert noha nagyon sok ideje lehetünk együtt, mégsem tudnám azt mondani, hogy az egész életem velük töltöttem. Volt a múltamban mindig is valami homályos folt, amit Mollyék legyintve elmagyaráztak, hogy "jaj, hát nem emlékszel? Akkor volt, hogy...", és meghallgatom, de... valahogy mégse tudom elhelyezni. És ez fusztrál ugyan...
De abban sosem gátolt meg, hogy szeressem a családom. Ez a furcsa, néhai emléktelenség talán csak a szüleim titokzatosságához jár...
Hálás vagyok a Weasleyéknek, mert mellettük mindig a legjobbakban volt részem, mindent megkaptam... de tudtam, hogy ára van annak, hogy vállaltak engem.
És most ráadásul itt ez a rengeteg iskolai motyó, ami nagyon sok pénzt jelent, főleg hogy Ron is velem együtt kezdi a tanulást.
Ilyen gondolatok közepette eléggé lelombozva léptem be az étkezőbe.
Molly persze most is fényes mosollyal intett az étkező asztal felé, ahol a tányérok roskadásig voltak pakolva mindenféle ínycsiklandozó étellel, amiknek már csak a puszta illata elég volt a jóllakáshoz.
- Tedd csak le azokat drágám! Előbb egyél! - mutatott a kezemben szorongatott borítékokra.
- Ezek halaszthatatlanok... - motyogtam miközben morzsolni kezdtem idegességemben a lapocskákat.
- Jhajj ugyan mi lehet olyan életbe vágó, aranyom? - kacagott rám Molly vörös fürtjei mögül.
Én csak szó nélkül az orra alá toltam Ron és az én levelem.
Ő pár pillanat alatt átfutotta, majd kiejtette kezéből a tányért, aminek csúnya sorsa lett volna, ha nem kapok utána és pár centivel a veszedelmes konyhakő előtt meg nem fogom.
- Arthur! Ron! Mindenki... Gyertek le! - hallatott dobhártyát nem kímélő visítást Molly, miközben örömtánc (jellegű) mutatvány közben önfeledten lóbálta a leveleket.
- Valami baj van anya? - trappolt le álmosan Ron, én pedig a pulóverem ujjába temetve arcom elfojtottam egy nevetést, szanaszét ágazó, zabolátlan loboncán.
- Dehogyis! Ezt nézd! - átsasszézott a konyhán és Ron orra alá nyomta a levelet.
- He? - Ron értetlenkedve hunyorgott párat a levélre, majd alvástól kába szemein dörzsölt egy kicsit miközben ajkait az alábbi értelmes hangocska hagyta el.
- Jaj kisfiam olvasd már el figyelmesen! - pirított rá Molly, bár arcán továbbra is ragyogó mosoly sugárzott.
- Ez... Azta... - Lassan Ron (rossz szokása révén hogy mindig nyitott szájjal alszik) kiszáradt ajka is vigyorba húzódott.
Molly mindkettőnket egy szoros ölelésre vont. Mélyen beszívtam kardigánjának rózsa és sütemény illatát.
Elérzékenyülve csókot nyomott mindkettőnk feje búbjára, mire Ron megelégelte a szeretet satut, és kapálózva igyekezett kiszabadulni Molly karjainak bilincséből.
- Olyan büszke vagyok rátok! - kopott ruhájának ujjával letörölt egy arcán legördülő könnycseppet, én pedig hagytam hogy puha kezével apró köröket tegyen a hátamon, elérve ezzel hogy az örömkönnyek az én szememet is némiképpen elhomályosítsák.
A konyhába Arthur lépett be, kérdőn nézve Molly könnyáztatta arcát, és engem aki épp valami roppant érdekes szöszt tanulmányoztam nadrágom szárán, magyarán elrejtettem pityergéstől kipirult fejem.
Számítottam a levélre, de nem is igazán az okozta a legnagyobb örömöt, hanem a tudat hogy Molly (meg merem kockáztatni) jobban örült mint én, és úgy kezdett el sírdogálni mintha csak a saját gyermeke lennék.
Heves érzelmeit nyilván Ron levele is kivaaltotta, de mégis a felém irányuló apró gesztusai arra engedtek következtetni, hogy ennek tényleg annyira örül mintha én is egy lennék a Weasleyek közül. Noha kicsit sem hasonlítottam külsőleg rájuk, de a felém mutatott szeretetük néha már el is felejtették velem hogy nem a nevelő családom nevét viselem.
És furcsa, üres emlékképek ide vagy oda.
Imádtam azt az érzést hogy tartozok valahova. Néha már több szeretetet és odaadást kapok tőlük mint más gyerek a vérbeli családjától.
Szerettem amikor Molly "kicsimnek" vagy "drágámnak" szólított, akárcsak bármelyik másik gyerekét. Szerettem hogy engem is magához ölel és velem együtt tud sírni. Szerettem hogy Arthur engem is mindig elhalmozott számára csodaként elkönyvelt mugli holmikkal. Szerettem őket.
És az érzést hogy ilyen családba tartozom.
Boldog és felhőtlen gondolataim közepette szívemhez emeltem a levelet és a kába vigyorgás közepette észre se vettem George-ot aki épp az orrom előtt állt és kezével nagyokat legyintett.
- Föld Flowernek. Flower jelentkezz. - mondta gépies hangon, mire felócsúdtam családos örömképeimből, és teliszájas vigyort lövelltem az ikrek felé akik gratulálva öleltek át.
Még Ronnak is tulajdonítottak egy elismerő hátbaveregetést, pedig aki ismerte őket az tudhatta: ez csak a vihar előtti csend. Napok kérdése és elfogják halmozni a szellemesebbnél gúnyosabb megjegyzésekkel... pedig én tudtam hogy titkon örülnek Ronnak és dagad a mellük a büszkeségtöl hogy újabb cinkostársuk akad majd.
Arthur is mosolyogva átölelt, majd szorgalmas zsebkendő adagolóvá változott, ugyanis Molly könnyei továbbra is a dicsőségünkre záporoztak tovább.
Majd az idilli hangulat úgy ment ahogy jött. Tudtam hogy most sok kedv nekem köszönheti hogy elromlott, de úgy is elkerülhetetlen téma volt. Összeszorult a torkom ahogy a boldogan ölelkező Weasley családra pillantottam. Bűntudatom támadt hogy ezt a csodás pillanatot könyörtelenül hazavágom, de minél hamarabb túl vagyunk rajta, annál jobb.
- És... - mindenki kérdőn rám emelte a tekintetét, én pedig nagyot nyeltem remélve hogy a keserűséget is lejjebb küldtem de csak még nehezebb lett szóban kifejezni a kinemondott de kegyetlenül ott lebegő problémát. - ...A ... itt van a... tanszerek listája -mivel kétségem támadt afelől hogy továbbra is értelmes szavakat tudok kinyögni, megmutattam a kezemben szorongatott hosszú papírt, mire Molly arcán továbbra is mosoly volt, de néhány arcizma megfeszült és a mosoly inkább lett erőltetett vigyor mint az őszinte öröm jele.
Kivette a kezemből majd az elhűlt arccal bámuló Arthurral az oldalán átfutotta a majdnemhogy térdéig elnyújtózó papirost.
Én csak erőteljesen mélyesztettem fogam az ajkaimba, rögtön azután fel is szisszentem belesűrítve a bosszankodó hangocskába a listával kapcsolatos aggályaim.
Molly sem tett másképp, csak ő nem éppen azért mert képes a semmi segítségével sebet ejteni magán.
- Majd csak meglesz! Hisz... Ezek a könyvek... Mind kaphatóak a Czikornyai és Patzában használtan is! - rendezte vonásait, és egy újabb mosollyal fordult felénk és Arthur felé. - Nem azt mondtad hogy lehet hogy megkapod azt az állást? Ahol bűbáj miatt megvadult mugli tárgyak javításával kell majd foglalatoskodnod? - simított végig férje vállán, aki igyekezett minél biztatóbb vigyorral nézni a jelenlévőkre.
- Khm... igen úgy néz ki... - helyeselt Arthur. - Biztosíthatlak titeket, mindent be fogunk tudni szerezni.
- Arról semmi kétségem! - csapta össze a tenyerét Molly. - Most pedig usgyi reggelizni! - terelt minket az asztal irányába. - Egy finom reggeli pompás megünneplése lesz ennek! - szalonnát és tojást lapátolt a tányérainkra én pedig kézségesen ostromba vettem a villámmal.
Láttam hogy Ron és az ikrek se veszik zokon az előjük kotort ételt.
Persze a fancsali arcunkon még a finom tojás és sült hús tökéletes elegye sem tudott javítani.
Mindannyiunk boldog a levelek miatt, de ugyanannyira letört a lista miatt.
Tisztában voltunk az anyagi helyzetünkkel, és hozzáadva ötünk (Percy, az ikrek, Ron és én) tanszereinek összegét... jóval a mínuszoknál járunk.
Miután olyan fényesre varázsoltam a tányért (varázspálca nélkül, ráadásul) hogy már mosogatásra se volt különösképpen szüksége, úgy döntöttem kimegyek kicsit a kertbe, a verőfényes napsütés ugyanis kicsábított egy kis sétára az udvaron.
Nem fordítottam gondot lábbelire, mezítláb léptem ki az ajtón, hagyva hogy a puha fűszálak gyengéden súrolják a bőröm.
Lassú léptekkel irányba vettem a hátsókertet mélyeket szippantva a reggel frissítő levegőjéből.
Imádtam a látványt ami a Weasley ház kertjében mindig elém tárult.
A zöld pázsiton a szél ahogy végig szaladt, úgy hullámzott mint egy smaragd óceán, aminek apró mezei virágok bújtak elő a hullámaiból.
Az egész zöld rétecskét pedig színes virágok pompája ölelte körül.
Mindig lenyűgözött hogy Mollynak még arra is van ideje hogy úgy ápolja őket, hogy azok mindig a legélénkebb színekkel kápráztatják be a kertet.
Nem beszélve arról hogy minden szippantásnál édes rózsa, bódító jácint és finom tulipán illata tölti meg a tüdőm, és ez bármikor képes volt megnyugtatni.
Odaléptem az egyik rózsabokorhoz és ujjaim végigvezettem a puha vörös szirmokon, miközben újabb lélegzetvétellel magamba zártam a természet parfümjének illatát.
Gyorsan odébbrúgtam egy kertignómot akinek szánt szándéka volt megcsócsálni a lábujjam.
Még pár lépést tettem a csodás kis kerti virágok ösvényében, majd leheveredtem a fűtakaróra, majd azzal a mozdulattal hanyat is nyúltam a bársony szálakon.
Kémlelni kezdtem az eget, miközben újra az eszembe jutott a hosszú lista, azután pedig máris rosszabb kedvem lett, hiába a sok színes virág és arcomat csókolgató napfény.
De a költségek gondolata egy új dolgot vont maga után...
A tegnapi küldemény. Az írás az állítólagos széfemről... az ékszer... a karkötő...
Nem értem miért járnak a gondolataim állandóan a levél körül.
Hisz Remus küldte. Biztosan. Ki más?
Ha anya és apa tizenegy évig nem volt hajlandó segíteni bármiben is, legyen az anyagi vagy lelki támogatás, akkor ezután se különösképpen kéne pénzt felkínálniuk ráadásul külön széffel...
Bár Remusra gondolva ez az ő esetében sem túl realisztikus tett lenne.
És ha mégis a szüleim állnak emögött?
Olyan melengető és jó érzés ebben hinni...
Lassan ez az őrületbe kerget.
Remus válasza miharabb meg kéne érkezzen.
Éppen egy bagoly formájú felhőt vizslattam, ami lassan araszolt végig a kék égen, hátha a fehér pamacsok némiképpen elterelik a gondolataim a titokzatos feladványról.
A légnemű bagoly helyét Bill vigyorgó arca váltotta fel, kisebb sikolyra késztetve, amire legalább három varjú röppent fel és négy gnóm rontott ki a bokrokból ijedten.
- Azt hittem eleve halott vagy hogy a koszos füvön fetrengsz, de úgy látom most sikerült szívrohamot hozni rád. - mondta mosolyogva miközben levetette magát mellém.
- Koszos fű? - böktem felé vádlón mutató ujjammal. - Különben is ne legyél olyan mint Fred vagy George! Míg én a szívbajjal küzdök addig te boldogan nevetgélsz! Épp elég, hogy az állatkertes incidens után poloskát raktak az ékszeres dobozokba... - üldtem fel, nagyot sózva kacagástól rázkódó vállára.
- Mit vártál? Elvégre majdnem testvérek vagyunk! - felelt ártatlan vigyorral.
- Vettem észre! - vágtam rá, de a kuncogást már én sem tudtam elfolytani.
- Visszatérve rá... Még én vagyok az aki összekoszolja magát? Te is ugyanúgy a füvön ücsörögsz ha nem vetted volna észre! - tettem karba a kezem.
Újra elterültem a füvön, Bill pedig fittyet hányva a beszélgetést kezdeményezett kérdésére, ő is háttal mellém zuhant.
Újra elmélkedni kezdtem. Megint eszembe jutott a lista, a levél...
Utáltam hogy a gondolataim nem tudtak máshol forogni, és a kedvemet ez mindig sikeresen lelombozta.
Valószínűleg ezt Bill is észrevehette, ugyanis rákérdezett.
- Na halljam! Mitől vagy így elkenődve? - lökött meg finoman. - Ismerlek. Mindig akkor jössz ki tehetetlenül bambulni az eget, ha valami problémán vagy megválaszolandó kérdésen rágod magad. - folytatta.
"Túl jól ismer."- gondoltam.
Nagy levegőt vettem, majd belekezdtem.
A Weasley testvérek közül valahogy mindig ő állt hozzám a legközelebb.
Ő ismert a legjobban, és tényleg mindig úgy számíthattam rá mint egy vérbeli bátyjra. És különben is elég érett gondolkodású, úgyse tudom a Mollytól örökölt hatalmas érzelmi intelligenciájának hazudni, biztosan vagy rájön, vagy kipuhatolózza belőlem a választ.
- Olvastad már a Roxforti leveleket? - kezdtem.
- Óh tényleg és még nem is gratuláltam! - csapott a homlokára, majd átölelt.
- És azt is olvastad amit hozzá mellékeltek? - folytattam kedveszegetten.
- Miért? Mi volt benne? Tudtommal ilyenkor csak a tanszer listát küldik pluszba. - felelte elmélázva.
- Hát pont ez az... - motyogtam magam elé. - Nagyon hosszú. És ott van még Percyé is. Meg Fredé és Georgé is! - számoltam az ujjaimon. - És kifejezetten több mindent követeltek mint eddig bármikor. Főleg hogy most Ronnal mi is beszáltunk a " költsétek az összes kereseteteket ránk" ligába. - sopánkodtam tovább.
- Igen valóban most kifejezetten több mindent várnak felszerelést illetően, de valójában pont emiatt akartam veled beszélni. - mondta Bill, miközben hangja komolyabb és fontoskodóbb lett. - Szeretem a szüleim optimizmusát, de úgy érzem a jókedv és a csekély fizetség amit apa kap a mostani posztján, az nem igazán elég ezeknek az összegeknek a kifizetéséhez. - hangja szomorkásan csengett, én kezdtem rosszat sejteni. - Éppen ezért, vállaltam egy állást a minisztériumnak. - itt megállt.
Én továbbra is kérdőn és hallgatagan meredtem rá, hisz tudtam hogy még nem végzett. Az hogy új munkája van, azt nem verné ennyire nagy dobra.
- De...? - puhatolóztam.
- Ez egy olyan állás ami nagyon sokat kínál, de cserébe külföldön elintézendő dolgokat kell elvégeznem. - Mondta hadarva, miközben idegességében a hajába túrt. - Méghozzá Egyiptomba kell elutaznom.
Egy pillanatra csak merengően bámultam az eget, le sem estek Bill szavai.
Egyiptom...
- Micsoda? - olyan hévvel ültem fel, hogy jóformán majdnem arcon könyököltem Billt.
Kérdőn néztem rá, de ő csak hallgatagon feküdt és feltűnően kerülte a tekintetem.
- Bill... Egyiptomba? - hebegtem. - Mi? Miért? - a meglepetés miatt még mindig csak dadogásra futotta.
- Figyelj... - kezdte Bill, miközben felült így szemmagasságba kerültem bűnbánatot tükröző íriszeivel. - Olyan állást kínáltak fel nekem, ami tényleg rengeteg sok pénzt jelent. Olyat amiből háromszor ennyiszer is megtudnánk venni a tanszereiteket! Egy a bökkenő... - kezeit tördelve emelte rám tekintetét.
- Hogy több ezer kilométernyire leszel tőlünk egy olyan országba ahol szinte sose tudunk majd meglátogatni! - vágtam rá idegesen.
- De nem érted. Olyannyira nagy összegeket kínálnak ezért a munkáért hogyha sikerül ebből fizetni mindannyiótok tanszereit, akkor a többit pedig arra fordíthatjuk hogy kigyertek meglátogatni engem.
- Eleve baljós hogy olyan sokáig kell el lenned hogy látogatnunk kelljen. - egyre idegesebben tudtam csak beszélni, így egy mély sóhajjal igyekeztem a haragom csillapítani.
- Igen tudom... De nagyon tetszik az állás, és ha ezzel tényleg tudok nektek segíteni, akkor már ezért megéri elvállalnom. - bíztató mosollyal igyekezett alátámasztani a szavait.
- De hát... - veszetten kutattam olyan érvek után amivel gyenge próbálkozást tehetek arra, hogy maradásra bírjam. - Olyan messze mész... És meddig maradsz ott? - érvekből csak kétségbeesett kérdések lettek.
- Nem tudom. Rengeteg munka vár ott. Gondolom ez idővel kifizetődő, nem egy egy-két napos dologról van szó. - Felelte Bill.
- De hát... Nincs más megoldás? Biztos vagyok benne hogy rengeteg munka lehetőség áll még itt rendelkezésre! Hisz olyan végzettségeid vannak amivel szinte bármilyen munkát megkaphatsz! Miért pont egy ilyet kellett elvállalnod? - rimánkodtam tovább, bár Bill arca hajthatatlanságot tükrözött.
- Azért mert régóta szeretnék kiutazni Afrikába, és pont kapóra jött mert ingyen kiutazhatok, és ha jól végzem a dolgom, akkor néha napján ti is díj mentesen kiutazhattok hozzám! - olyan vidám eltököltséggel beszélt hozzám, hogy feladtam hogy meggyőzzem, de akkor sem tudtam kordában tartatni a rajtam eluralkodó szomorúságon hogy Bill ilyen távol lesz tőlünk...
- Te úgy is el leszel foglalva az iskolával, amúgy se találkoznánk emiatt az év három negyedében, abban a maradék három hónapban pedig minden követ megmozgatok ahhoz hogy megtudjatok látogatni.
És tudod hogy Bill bátyád mindent megszerez amit akar, ha rólatok van szó! - vigyorogva beleborzolt a hajamba, és bár az apró gesztus mosolygásra késztetett, akkor is lelombozott hogy Bill nélkül kell elképzelnem az itthon töltött napokat.
- Nehéz lesz nélküled. És furcsán érzem magam hogy csak miattunk mész otthonról ilyen távol... - ölembe ejtettem a kezem, és szomorúan meredtem tovább Billre.
- Ha ez vigasztal, és enyhít a lelkiismereteden, nemcsak miattatok utazok ki. - simított végig a vállamon. - Nagyon is szerettem volna már világot látni egy jó ideje, így nagy részben magam miatt is vállaltam el az állást.
- Hát... mindenesetre... hiányozni fogsz... - motyogtam miközben gondolataim már rég a szerető bátyámtól mentes hétköznapok körül forogtak.
- Na azért a búcsúzkodás még korai... - nevetett Bill miközben fél vállal átölelt. - Én csak azután indulok miután te már javában a Roxfortban leszel.
- Az már csak egy hónap... - húztam el a szám.
- És azt mi szépen ki fogjuk használni! - szorított magához.
Nagyon reméltem hogy Bill betartja amit ígért. Így is elég nagy űrt hagy majd maga után, hogyha még be sem váltja az az ígéretét hogy megtudjuk látogatni, akkor tényleg pocsék éveknek nézünk elébe...
- Van kedved repkedni egy kicsit? - kérdezte cinkos mosollyal.
- Hidd el minden vágyam most egy kis hasítás a levegőben, de Freddel és Georgeal szemben nagyon nem érzem igazságosnak. Tudod hogy szobafogságra vannak ítélve, bár megjegyzem teljesen jogtalanul... - a seprűm gondolatára már jobb kedvre derültem, de nagyon nem akartam most még olajat rakni a tűzre, Fred és George így is teljesen elvannak kenődve, hát mégha kárörvendően elmanővereznék az ablakuk előtt... Bármennyire is csábító volt, szomorúan ingattam a fejem hogy ez most nem a megfelelő idő a repkedésre.
Látván Bill csalódott arcát, gyorsan ki kellett találnom egy alternatív megoldást, hisz én is nagyon vágytam rá hogy az utolsó hónapban a lehető legtöbb időt tölthessem vele.
- Van egy másik ötletem, bár... nem garantált hogy oda leszel érte... - selytelmes vigyorral fürkésztem.
- És mi len...
- Megvagy! - kiáltottam miközben belepöcköltem a vállába, majd kacagva eliszkoltam mielőtt bármi választ vagy reakciót produkálhatott volna.
Örömmel konstatáltam hogy Bill léptei hallatszódnak mögülem, ahogy egy "nem ér" kiáltással utánam iramodik.
Kikerültem egy gondosan megmunkált rózsabokrot, majd egy éles kanyarral letértem az útról, és kacagva fordultam hátra, ahogy Bill a hirtelen irányváltás miatt gyönyörűen landolt egy bokor közepében.
Lefékeztem, majd leplezetlen nevetéssel figyeltem ahogy kikecmereg az ágak fogságából, szitkozódva szed ki pár zöld levélkét vörös tincsei közül.
Miután végzett a gallytalanítással, utánam futott, de nekem se kellett több, sebesen tovább szedtem a lábam, majd egy méretes galagonya bokor felett átugorva már kutyaként értem földet, és inmár négy lábon rohantam végig a füvön.
- Ez aljas csalás volt! - rázta nevetve az öklét felém. - De te nyertél. Így nem fogok utánad loholni, vagy búcsút mondhatok a tüdőmnek. - sóhajtott. - Na látod! Ha belemész abba hogy legalább én használhassam a seprűt, akkor sokkal könnyebben utolérlek! Még így is hogy kutya vagy! - mondta tetetett önelégültséggel.
Én csak farokcsóválva odaügettem mellé, majd ártatlan szemekkel néztem fel rá.
Nevetve megpaskolta a fejem, mire én csak elégedetten lóbáltam meg újra lompos farkam.
Visszatértünk a házba, immár emberként, majd nevetve tűrtük Molly gyanakvó kérdéseit hogy én mitől vagyok tiszta fűszál, és Bill hajában mit keresnek levelek.
Mi csak sokatmondóan összevigyorogtunk, majd én felmentem a szobámba hogy választ küldjek a Roxforti levelemre, és hagytam hogy a boldogság és az izgalom kellemes keveréke dobja fel gondolataim, hogy végre igazán varázslatot tanulhatok.
Miközben a lelkes köszönetem és alátámasztásom miszerint szeptember elsejétől már a Roxfortban fogok tartózkodni, körmöltem, legalább olyan izgatottnak éreztem magam, mint a folyton kuvikoló Héra, aki tűkön ült már hogy végre kiröppenhessen egy kicsit a szabadba.
Miután végeztem, Héra távolodó alakját figyeltem, ahogy felszabadultan hasítja az eget, miközben lábán ott fityeg papírra öntött lelkesedésem.
Lélekben már én is ugyanilyen önfeldetten suhantam végig a varázslatos kastély falai közt.