Az Ifjabbik Tapmancs - Book 1: A Bölcsek Köve (Harry Potter fanfiction)

Roxforti Troll

Egy lidérces álmokkal teletűzdelt éjszaka után úgy ébredtem, mintha kimostak volna.
A hajam csimbókokban tapad az arcomra, a szemhéjam akár az ólom, a fejem pedig mintha tele lenne megannyi nehéz fémmel, amik igyekeznek a párnához rögzíteni.
Az ágy úgy vonzott akár egy mágnes.
De egy kiadós reggeli gondolatára nagy nehezen rendbe szedtem magam.
Kilépve a fürdőből Hermionéval találtam szembe magam.
Pompás. Kezdődhetne szebben eme nap?
Ő csak lenéző pillantással végig mért, majd fejcsóválva nekilátott megfésülködni.
Én meg túl fáradt voltam a kötözködéshez, ígyhát beton nehézségű lábamat egymás mellé pakolva értem a nagyterem elé, nem is tudom hogy találtam meg, szinte mindig elkeveredtem az oda vezető úton. Ez a kastély rosszabb mint egy útvesztő.
Ahogy beléptem a terembe, megcsapta orrom a frissen sült kolbász illata, ami olyan erős volt és ízletes, hogy szinte a levegőt kezdtem el majszolni.
Harry és Ron már lelkesen integettek nekem az asztal végéből.
Levágtam magam melléjük, és addig szavamat sem lehetett venni, amíg a tányéromra halmozott kolbász és tojás hadat el nem pusztítottam.
- Malfoy ezért még megfizet... - morogta Ron, miközben egy kiskanalat pörgetve az ujján szórakoztatta magát.
Rögtön fejembe tódult a sok düh, és egy kicsit Ron is hozzájárult a haragomhoz, ugyanis kora reggel, egy ilyen élmény után, most újra be kell feketítse a napomat a kis féreg képének gondolata. Morogva néztem a Mardekár asztala felé, ahol azonnal kiszúrtam a szőke kis ámokfutót, aki viszont leplezetlen meglepetéssel nézett egyenest felénk.
- Na mi van? - motyogtam az orrom alatt.
Ki is nevet a végén? Nem mondom, agyafúrt próbálkozás volt, de nem vált be. Aljas és körmönfont ötlet volt.
Abban a pillanatban megváltoztattam a véleményem. Azt hittem Malfoy nem süllyedhet lejjebb. De hogy valaki ennyire gyáva legyen? Nem jön el az ő álltala szervezett találkára, és még Fricsnek is szól róla.
Haragot tükröző szemeim bosszúsan résnyire szűkítettem, majd idegesen megszorítottam a serlegem nyakát, aki ha élne, bizony már nem tenné.
- Ne aggódj megkapja majd a magáét. - csitítgatott Harry, mikor felpattantam együltő helyemből, fontolóra véve, hogy nyakon szúrjam- e a kis lókötőt egy evőeszközzel, de Harry látván kirobbannó dühömet, csak visszarántott az asztalhoz. - Így is majdnem ki lettünk csapva. Ne szerezd meg neki ezt az örömöt, hogy most sikerüljön is neki. Jogos lenne, de nem érné meg, hogy kicsapasd magad miatta.- igaza volt. Ha nem türtőztetem magam, lehet hogy  Malfoy terve sikerül, csak épp más formában. Bár bármit megadtam volna abban a pillanatban, hogy a fiú arcát lila és kék foltokkal tarkítsam, be kellett látnom, hogy az agresszív megoldás a roxforti diák létem rovására megy, és egy kicsapásba is kerülhet. Főleg hogy a tanári asztalnál helyet foglalt Piton, és ha kezet emelnék imádott üdvöskéjére, lehet hogy tőle aztán akkorát kapok, hogy azt nem köszönöm meg.
Így hát vonakodva bár, de némileg tisztább fejjel ültem vissza, idegesen tépkedve a szalvétámat.
- Figyeljetek! - kezdte Harry, miközben nagyot harapott egy almába. - Szerintem én tudom mi van a csapóajtó mögött. - nagyon felcsigázva nézett ránk. Bár engem különös képpen nem igazán izgatott az ajtó mögött lebzselő dolog mivolta, mert éppenséggel saját Malfoyra irányuló fortyogásom kötött le, de azért illedelmesen figyeltem Harryre. - Mikor Hagriddal a Gringottsban voltunk, nem csak a pénzemért mentünk el. Hagrid az egyik széfből egy olyan titkos dolgot vett ki, hogy bármikor rákérdeztem, csak igyekezett témát váltani, vagy hárított. Egy apró csomag volt, alig öt centis, de Hagrid bőszen állította hogy ez szigorúan Roxfortos ügy, és hogy erről nem beszélhetek senkinek. - magyarázta.
Így alapjáraton izgalmasnak hangzott, de én egy ideig szeretném elfelejteni azt a borzalmas bestiát, és a csapóajtó közelébe se menni, maximum ha az a dög menten kikerül a kastély területéről is.
- Vagy roppant értékes, vagy nagyon veszélyes. - vélte Ron.
- Esetleg mindkettő. - morfondírozott Harry.
Miközben Ron és Harry továbbra is a csomag esetleges tartalmát találgatták, vettem egy pillantást a tegnapi kalandban részt vett csapattársainkra.
Ami Nevillet és Hermionét illeti, Neville még sokáig a történtek hatása alatt állt, holtsápadtan meredt maga elé, és még a tanárok unszolására sem volt hajlandó megszólalni, Hermione pedig gőgösen felhúzta az orrát, és nem állt szóba velünk, persze abba a tudatba ringatva magát, hogy most mennyire nagy büntetésként éljük meg amit művel.
Épp nyúltam volna tökleves serlegemért, hogy az utolsó korty töklével csillapítsam szomjam, mikoris egy rácsattanó hatalmas csomag ezt megakadályozta.
A bizonyos küldeményt hat bagoly cipelte hozzánk, hatalmas fizikai megerőltetések árán, ugyanis a csomag nehéznek tűnt, hosszú és tömör tárgyat fedhettek le a papírok.
A baglyok kihasználva a lezuttyant csomag okozta zűrzavart, elcsentek pár darab szalonnát vagy kolbászt a megszeppent diákok tányérjáról, majd tovább is hussantak, hogy a küldemény cipelését kipihenhessék.
Aztán megjött a sereghajtó egyed is, aki egy levelet pottyantott a nagyon seprű alakú küldemény tetejére.
A nyúlfarkonyi papiroson Harry neve állt.
Áthajoltam pár kiborult gyümölcs fölött, hogy belekukkanthassak Harry levelébe, mert furdalta az oldalam a kíváncsiság, hogy ki adhatta Harrynek a seprűt, vagy mi vezényelte ilyen nagylelkű tettre.
A fecnin gyöngyházberakású betűkkel volt rákanyarintva a magyarázattal szolgáló szöveg.