Az Ifjabbik Tapmancs - Book 1: A Bölcsek Köve (Harry Potter fanfiction)

Teszlek Süveg

Miután a kapu kinyílt, úgy éreztem egyúttal új fejezet is nyílt az életemben.
Ahogy beléptem a kastélyba, rögtön a részévé válltam.
Beleszerettem. A falakba, a márványos padlóba, és az azon vidám táncot járó fáklyák gyér fényébe.
Megannyi diák lélegzete akadt el, ahogy megpillantották az épület belselyét.
Nehezen parancsoltam magamnak, nehogy odarohanjak a falakhoz, végighúzzam rajta a kezem, leboruljak a padlóra, és a követ ölelgessem.
Ráadásul tapintható volt a misztikus és varázslatos aura, ami a légkörben keringett, még lényűgözöbbé téve ezzel a kastélyt.
Előttünk nem messze, egy több méter magasra felnyújtózó márványlépcső vezetett, előtte pedig egy magas, süveges és méregzöld talárral vékony alakjára simuló boszorka állt.
Körmeivel aprókat dobolt a korláton, arca olyan tekintélyt parancsoló volt, hogy rögtön levágtam: maga a megtestesült szigor áll előttünk, már el is képzeltem ahogy szemüvege mögül hűvösen mered egy diákra, majd kimért hangon az igazgatóiba parancsolja.
Megborzongtam. Túl élethű képzelgés volt.
Vele nem szabad újat húzni. Ezt azonnal megjegyeztem magamban.
- Az elsősök, McGalagony professzor. - mondta Hagrid.
- Köszönöm Hagrid. Innen átveszem őket. - mondta a boszorkány aprót biccentve. Fején a kontya olyan szorosra volt csavarva, hogy egy szál sem mozdult meg, akármerre, akárhogyan forgatta fejét a nő.
Sarkon fordult, majd elindult egy ajtó felé.
Mi gólyák követtük.
Kitárta az ajtó szárnyait, ami egy olyan nagy csarnokba vezetett, akárcsak egy kviddics stadion.
A mennyezet olyan magasan ívelt el fölöttünk, hogy azt hittem beleszédülök a látványba.
Elsétáltunk egy zárt ajtós terem előtt, ahonnan beszélgetés zaja szűrődött ki.
Gondoltam biztos megérkeztek már a felsőbbévesek is.
A nő viszont csak elsiklott a terem előtt, majd beterelt minket egy mellette lévő kisebb helységbe, ahol alig fértünk el.
Taláros testek nyomódtak nekem, nekiszorítva a falhoz.
Kapkodni kezdtem a levegőt.
Sokan, egy ennyi személynek vajmi kicsi helyen... Szorongva vártam hogy gyorsan kezdjünk bele az ismertetésbe, mert itt visz el a légszomj.
- Köszöntök mindenkit a Roxfortban - kezdte mondókáját McGalagony. - Hamarosan megkezdődik az évnyitó bankett, de mielőtt elfoglalják a helyüket a nagyteremben, beosztjuk magukat az egyes házakba. A beosztás igen fontos ceremónia, mivel a Roxfortban töltött évek alatt gyakorlatilag a ház lesz a családjuk. Az órákon a ház többi tanulójával együtt vesznek részt, a ház hálótermeiben alszanak, és a ház klubhelységében töltik a szabadidejüket. A Roxfortban négy ház működik: a Griffendél, a Hugrabug, a Hollóhát és a Mardekár. Mindegyik háznak megvan a maga dicső története, s mindegyikből számos kiváló boszorkány és varászló került ki. Amíg a Roxfortban tanulnak, a sikereikkel a házuknak szereznek dicsőségpontokat; ha pedig megszegnek valamely szabályt, a házukat sújtja pontlevonás. Év végén a legtöbb pontot elért ház kapja meg a házkupát, ami igen nagy megtiszteltetés. Remélem, hogy mindannyian házuk dicsőségére válnak majd. - McGalagony szigorúan végigmérte  a diákokat. - A beosztási ceremóniára néhány perc múlva kerül sor az egész iskola jelenlétében. Addig azt ajánlom szedjék rendbe magukat. - vetett pár konkrét pillantást pár elcsúszott süvegre, kócos hajra, Ron piszkos orrára, és az én csokibékától maszatos ajkaimra.
Gyorsan lenyaltam a néhai béka maradványait.
- Ha készen állunk a fogadásukra, visszajövök. - fejezte be McGalagony. - addig csendben várakozzanak. - intett minket, azzal kisietett a teremből.
- Mégis, hogyan osztanak be minket? - fordult felénk Harry.
- Valamilyen próbát kell kiállnunk. Fred azt mondta nagyon fáj, de szerintem csak viccelt. - válaszolta Ron.
- Biztos hogy viccelt. - vágtam rá Harry elképedt és rémült arcát látva. - Ismerem Fredet. - tettem hozzá.
Látszólag megnyugtattam Harryt, de hogy őszinte legyek, én magam is a legrosszabbra gondolkodtam.
Ha varázslásra kerül sor? Akkor aztán hiába a pálcám, ha egyetlenegy varázsigét tudok, és az is az invito. Ami annyit tesz, hogy magamhoz tudok vonzani pár tárgyat.
Anno Molly tanította meg, mikor segédkeztem a konyhában, és zöldség szeletelés közbe észrevette hogy a répa a konyha másik felében hever, megbúva egy vágódeszka mögött.
Tisztán emlékszem, mikor a sárga rúd, Molly szavainak hatására, átszelte a levegőt, átlibbent az étkező asztal felett, egyenest az ő kezében landolva.
És hiába tudom a varázsigét, még sose próbáltam, hisz alig egy hete ha megvan a pálcám, és mióta megvettem, nem volt a kezemben.
És mit kezdhetnék vele? Magamhoz vonzom McGalagony professzort? Inkább a figyelmet fogom magamra vonzani, ha szépen leszerepelek az egész iskola előtt.
Remegni kezdtem.
Hirtelen még kisebbnek tűnt a szoba, még többnek a diák, még kevesebbnek a levegő...
Egyre jobban rettegtem a kiállandó próbától, és attól, hogy kiderül, kicsit sem konyítok a varázsláshoz, nem idevaló vagyok, és Remus tévedett: én nem is vagyok boszorkány!
Szörnyű gondolataim közepette észrevettem, hogy a többi gólya is ijedten pislog körbe, ami némiképpen megnyugtatott, ezek szerint ők sem tartják magukat annyira professzionálisnak hogy rögvest egy haláltusához hasonlító, nagy bűbájtudó képességet igénylő vizsgán kéne átverekedniük magukat.
Hallottam ahogy Hermione izgatottan hadarja a betéve megtanult varázsigéket amiket bemagolt, de ki akartam zárni a tudatomból, mert kissé kezdett bosszantóvá válni.
Sikerült is, ugyanis pár másodpercre rá, egy meglepetés okozta apró sikkantás hagyta el az ajkam.
A falon ugyanis megannyi ezüstös fény áradt át, átlibbenve vagy a fejünk felett, vagy keresztül rajtunk.
Felfogtam hogy az ezüst fényfátyolok nem mások, mint kísértetek, akik nem zavartatták magukat, észre se véve minket, minket akik ijedten vártuk hogy McGalagony vagy bárki visszatérjen, ugyanis kicsit kezdett nyomasztóvá válni, mikor már a harmadik jéghideg légtömeg járta át a testem, fagyasztva meg bennem a vért, ahogy egy-egy szellem könnyedén áthaladt rajtam, miközben semmit se felfogva traccspartiztak.
- Ejnye! Hát ti meg mit kerestek itt? - kiáltott fel egy középkori gúnyába bújtatott kísértet, fodros-habos gallérral és harisnyával ellátva, aki csak akkor vett észre minket.
Mindenki síri csendben meredt vissza rá.
- Elsősök! - mosolygott egy dundi, szerzetes göncbe öltözött szellem. - A beosztásra vártok, igaz? - kérdezte.
Néhány gyerek szótlanul és ijedten bólintott. - Remélem találkozunk a Hugrabugban. Én is hugrabugos voltam. - mutatott büszkén magára.
A kísértet szövegelését McGalagony szigorúan felcsendülő éles hangja szakította félbe.
- Indulhatunk! Kezdődik a beosztási ceremónia! - intett maga felé minket. - Egyes oszopba fejlődj! Jöjjetek utánam! - utasított McGalagony.
Én rögtön előre vágtam, már alig vártam hogy elhagyhassam a kísértetekkel és elhasznált levegővel teli szobát.
Követtem McGalagony cingár alakját, egyre jobban rettegve attól, hogy mi vár ránk a beosztáson.
McGalagony egy kétszárnyú ajtó felé vezetett minket, ahonnan izgatott moraj szűrődött ki.
Kitárta az ajtót, mi pedig a nyomában beléptünk.
Ha az előző megjárt helységeknél elakadt a lélegzetem, akkor itt most elapadt.
A terembe, ahová betettük a lábunkat, nagyon nagy volt, benne hosszúan elnyújtózó asztalokkal, ahol egymás mellett ültek a felsőbb éves diákok, tekintetüket mind ránk szegezve.
Négy asztal volt, gondoltam mind a négy háznak egy.
Velük merőlegesen, a terem végében pedig ugyanolyan asztal, bátorító vagy  szigorú arccal minket vizslató tanárokkal.
Minden asztalon ezüst serlegek és tányérok tömkelege hevert.
A levegőben elszórva, lebegő gyertyák reszketeg fénye világította meg a sok kíváncsi tekintetet, akiknek pillantása szinte tátongó lyukat égetett a hátamba. Sokan vannak. Ergo, sokan látni fogják ahogy leszerepelek. Remek.
Itt-ott pár ezüst paca is nyújtott némi fényforrást: a kísértetek mind ott lebegtek a diákok feje búbja felett.
Aztán a mennyezetre tévedt a tekintetem.
Egyszerre volt csodálatos és rémisztő.
Ahelyett, hogy boltíves plafont mint az előcsarnokban láttam volna, helyette maga a csillagos égbolt terült el, megannyi rácsodálkozó diák orca felett. Csillagok sokasága ragyogott le ránk, olyan közel, mégis annyira elérhetetlenül messze.
Különösebb bajom nem volt Hermionéval, de kissé dühös voltam rá, mikor az idilli varázst megtörte.
- Elvarázsolták hogy úgy nézzen ki, mint az igazi égbolt. Olvastam róla a Roxfort történetében. - csacsogta oda a legközelebbi diáknak, azaz nekem.
Én csak figyelmesen hümmögtem, majd tovább bámultam a kék lepelt, a rajta ragyogó gyöngyszemekkel. Leginkább így tudtam leírni azt a csodaszép látványt, ami fölfelé tévedő szemeim elé tárult.
Miután nagy nehezen elszakítottam a tekintetem az elbűvölő égbolt arcú mennyezetről, láttam ahogy McGalagony lerakott elénk egy támla nélküli széket, ami olyan rozoga volt, hogy féltem márcsak attól kibicsaklanak a lábai ha ránézek.
A sámlira a professzor egy nagyon elnyűtt süveget helyezett, ami olyan piszkos volt, hogy azt szégyen lett volna hordani.
Először semmi különös nem történt.
Aztán a fejfedő magától elszakadt. Nem is elszakadt, hanem két gyűrődés között egy rés keletkezett.
Karimája fölött elnyílt, és a rajta húzódó résből némi port és szöszt köhintett fel, akárcsak egy száj lenne.
És ha még ez nem lenne elég, mély rekedtes hangon dalra fakadt.