Az Ifjabbik Tapmancs - Book 1: A Bölcsek Köve (Harry Potter fanfiction)

Mit rejt a csapóajtó?

A vizsgák közeledte úgy szorított minket, mint egy erős kötél a nyakunkon.
Hermionén kívűl jóformán mindenki pár nappal a dolgozatok előtt csapta fel lázasan a jegyzeteit és tankönyveit, kivéve ugyebár az említett lányt, és minket, akiket meg nem hagyott nyugodni a túlbuzgó Hermione intelme a magolásra.
És ezért feledtébb sok hálát tápláltam a lány iránt, hiszen ha ő nem hajt meg, valószínűleg csoda lett volna ha egy vizsgát le tudok tenni.
Persze, volt amikor a pokolba kívántam a magolni valóval sertepetélő Hermionét, hisz ahogyan beköszöntött a május, aminek verőfényes napsütése már magával hozta a nyár gondolatát, nem tagadom, előfordult túlterhelt koponyámban hogy fenébe minden varázsigével és bájitallal, én most kimegyek a zöldellő rétre, és kiélvezem a tavasz ébresztette természet varázslatát.
Aztán persze nekem is be kellett látnom, hogy a lazsálás ideje még korántsincs itt, maximum egy kellemes képzelgésben, de egyenlőre ezzel kellett betelnem.
Barátaimmal a törzshelyünk a könyvtár lett, de nálam ez nem jelentette azt, hogy csak oda korlátozódott a tanulással eltöltött időm.
A folyosón is napiszinten nekimentem legalább húsz embernek, ahogy a tankönyvemet magam elé téve sikertelenül manővereztem az ember áradatban, és reggelinél is a serlegemnek támasztott köteteket bújtam állandóan.
Tankönyvel keltem és feküdtem, sokszor találtak úgy rám a szobatársaim, hogy háttámlának dőlve elbóbiskoltam, kezemben valamelyik irománnyal, vagy szanaszét heverő pergamennel az ágyam körül.
Ez sem volt másképp a vizsga napján.
Arra keltem fel, hogy szépen lassan lebucskázok az ágyról, frászt hozva ezzel az asztronómia jegyzetemet csócsáló Vadócra.
Szitkozódva ültem fel a parkettáról amin kaszkadőrt megszégyenítve landoltam, majd kedvtelenül készülődni kezdtem, hogy legalább időben megérkezzek az első vizsgára.
Miután majdnem hajamba tört fésű fogakkal magamra öltöttem a talárom, a már teljesen önkívületi állapotban lévő Hermionéhoz csatlakozva elindultunk reggelizni.
Nem mondhatnám hogy Hermione túlzottan jó társaságot nyújtott volna ahogy a koboldlázadás leverőinek a nevét sorolta, de a nagyteremig úgy ahogy tartottam magamban a lelket, nem mással, mint a friss rántotta kecsegtető gondolatával.
Megérkezvén levágtam magam Fred és George mellé, akik hiába próbáltak mindenféle viccel szóra bírni, én maximum egy újabb falat aranyló tojáscsoda erejéig voltam hajlandó kinyitni a számat.
- Flower! Ezt hallgasd! Mi az? Nagyon nagy, és gyorsan kopog? - fordult felém sokadjára Fred. Mivel választ nem adtam, csak újra a számhoz emeltem a villámat, a fiú magától folytatta. - Akromantula szteppcipőben! - vihogott a fiú.
Eltoltam magam elől fényesre varázsolt tányérom (bezzeg ilyet nem kérnek a gyakorlati vizsgán hogy - pálca nélkül ráadásul - egy tányért seperc alatt szép tisztára bűvőljek), majd fájdalmas arcot vetettem a fiú felé.
- Te beteg vagy. Én meg túl fáradt még a hülye vicceidhez. - hiába próbáltam a szigorú arcomat mereven tartani, fékezhetetlenül kirobbant belőlem a nevetés.
- Hogy lehet, hogy ti ilyen stressz helyzetben is képesek vagytok megőrizni a humorotokat? Csöppet sem izgultok? - gondolkodva lepöcköltem egy reggeli posta miatt itt járt bagoly tollát az asztalról, miközben őszintén kíváncsian meredtem az ikrekre épkéz válaszban reménykedve.
- Miért kéne? Úgy is átmegyünk. Túl jól letudjuk venni a tanárokat a lábukról a elbűvölő kisugárzásunkkal, seperc alatt meglágyul a szívük, és szabad utat kapunk a letett vizsgákhoz. - hencegett George, miközben elégedett arccal nyújtozkodott.
- Naná! Főleg Pitonnál, mi? - halkítottam le a hangom, hogy a tanári asztalnál véletlenül se legyen fültanúja a zsíros hajú bájitaltan tanár becsmérlésének senki. Főleg nem ő maga.
- Na igen, nála lehet hogy egy kicsit meg kell majd erőltetni magunkat. - kuncogott Fred.
- Úgy érted, vért kell majd izzadnotok, hogy épphogy átengedjen titeket. - öltöttem nyelvet rájuk.
Valamelyest javult a feszült hangulatom az ikrek jóvoltából, és már úgy mehettem vizsgázni, hogy legalább már a taccsot nem akartam kidobni.
Megálltam a mágia történet terem előtt, majd nagy levegőt véve utoljára elismételtem a vérfarkasok ellen tüntető középkori mágusok nevét, majd beléptem.
Hosszú óráknak tűnően körmöltem le a Binns professzor porszívó hangján elsorolt kérdések válaszát, és egyszer még sikeresen súgtam is Harrynek, bár kishíján múlt a lebukás, mert McGalagony szeme fenyegetően megvillant, ahogy a sutyorgásom miatt a padunk felé fordította szigorú arcát.
A kézfejem eléggé lüktetett, miután már már az utolsó írásbeli vizsga pergamenjét is összecsavarva McGalagony szigorú tekintetével kísérve az asztalra tettem.
Félelem lett úrra rajtam, mikor rövid szünet után már az egyesével behívandó, gyakorlati vizsgát tevő nebulók kígyózó sorában álltam.
Flitwick professzor feladatát a feszült helyzetem ellenére igencsak mókásnak találtam.
Egy ananászt kellett megtáncoltatni az asztalán, és közbe erősen összepréselt ajkakkal tartottam a pálcám, mert az ide-oda pörgő gyümölcs, a pöttöm professzor sipítózó hangjával aláfestve minden volt, csak éppenséggel komoly nem.
Némi sikerélménnyel gazdagodva már McGalagony professzor feladatát sem úgy fogtam fel mint egy kivégzést.
A patkányomból szép míves szekercét hókuszpókuszoltam, és feledtébb büszke voltam a pálcámra, mert még azelőtt végrehajtott bármilyen parancsot, hogy nekem varázsigét kellett volna mondanom.
És Norbert kicsempészése óta először, McGalagony megdicsért, így egy levakarhatatlan, teliszájas vigyorral indulhattam el bájitaltan vizsgát tenni.
Amaz kicsit nagyobb falat volt, elég nehéz volt úgy koncentrálni a felejtő italom tökéletességére, hogy közben Piton mogorva arccal állt mögöttem, és még abba is becsmérlően beleszólt, hogyha nem szépen tartottam kezembe a kést a sellő pikkely aprítása közben.
De bármennyire is próbált a zsíros hajú professzor kivetnivalókkal rosszabb eredményre vezetni, a főzetem egyszerűen beleköthetetlen volt, és most nem a hencegés volt a célom, csak egy egészséges kis önelégültség, amiért győzelmet arattam Mr Mogorvaság fölött.
Sikerélménnyel gazdagon, de holt kimerülten csatlakoztam barátaimhoz a folyosón.
Hermione folyamatosan azt ismételgette hogy ez könnyebb volt mint hitte, vagy valamelyik könyvébe túrta orrát, hogy vajon betűre pontosan adott-e választ a vizsgán.
Én pedig csak megkönnyebült sóhajokat eresztettem útjára, hogy márcsak az eredmények miatt kell szorongani.
Harryre esett a pillantásom.
Szegény fiú holtsápadt volt, és a vállunkról lement teher miatti könnyebbség fikarcnyi jelét sem mutatta.
- Mi aggaszt ennyire? Biztos nem lettek olyan rosszak, főleg ha Ron is magabiztosan áll hozzá! - próbáltam némi humorral jobb kedvre deríteni.
- Kösz! - mormogott fel cinikusan Ron, miközben karjait duzzogva összefonta mellkasa előtt.
Harry nem válaszolt, csak nagy sóhajt hallatva (és bánatunkra nem megkönnyebbült fajtát, mint én hanem fájdalmasat és gondterheltet) tovább ballagott.
Elgondolkodván rájöttem hogy ez egyértelmű.
Szegény fiú nem más, mint Voldemort miatt aggódik.
Legszívesebben akkorát csaptam volna a homlokomra, hogy az behorpadt volna, amiért ez nem jutott eszembe.
Persze én is félve gondoltam a sötét mágus visszatérésére, de mindnyájunk közül talán Harrynek van a legnagyobb félnivalója attól, hogy Piton ne adj isten megkaparintja a bölcsek kövét.
Igyekeztem minél több együttérzést mutatni Harry felé, de sajnos úgy láttam, hogy a lelki támogatásom a letört és kifejezetten kimerültnek tűnő fiú felé nem igazán volt a lehető legnagyobb segítség.
Időközben leértünk a Roxfort kastélya előtt nyújtózó tisztásra, ahol lustán fodrozódott a rajta táncoló szellő hatására a fekete tó tükre.
Leheveredtünk a fűbe, én pedig a puha pázsiton ücsörögve kacagva figyeltem ahogy Fred, George és Lee a tóban lakozó óriáspolip karját csiklandozzák. A hatalmas bestia valójában egyáltalán nem olyan mint az bugyuta mugli filmekben krákenként meg leviatánként bemutatott lények, és nem lyuggatnak hajókat és nem esznek embert sem.
Példa volt már rá hogy egy játékos kedvében lévő óriáspolip megcsiklandozott pár mit sem sejtő úszót, de ennyi. Ez be is bizonyosodott, hogy egyik lókötőt se rántotta magával a Roxforti fekete tó mélyére, sőt, játékosan vizet locsolt a fiúkra.
- Isten veled, tanulás! - dőlt hanyatt a fűben Ron. - Te is lehetnél kicsit vidámabbb Harry. Csak egy hét múlva tudjuk meg, milyen pocsékul sikerültek a vizsgák. - veregette hátba barátját, aki azonban továbbra is mereven ücsörgött, kezével óvatosan masszírozva homlokát.
- Csak tudnám, mit jelent ez a fájdalom. - fakadt ki hirtelen Harry, mire én csak meglepetten emeltem fel a fejem puha pázsitról. - Folyton sajog a sebhelyem. Korábban is fájt már, de nem ilyen sokáig... - magatehetetlenül nyomta ujjbegyeit a villám alakú kis karcra.
- Mutasd meg Madam Pomfreynak. - állt elő a nevetséges ötlettel Hermione.
- Ugyan már Hermione. - korholtam. - Ez fekete mágia által ejtett seb. Kétlem, hogy a krónikus fájdalmak, gyanúsan az után hogy Harryt majdnem megölte Voldemort az erdőben, csak egy betegség tünetei lennének... - alkar támaszba helyezkedve vetettem egy kétkedő pillantást a lányra, aztán egy bocsántkérőt Harryre. - N-ne haragudj Harry, nem akartalak rémisztgetni csak... - szabadkoztam.
- Igazad van Flower, ez nem betegség. - ingatta beletörődően a fejét Harry. - Hanem figyelmeztetés, ahogy mondod. Azt jelenti, hogy veszély közeleg... - elmélázva pillantott a kék ég felé.
Ron nagyot ásított, majd biztatóan megpaskolta aggodalmaskodó barátja vállát.
- Nyugi Harry. Floweréknek igaza van. Amíg Dumbledore-t látod, nem kell féltened a követ. Különben sincs semmi garanciánk arra, hogy Piton el tud bánni Bolyhoskával. A múltkori próbálkozása is majdnem a fél lábába került. Egyébként meg, előbb fog Neville bekerülni a kviddics válogatottba, minthogy Hagrid elárulná Dumbledore-t. - mondta két hatalmas nyújtózás közt Ron.
Sajnáltam Harryt.
Elég nehéz lehet, ha tudod hogy az életedre törő fekete mágus él (mégha nem is virul), és lábadozva várja, hogy véget vethessen annak amit elkezdett, vagyis neked, ráadásul egy őrülten sajgó seb ezt minden másodpercben emlékezteti veled.
Nem tudtam, hogy miben lehettem volna segítségére a fiúnak, de amennyi együttérzést tudtam, azt mind felé irányítottam.
Visszahanyatlottam a fűszálak paplanjára, majd hagytam hogy a hajam légi táncot járjon, ahogy belekap a tavaszi szellő, és kicsiny zöld szálacskák csiklandozzák az arcom és kézfejem.
Kicsit elméláztam azon, hogy lassan itt van bizony a nyár, és én utazhatok majd haza az Odúba. Bármennyire is bálványoztam a Roxfortot, és neveztem számtalanszor otthonomnak, közel kilenc hónap után már hiányzott Molly kedves, pufók arca, rózsaillata, Arthur rendíthetetlen mugli mániája... és Bill.
Az ölelése, a kerti fogócskák, a zabolátlan vörös hajzuhataga, amit Molly tömérdek unszolása ellenére nem vágatott le...Bár a veteményesben kergetőzés hiányát idén sajna el kell szenvednünk, annál izgalmasabb lesz a kiutunk Egyiptomba.
Kíváncsi vagyok, a Bill által annyira bálványozott kultúra pontosan milyen is, meg hát mégiscsak mostanra tekinthetjük elérkezettnek az idejét egy igazi, drága családi kirandulásnak egy egzotikus országba.
Széles vigyor terült el az arcomon annak gondolatára, hogy a szeretett Billel körbejárjuk a gigantikus piramisokat, igazi karavánokat láthatunk, és valódi egyiptomi hangulatú vásárokon vehetünk majd részt, tipikusan kardnyelőkkel és kígyóbűvőlökkel megkoronázva a piaci forgatagot.
Ígéretes nyárnak nézünk elébe...
Gondolatban már mezítláb rohangáltam a dűnékkel ölelt piramisok körül, Billel a nyomomban, mikor csodás gondolataimból Ron kétkető hangja rángatott ki.
- Te meg hová mész Harry? - kérdezte a vörös, miközben hunyorogva a nap miatt néztem a loholó Harry után.
- Eszembe jutott valami! - hadarta oda Harry holtraváltan. - Most rögtön el kell mennünk Hagridhoz!
Kimerülten fújtattam egyet, de azért feltápászkodtam a fűből, mintha csak a pihe-puha ágyikómból zörgetett volna fel valaki kora reggel.
- Miért? - nyafogta Hermione, miközbem leseperte fűszálas talárját.
Futva Harry nyomába iramodtunk, majd a meglepően gyors tempót diktáló fiút faggatni kezdtük.
- Mi az? Mitől vagy így oda? - hebegtem szúró oldalamat tapogatva.
Harry izgatottan válaszolt.
- Nem tartjátok kicsit furcsának, hogy Hagrid leghőbb vágya egy sárkány, és véletlenül pont jön egy idegen, akinek pont van egy sárkánytojás a zsebében? - hadarta. És valóban, Harry szavai az én fülemben is elültették a bogarat. - Hányan sétálgatnak sárkánytojásokkal, ha egyszer tiltja a törvény? Feltűnő véletlen, hogy az illető épp Hagridba botlott, nem gondoljátok? Hogy ez eddig miért nem jutott eszembe! - csapkodja hevesen a homlokát Harry, én pedig hol a szájából elhangzottakon, hol azon morfondíroztam, hogy nem fáj-e neki mégjobban a sebhelye az ütlegeléstől.
Ron és Hermione azonban csak értetlen arccal meredtek Harryre.
- Mire akarsz kilyukadni? - csóválta bambán a fejét Ron, de Harry erre már nem válaszolt, csak még sietősebb léptekkel vette célba a vadőr kunyhóját.
Hagrid épp egy karosszékben fütyörészett, ölében valami nagy tál, zöld borsót hámozgatva, miközben Agyar nagyokat kapkodott a le-lehulló szemek után. Nah ilyet? Vegetáriánus kutya. Mi lesz a következő? Kakaó diétás vámpírok?
- Szervusztok! - mosolygott szakálla alól az óriás. - Túl vagytok a vizsgákon? Nem vagytok szomjasak? - mutatott egy nagy bödön töklére a vadőr.
- De igen... - vetett egy vágyakozó pillantást a hordóra Ron, de Harry nem engedett ivószünetet tartani.
- Nem, köszönjük, nagyon sietünk. - intette le Harry. - Mondj meg nekem valamit Hagrid. Aznap este, mikor Norbertet nyerted... Hogy nézett ki az idegen, akivel kártyáztál? - ajkába harapva méregette az óriást.
- Nem t'om. - vonta meg vállát Hagrid. - Végig rajta volt a csuklyája. - amint ezt kimondta, elfogott a rémület és ököl méretűre zsugorodott a gyomrom.
Nagyon rossz előérzetem támadt.
Hagrid felvonta szemöldökét, ahogy mindannyiunk arcán meglátta a döbbenetet.
- Nincs ebben semmi különös. - kuncogott fel naivan Hagrid. - Sok fura figura fordul meg a Szárnyas Vadkanban, a kocsmában ami a faluban van. Lehet hogy sárkánykupec volt, a fene se tudja. Nem láttam a képét attól a kámzsától. - töprengett.
Harry azonban már túl látott a mit sem sejtésen, és megsemmisülten rogyott rá egy vödörre, én pedig rosszat sejtve nyeltem egy nagyot, fejemet a vadőr és a fiú között kapkodva.
- Miről beszélgettél vele Hagrid? Szóba került a Roxfort? - motyogta remegő hangszínnel, miközben reménykedve gondolt ugyanarra a válaszra mint én. Csalódnunk kellett.
- Lehet. - felelte Hagrid. - Igen... Kérdezte, mit csinálok, mondtam neki, hogy vadőr vagyok idefent. Erre megkérdezte, hogy miféle vadakat őrzök... Azt is megmondtam... és elmeséltem neki, hogy szeretnék egy sárkányt. És aztán... nem nagyon emlékszem, mert kicsit felöntöttem a garatra. Tudniillik ő fizetett... lássuk csak... igen, azt mondta, hogy van nála egy sárkánytojás, és szívesen feltenné, ha lenne kedvem kártyázni... kíváncsi volt rá, hogy tudok-e bánni vele, mert azt mondta nem adhatja oda akármilyen kontárnak... erre én mondtam hogy gyerekjáték lesz felnevelni a Bolyhoska után.
Halántékomat masszírozva hallgattam ahogy Hagrid elregéli, hogyan is kotyogta el a kő megszerzésének utolsó kulcsmozzanatát.
- És az idegent...érdekelte Bolyhoska? - kérdezte színlelt nyugalommal Harry.
- Igen... hát persze. Nem mindennap találkozik az ember háromfejű kutyával, még ott, a Roxfortban sem. Elmondtam neki, hogy Bolyhoska olyan mint a kezesbárány, ha tudja az ember hogy mi kell neki: elég egy kis zeneszó, és már húzza is a lóbőrt... - Hagrid először roppant elégedetten beszélt, majd észbekapva a szájához emelte a kezét. Óh Merlin... bárcsak akkor tette volna, mielőtt ugyanezt megosztotta a valószínűleg csuklyában lapuló Pitonnak is...
- Elkotyogtam nektek! - kiáltott Hagrid. - Azonnal felejtsétek el, amit mondtam!... Hé! Most meg hova rohantok?
De mire Hagrid szóban vagy tettben megállíthatott volna, már hevesen kapkodva a kastély poros levegőjét, berobbantunk az előcsarnokba.
- Figyelmeztetnünk kell Dumbledore-t! - szuszogta Harry arcára tömérdek aggodalom zúdult, de valahogy meg tudtam érteni... - Hagrid elmondta az idegennek hogyan kell ártalmatlanná tenni Bolyhoskát. Az alatt a csuklya alatt vagy Piton, vagy Voldemort rejtőzött, bizonyára nem volt nehéz dolga, miután leitatta Hagridot. - csóválta fejét a fiú. A méreg forróra és vörösre színezte az arcom. Minden bizonnyal Piton volt. Mint Hagrid kollégája, biztos ismerte Hagrid egyes gyengéit,( legyen az az alkoholtól megeredő nyelve) és ezt felhasználva most egy lépéssel közelebb került ahhoz, hogy megszerezze a követ, és visszahozza mindenidők leggonoszabb mágusát az életbe. Bórsodzó háttal hallgattam tovább Harryt. - Remélem Dumbledore hisz nekünk. Firenze talán tanúskodik nekünk. Hol van Dumbledore szobája? - mondta hevesen emelkedő és süllyedő mellkassal a fiú.
Tehetetlenül forgólódtunk, hisz én még a Griffendél toronyba vezető úton is eltévedek, nem hogy tudnám hol az öreg igazgató irodája.
Bár... Olyan furcsa érzésem támadt, mintha már jártam volna ott.... Lehet egy rémálom volt, amiben olyan sok rosszaságot műveltem hogy maga az igazgató vitt fel oda, és személyesen náspángolt el valami büntető igével... Haha. Milyen bugyuta gondolat... Pedig meg mertem volna rá esküdni, hogy volt ilyen álmom... Áh, de ilyen csacsiság nem fog minket előrébb juttatni.
Megráztam a fejem, majd tehetetlen pillantást váltottam barátaimmal.
- Nincs más hátra... - kezdte volna Harry, de egy éles hang ketté hasította szavait.
- Mit kerestek ti idebent? - McGalagony gyanús ábrázattal méregetve minket, egy halom könyvvel a kezében viharzott felénk, méregzöld talárja úgy lobogott mögötte, mint egy szigorú grófnő palástja.
- Dumbledore professzort. - vágtam rá, bevallva kicsit túl merészen, és fűszerezve egy cseppnyi tiszteletlen hangnemmel.
McGalagony összeszűkült szemekkel mért végig minket, mintha valami radar lenne, ami a rosszaságot szűri ki. Megborzongtam. Túl élethű feltételezés.
- Dumbledore professzort? - kérdezte meglepve a tanárnő. - Mit akartok tőle?
Suttyomban egy kérdő pillantást lövelltünk egymás felé, mindannyian kifogytunk a frappáns hazugságokból.
- Az... titok. - felelte Harry, de el kellett ismernem, sajnos túl meggondolatlan volt ez a vakmerőség az igazgató helyettessel szemben, akinek szemei villámokat hánytak, és orrcimpái fenyegetően kitágultak.
Úgy meredt ránk, mint egy áldozatát leső macska.
A bátorságom seperc alatt inába szállt, és én még azt is teljesen el tudom képzelni, hogy McGalagony napiszinten gyakorolja az ilyen elrettentő arckifejezéseit a tükör előtt.
- Dumbledore tíz perce távozott. - közölre ridegen McGalagony. - Sürgős baglyot kapott a Mágiaügyi Minisztériumból, és azonnal elrepült Londonba. - hűvős pillantással igazított egyet amúgy is kínzóan szoros kontyán.
- Elment? - Harry lábai immár másodjára rogynak meg a kellemetlen meglepetéstől. - Épp most?
- Dumbledore professzor nagyhírű varázsló Potter, rengeteg kötelezettségnek kell eleget tennie...
- De ez most tényleg életbe vágóan fontos. - drámaian szakítottam félbe a professzor asszonyt, elfeledkezve arról, hogy az imént márcsak a rám szegeződő szempárjától is legszívesebben elsüllyedtem volna.
- Úgy véli, hogy a maga mondanivalója fontosabb, mint a Mágiaügyi Minisztérium idézése? - pirított rám McGalagony.
- Ig... - kezdtem volna, de Hermione durván oldalba könyökölt, amiért később nagy hálát adtam, mert lehet már hazafelé zakatoltam volna a vonaton a számon kicsúszottakért.
- Tanárnő... - sóhajtott Harry. - A bölcsek kövéről van szó... - csészealj méretűre kerekedett szemeket meresztettem Harryre.
Azzal most nagyon nagyon a tűzzel játszunk ha minden óvatosságot félretéve kitálalunk McGalagony professzornak.
Az igazgató helyettesnek mind egy szálig kipotyogtak a kezéből a könyvek. De a megszeppentségtől dermedt McGalagonyt akkor a tandemező könyvek izgatták a legkevésbé.
- Honnan tudtok ti... - hebegte, miközben igyekezett egyensúlyozni. Félve figyeltem ahogy kishíján elhasal pusztán a meglepedtségtől.
- Tanárnő, az a gyanúnk... sőt, biztosan tudjuk hogy Pit... - mielőtt Ron befejezhette volna, akkorát tapostam bakancsommal a cipőjére, hogy csoda ha szegény fiúnak marad ezek után ép lábujja. - Hogy valaki el akarja lopni a követ. Beszélnünk kell Dumbledore professzorral. - helyesbített szavain a vörös hajú fiú.
McGalagony arca átváltott kétkedőbe, és megvető pillantást vetett Ronra.
- Dumbledore professzor holnap érkezik vissza. - mondta McGalagony. - Nem tudom ki beszélt maguknak a kőröl, de egy biztos: feleslegesen aggódnak, mert senki nem tudja ellopni. - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon az igazgatóhelyettes.
- De tanárnő... - kezdte volna Harry.
- Tudom hogy mit beszélek, Potter! - rivallt rá McGalagony. - Azt ajánlom felejtsék el a követ, és élvezzék inkább a napsütést! - hajolt le a könyvekért McGalagony, miközben én röstellve tekintettem körbe barátaimon.
Nekünk azonban eszünk ágában sem volt megfogadni a professzor ajánlatát.
- Ma éjjel megy el a kőért. - mondta Harry, miközben McGalagony hallótávolságon kívűlre ért. - Piton ma éjjel lemászik a csapóajtón. Megszerzett minden információt, és Dumbledore-tól is megszabadult. - ingatta a fejét megsemmisülten.
- Lefogadom hogy a levél is csak kamu küldemény volt, hogy eltegye Dumbledore-t az útból. - csettintettem mérgesen. - Nagy meglepetés lesz arra visszajönnie hogy a kő ek hűlt helye. - csóváltam fejem.
- De hát mit tehetünk? Mi nem... - kezdte volna Hermione, de belesikkantott, mielőtt megoszthatta volna velünk a végét. Fülemet masszírozva fordultam oda, ahova Hermione ijedt szemei néztek. Remélem erről a sikoltozós micsodáról mielőbb leszokik, vagy szakadt dobhártyával teszem le a RAVASZ vizsgákat...
Bár amint megláttam ki áll mögöttünk, az én torkomból is majdnem felszabadult egy vinnyogás féle.
Fekete talárban, fekete zsíros hajjal és feketén villodzó gonosz tekintettel Piton magasodott fölénk.
- Lám csak, a jómadarak. - szólt a professzor fanyar mosollyal, amitől láthatóvá váltak sárgás fogai. Megborzongtam. Félelmetes a pasas. - Mit keresnek idebent, egy ilyen szép napon? - a tanár hangja gyomorforgatóan megjátszott és mézesmázos volt.
Több centivel vastagabbra hízott rajtam a talár, a hátamon végig suhanó libabőr miatt.
- Mi csak... - dadogta Harry, de épkézláb alibit egyikünk se tudott kinyögni.
- Vigyázzanak! - dörrent sokkal barátságtalanabb hangszínre váltva Piton. - Még azt hiheti valaki, hogy újabb csintalanságra készülnek. Márpedig a Griffendél nem engedheti meg magának, hogy mégtöbb pontot veszítsen, igaz? - hajolt közelebb vészjóslóan a professzor, miközben én reflexből hátrálni kezdtem, majdnem a padlóra borítva a háttal letolatott Hermionét. Alig hallható szabadkozással megiramodtunk a kijárat felé, csakhogy Piton nem adta fel ilyen könnyen az alkalmat egy kiadós csipkelődésre. - Figyelmeztetem magukat Harry Potter és Flower Weasley: még egy éjszaka és magam intézem el, hogy kitegyék innen a szűrüket! Most már elmehetnek. - szólt utánunk gyűlölködve Piton, majd ugyanolyan lekezelő hanglejtéssel méltóztatott elengedni minket.
Dühösen meredtem az uszályként mögötte sikló fekete talárja után.
Miért rühell minket ennyire szívből? Mégis mi a fenét ártottunk mi neki?
Miért mondja ennyire cinikusan a nevelő családom nevét?
Úgy gondolom ezek az örökre megválaszolatlan kérdések maradnak.
Harryt kevésbé ingerelte fel a tökéletesen észlelhető kivételezés, helyette bezsongva felénk fordult.
- Megmondom mit kell tennünk! - fordult felénk a fekete hajú. - Egyikünk szemmel tartja Pitont. Megvárja a tanári előtt, és követi ha kijön. Hermione, ez neked való feladat. - bökött ujjával a mogyoróbarna hajú lányra.
- Miért? - tette az karba a kezét.
- Pofonegyszerű. - legyintette le Ron. - Mert te majd úgy teszel, mintha Flitwick professzort keresnéd. - majd nyafogó hangon folytatta: - "Oh, tanárúr, annyira félek hogy félreértettem a tizennégy per bé kérdést... - dobálta odaképzelt fürtjeit Ron, mire én olyat horkantottam mint egy ló, a visszatartott kacagástól. Túl élethűen csinálja. Félelmetes.
- Hallgass már! - intette le fülig pirulva a lány. - Rendben, vállalom. - puffogva nézett Harryre a továbbiakért, majd haragos oldalpillantást vetett rám, aki még mindig az őt majmoló Ronon röhögtem.
- Mi Ronnal a harmadik emeleti folyosón állunk őrt, Flower, te pedig pár kanyarral a folyosó előtt, hogyha jön egy tanár, szóval tudd tartani, vagy elcsalni onnan. - fordult felém Harry. Eltökélten bólintottam.
Fel is igyekeztünk a harmadik emeletre, ahol a fiúk elsuhantak egészen az ajtóig, ami mögött Bolyhoska morgott, én pedig letanyáztam két folyosóval odébb.
Egy ideig majdnem sikerélménnyel vidáman ácsorogtam a kanyarnál, azonban a vigyort hamar lesikálták a fejemről, ugyanis a folyosó végén McGalagony igyekezett felém, nagyon bosszús arccal. Ha nagyon közönséges akarok lenni, és egy teljesen nyilvánvaló tényt szeretnék közölni: Baj van.
Ártatlan vigyort erőltettem magamra, azonban ez kissé sem hatotta meg a felém viharzó tanárnőt.
- Kérem, csak azt ne mondja, hogy azért ólálkodik itt, mert ezen a badarságon jár az esze! Le merném fogadni hogy Potterék is itt vannak valahol... - lépett oda hozzám a professzor. Ha kutya lettem volna, biztos hogy rettegve magam alá húzom a farkam.
- N-neeeem! - feleltem nagyon hamis ártatlansággal.- Cs-csak... Várok... - nyögtem random szavakat, bár mindhiába, McGalagony méregtől összepréselt ajkai és bosszúsan összehúzott szemöldöke arról tett tanúbizonyságot hogy ezt nagyon nem veszi be. - Igazat mondok! Tényleg! Öhm.. Nevillere várok! Azt mondta itt akar velem találkozni, mert oda akarja...adni... az izét... a... kölcsönbe a nefeledd gömbjét! - számból dőlt, de nagyon akadozott a hazugság, és bár kétségbesetten próbálkoztam, tudtam hogy McGalagony bizony átlát a szitán.
- Eredjen a klubhelységbe, vagy még ötven ponttal szegényítem a Griffendélt! - mutatott vékony ujjával a kotródásom kívánta irányba. - Még szépen mondom! - fenyegett meg újfent.
- FUSSATOK! - óbégattam oda pár hugrabugos diáknak, remélve hogy Harryék meghallották, és McGalagony is bevette hogy én ugyan csak a sárgacímeresekhez beszélek. - Ott lebeg felettetek Hóborc! - mutogattam megtoldva a hazugságom egy kis színjátékkal.
A hugrabugos fiú és barátja úgy néztek rám mint aki teljesen meg van húzatva, aztán kiáltozva lehajtották a fejüket, mert szegény párák tényleg bevették. Reméltem hogy a fiúk hallották, mert legalább még talán ők eliszkolhatnak anélkül hogy az igazgató helyettes elkapja a grabancukat.
Csalódottan elkullogtam a tornyunkba, miközben szem káprázásra hivatkozva bocsánatot kértem a két hugrabugostól.
Számat keserűen húzogatva vetettem le magam az egyik fotelbe, de valami szokatlanul puhán landoltam, ami utána panaszos fújással akkorát karmolt a sejhajomba, mire úgy pattantam fel a karosszékből, szinte majdnem lefejeltem a plafont.
Letekintve iménti ülőhelyemre egy nagyon dühös Vadóc meredt rám, amiért egy nagy mázsa magammal keltettem fel.
- Ne haragudj pajtás! - nevettem, majd engesztelésképp megvakartam a pocakját, mire újra húzni kezdte a lóbőrt, miközben helyes kis hátsólába folyamatosan berángatózott. Biztos vadászatról álmodott a lelkem.
Irigyeltem, amiért ilyen gondtalanul képes húzni a lóbőrt.
Bezzeg én csak akkor alszok el azonnal, ha aznap éjjel cserébe lidérces álmok gyötörnek.
Leültem hát egy szabad fotelbe, és elmélázva tanulmányoztam a tapéta ingoványos arany mintáit, majd kisvártatva berobbant a ziháló Harry, nyomában az oldalát markolászó Ronnal.
Szuszogva levágták magukat mellém.
- Köszhi hogyh jhelezthél... - lihegte Ron, miközben hosszú végtagjai hídként nyúltak el, ahogy a fiú elernyedve lecsapta őket. - Majdnemh elkaphott a rigolyás bhanya... - törölte meg homlokát.
Harry is köszönésképp magasba emelte hüvelykujját, más nem nagyon tellett a loholásban kimerült fiútól.
Pár percre rá, a kimerült bagázst kiegészítette Hermione, aki szintén csalódottan toppant be a klubhelységbe.
- Ne haragudjatok! - siránkozott. - Piton kijött, és megkérdezte mit keresek ott. Mondtam, hogy Flitwicket várom, és képzeljétek kihívta nekem. Csak most szabadultam el... Piton közben elment, nem tudom hova. - csavargatta haját Hermione.
- Fenébe! - csaptam a combomra, mire Vadóc mérgesen fújtatott egyet, amiért újfent felvertem álmából.
- Akkor nincs más hátra... - sóhajtott szomorúan Harry, szemében különös fény csillant. Kíváncsivá tett, mi lehet még a tarsolyában zsíros hajú bőregerünk ellen. - Este elindulok, és még Piton előtt megszerzem a követ. - jelentette ki eltökélten.
Hermione és Ron egy emberként hőköltek hátra, én azonban fontolóra vettem hogy én még arra is vevő vagyok, hogy egy ilyen kalandból kivegyem a részem.
- Neked elment az eszed! - közölte tajtékozva Ron.
- Nem mehetsz oda! - fogta elsápadva a homlokát Hermione. - Azok után, amit McGalagony és Piton mondtak? Rögtön repülsz az iskolából! - ezt nem mondhatja komolyan. Élet-halálról van itt szó! Arról hogy Voldemort VISSZATÉR! Hogy lerombolja mindazok világát akiket nem szívlel, és ebbe nagy valószínűséggel a Roxfort is beletartozik. Hihetetlen hogy neki még most is a szabályok és a hülye pontok számítanak!
- Hermione, itt már nem pontok, hanem életek a tétek! Nem fogod fel? Ha Voldemort megszerzi a követ, nem lesz ahonnan kicsapjanak, és nem lesz AKIT kicsaphatnak! - utaltam idegesen arra, hogy fűbe harapunk ha megint a mintadiákot akarjuk játszani, és nem minden erőnkkel azért küzdünk, hogy megakadályozzuk minden idők legveszedelmesebb mágusának visszatérését.
- Ez az! - kiáltott Harry. - Nem mindegy már Hermione? Hát nem értitek? Ha Piton megkaparintja a követ, Voldemort újra eljön. Nem hallottatok róla, hogy milyen világ volt itt, mikor hatalomra tört? Flower jól mondja! Ha visszatér, nem lesz Roxfort ahonnan kirúgjanak, mert vagy porig rombolja vagy fekete mágia iskolát csinál belőle. Hol érdekelnek már engem a pontok? Azt hiszitek Voldemort békén hagy titeket és a családotokat, hogyha a Griffendél megnyeri a házkupát? Ha elkapnak, mielőtt megszerezhetném a követ, visszaküldenek Dursleyékhez, és várhatok majd, amíg Voldemort eljön értem! Akkor egy kicsit később fog végezni velem, de előbb-utóbb megteszi, mert én soha nem fogok átállni a sötét oldalra! Mondhattok amit akartok, ma este lemászom azon a csapóajtón! Ha nem tudnátok, Voldemort meggyilkolta a szüleimet! - mire Harry ezt eldarálta, arca már vöröslött az indulattól és a haraggal kevert izgatottságtól, és hevesen kapkodta a levegőt.
Hermione és Ron megütközve meredtek Harryre, én azonban helyeslő bólogatással támogattam.
- Igazad van. - suttogta megadva magát Hermione.
- Majd használom a köpenyt. Még szerencse hogy visszakaptam. - folytatta lázba jőve Harry.
- Elég négy embernek? - csillogó, kalandvágyó szemeket villantottam Harryre.
- Hogyhogy... négy embernek? - hebegte Harry.
- Haha! - kacagtam föl, Ron és Hermione pedig feszült kuncogással követték a példámat. - Te tényleg elhiszed hogy elengedünk egyedül? - villantottam teliszájas vigyort aegszeppent fiúra.
- Még csak az kéne! - bólogatott elszántan Hermione, miközben nagyot toppantott. - Azt hiszed meg tudod szerezni nélkülünk a követ? Megyek, átnézem a könyveimet, hátha találok bennük valami hasznosat... - azzal felált, és önelégült léptekkel eltrappolt a lányok hálókörlete felé.
- De ha elkapnak minket, titeket is kicsapnak! - emelte fel mutató ujját Harry.
Hermione bozontos üstöke megjelent a lépcsőfordulóban, és lekezelő pillantást vetett a kérdezőre.
- Engem aztán nem. - vágta rá Hermione éles, már-már eszelős hangnemben. - Flitwick megsúgta, hogy százhúz százalékot értem el a vizsgáján. Engem most már senki sem csaphat ki innen! - majd arról, hogy a lány valaha itt tartózkodott, csak az elhaló trappolása árulkodott.
- Azt hiszem feszítő vassal se lehet Hermionét levakarni majd az íróasztala elől. Elmegyünk vacsorázni? - mutattam a portré felé.
A két fiú szeme megcsillant az étel gondolatára, és mi tagadás, már az én gyomrom is korogva könyörgött egy-két finom falatért a kő mentő expedícióhoz.
Töltött krumplival a pocakomban még szebbnek tűnt a világ, bár tudtam, hogy nem egy kiruccanás lesz a ma esti, hanem egy nehéz megpróbáltatásokkal teli küzdelem, versenyt futva Voldemorttal és az idővel.
A klubhelységben szerencsére senki sem zaklatott minket azzal hogy mire készülünk, mert még mindig fújtak ránk a százötven pontos bakink miatt.
Óhó, ha tudnánk hogy most mínuszra is lekopaszthatjuk az eddig megszerzett, értékes szemeket, hisz most még nehezebb és veszélyekkel telibb kalandra készülünk.
Szalvétába bugyolálva pár süteményt és egy csirkecombot meg egy szelet kenyeret, leültem a lázasan jegyzeteit lapozgató Hermione mellé, majd elé toltam a csomagot.
Ő hálás pillantással jutalmazta, hogy gondoltam rá, majd "nőiesen" a szájába tömte a csirke cupákot, miközben teliszájjal mormogott valami fénygyújtó bűbájról.
Furcsállva az eszelős leányzót, odébbhúzodtam, majd a pálcámmal szórakoztattam el magam, apró szikrákat táncoltatva az orrom hegyével egymagasságban.
A klubhelységben lassan minden diák elszivárgott aludni, és mikor a sereghajtó Lee Jordan is laposakat pislogva eltámolygott a hálókörlete felé, Ron halkan jelzést adott Harrynek a köpeny lehozatalára.
Harry lassú, osonó léptekkel eltűnt a csigalépcsőn, én pedig izgatottan fészkelődtem, mert már csak úgy feszítette szét a testem a benne tengő izgalom és kalandvágy. Persze némi félelem is, mert ki tudja, mit meg nem tettek egy ilyen értékes kő védelme érdekében, és a vérszomjas, mammut méretű Bolyhoska csak amolyan ízelítő.
Kisvártatva Harry visszatért, kezében a már jól ismert ezüstös fátyollal.
- Legjobb lesz, ha már idebent belebújunk a köpönyegbe, hogy lássuk, eltakar-e mindannyiunkat. Ha Frics meglátja hogy a lábunk gazdátlanul kóborol a folyosón... - suttogta aggodalmasan Harry.
- Na igen. Épp elég hogy a rühes Mrs Norris átlát rajta. - toldottam meg Harry szavait, amit a többiek  hümmögéssel nyugtáznak.
- Ti meg mit csináltok? - hangzott fel egy hang, ami bár alapjáraton nem volt se rémisztő se tekintélyt parancsoló, mégis ijedtemben majdnem eltaknyoltam a felgyűrődött szőnyegben.
Az egyik fotel mögül Neville lépett ki, kezében a szabadságért rúgkapáló Trevorral.
Jaj ne... Ne... - gondoltam.
Minden másodperc számít, most meg itt van ez a kis lurkó, és vagy akadályoz minket, vagy hosszadalmasan el kell mesélnünk azt, most épp mi vezényelt minket szabályszegésre, de akkor aztán egész éjszaka itt fecseghetnénk, Piton pedig zavartalanul megszerezheti a követ.
- Semmit Neville, semmit. - hadarta ingerülten Harry, miközben gyorsan háta mögé dugta a köpönyeget.
Sajnos Neville azonban hajthatatlannak bizonyult.
- Már megint ki akartok menni! - állapította meg.
Idegeskedve az ajkamba haraptam. Szent Merlin! Mondd, miért most?
- Nem,nem, dehogyis. - tiltakozott Hermione. - Még csak az kéne. Te miért nem vagy még ágyban?
- Ne menjetek sehova. - kérlelt minket most már könyörgő hanggal a pufók fiú. - Megint elkapnak titeket, és a Griffendél lemarad!
Úgy döntöttem elég a mellébeszélésből, mert Neville láthatóan nem hiszi el ezt a hazugságot hogy nem megint éjszakai kilógásra indultunk, így kezembe véve az egyirányú vita beszédét, mélyen Neville szemébe néztem.
- Kérlek Neville. Nem értheted. De ez most nagyon fontos. Ezen... - számba haraptam, töprengve, hogy folytassam-e, de úgy döntöttem most nincs értelme mellé kertelni. - ezen lehet életek forognak... - mondtam elfúvó hangon pillantva az óra felé. Ajjaj. Piton már lehet át is rágta magát Bolyhoskán.
Neville azonban szemmel láthatóan eldöntötte, hogy mindenképp gát lesz köztünk és a portré között, ugyanis egy szemvillanás alatt már kihívóan kihúzva magát gubbasztott a Dáma vászonja előtt.
- Nem engedlek titeket! - rázta göndörkés fürtjeit. - Ha... ha megvertek akkor sem.
- Neville. - csitítgattam, mert félő volt, a kilógásunknak így nem csak ő lesz a tanúja, ha mindenkit felver ebben az átokverte toronyban. - Eszünk ágában sincs megverni! Könyörgök ne viselkedj úgy mint... - próbáltam esedezni, de a fiú továbbra is bástyakémt ácsorgott az utunkba.
- egy féleszű - csattant fel durvábban Ron, elég durva befejezést adva ezzel a mondatomnak.- menj innen! - hesegette idegesen odébb, de az továbbra sem mozdult egy tapodtat sem.
- Nem vagyok féleszű! - ripakodott ránk. - Nem akarom hogy megint megszegjétek a szabályokat! Ti mondtátok nekem, hogy álljak a sarkamra. - fújtatott Neville, olyan látványt nyújtva, mint egy duzzogó kis holdborjú.
- Igen, valóban és nagyra becsülendő hogy... - kezdtem volna, de persze a hidegvérét vesztett Ron most is keresztbe tett a békés győzködésemnek.
- De ne velünk szemben! - mérgelődött a vörös. - Neville, el sem tudod képzelni, mibe avatkoztál! - tett egy lépést a fiú felé, de az a földre pottyantotta Trevort, majd védekezően maga elé emelte ökleit. Trevor eközben kuruttyolva menekült az iránta heves érdeklődést mutató Vadóc elől.
- Gyerünk, üssél csak meg! - kakaskodott Neville. - Készen állok!
Harryvel tehetetlenül az utolsó reményünkhöz fordultunk.
- Hermione, kérlek csinálj valamit. - unszolta halántékát masszírozva Harry a lányt.
Hermione göndör fürtjei mögül egy ötletet ígérő arc villant fel, szinte láttam a kigyúlló villanykörtét a feje felett.
- Neville. - szólt a lány. - Sajnálom, de nincs más választásom. - fejét csóválva a fiú elé lépett, aki már próba ütéseket is boxolt a levegőbe, és szökkenve váltogatta ügyetlenül két lábát, mint egy igazi boxoló. Vagyis, Arthur ócska mugli felvételein ilyesmiket látni.
- Petrificus totalus! - kiáltotta Hermione, majd pálcáját Neville mellkasára szegezte.
Neville, mintha csak egy őrmester kiáltott volna rá az tisztjére, vigyáz állásba ugrott, karja lehanyatlott, bokáit összekoccantva egész teste megmerevedett. Az egyensúlyát vesztett fiú kibillent tengelyéből, majd orral előre landolt a szőnyegre, mint egy kidöntött kőszobor.
Hermione a kivágott fához hasonlító Nevillehez lépett, majd a hátára fordította.
Szegénynek minden izma megmerevedett, így csak nagyra nyílt szemeit tudta rémülten kapkodni köztünk.
- Sóbálványatok? - böktem meg finoman Neville kőkeményen összeszorított bokáit a cipőm orrával.
- Igen... - ingatta fejét bűntudatosan Hermione. - Jaj, Neville, ugye nem haragszol nagyon? - hiába kérdezte már-már siránkozva, Neville azonban továbbra is csak ijedten ide-oda nézelődött.
- Kétlem hogy most tudna neked válaszolni. - csóváltam a fejem.
- Később majd megérted Neville. - lépett Ron a sóbálvánnyá merevedett fiúhoz, majd egy emberként görnyedtünk le, miközben a vörös a hátunkra terítette a köpönyeget.
A szem elől tévesztő köpeny alá épp hogy befértünk, tyúklépésben haladva araszoltunk előre, Ron pedig majdnem hogy guggolásban settenkedett, mert olyan magas volt, hogy a bakkancsom orrának hegye még pont látható lett volna.
A szívem úgy zakatolt mint a Roxfort expressz. Olyan volt, mintha izgatottságot pumpálna az ereimbe vér helyett.
Minden szobrot Fricsnek véltem, és minden fuvallatra remegve kapkodtam a fejem, hogy vajon Hóborc volt-e az.
Szerencsére sem a rigolyás gondnokkal, sem a rosszcsont szellemmel nem akadt össze a bajszunk.
Azonban az öröm korai volt, ugyanis az egyik lépcső tetejéről Mrs Norris meresztette ránk gúvadó szemét.
Üröm az örömben. Bárki számára láthatatlanok vagyunk, kivéve ezt a girhes dögöt. Kopaszodó farkát ide-oda csóválta, feszülten fújt a riadtan megtorpanó csoportunkra.
- Jaj istenem, csak most az egyszer rúgjunk bele! - könyörgött suttógora fogva Ron, és bár én magam is kéjes boldogságot leltem volna a több méternyit repülő, rühes méregzsákban, megráztam a fejem, és kézfejemmel finoman intettem a harmadik emelet felé, indulásra ösztönözve a társaságot.
Hátborzongató volt, Mrs Norris pislogás nélkül fordította utánunk fejét, és én meg mertem volna rá esküdni, hogy gonosz vigyorba, de legalábbis vicsorba húzza a száját.
A legközelebbi kanyarig égette egészen a macska tekintete a hátam, de amint befordultunk, csakhogy véletlenül se legyen zökkenő mentes legalább az odavezető út, majdnem Hóborc plafonnak meredő hátsójának mentünk neki, aki lehajolva lazítgatta a szőnyeget, hogy az arra járók elbotoljanak benne.
Tróger kísértet. Nincs jobb dolga? Addig egész tűrhető tud lenni amíg csak Fricset vagy a járőröző Pitont bosszantja. Akkor még kedvelem is.
De persze mindig rosszkor van rossz helyen, főleg ha a lebukásunk forog kockán.
- Ki vagy? - húzta össze gonosz malacszemeit Hóborc a semmit vizslatva. Na igen. Neki nem ment a McGalagony féle elrettentő tekintet, helyette egy tüsszenteni készülő disznóra emlékesztetett engem. Majdnem lebuktattam magunkat egy kitörni vágyó kacajjal. - Tudom, hogy itt vagy, akkor is ha nem látlak. Mi vagy te, szellemecske, kósza-lelkecske vagy csúnya-rosszcsont nebulovacska? - méregette hűlt helyünket. Elfojtott nevetéssel forrósítottam fel tenyerem, nagyon mókásnak találtam Hóborc fergeteges szójátékát. A kísértet mindeközben bohócsipkás fejét ide-oda kapkodta, hátha meglel minket.
- Szólnom kellene Fricsnek. Úgy bizony, szólnom kellene neki, hogy láttam valakit, akit nem láttam! - morfondírozva kémlelte körbe a kihalt folyosót, közben dundi lábával gondolkodóba esve kalimpált. Mint egy kisgyerek, akit megvárakoztatnak abban, hogy odaadják neki az ígért fagyikelyhet.
Hm... fagyikehely... Felkorranó gyomrom majdnem elárult minket.
Tehetetlenül toporogtunk, mert egy rossz mozdulat, és úgy felveri a kastélyt, hogy aztán lesz majd kihívás nyomtalan és észrevétlen maradni.
Harrynek felcsillant a szeme.
- Hóborc! - Harry rekedtes hangon szólt a kísértethez, én pedig majdnem szájára tapasztottam a kezem, de aztán a folytatást hallva már én voltam a legboldogabb hogy Harry megszólalt. - a Véres Bárónak jó oka van rá, hogy láthatatlan maradjon! - harsogta a fiú.
Hóborc olyannyira megijedt, hogy egy duplabukfencet vetve, ijedten sikoltott.
- Jaj, bocsánat báró úr! Az én hibám, nem láttam fővérességedet... hogy is láthattam volna, hiszen láthatatlan! Bocsássa meg ezt a kis tréfát a vén Hóborcnak, kegyetlen uram... - csipkelődős hangnemből azonnal átváltott nyájas udvariasságra. Önelégülten figyeltem, ahogy a szellem mit sem sejtve hajbókol a "Véres Bárónak".
Harry pedig felbátorodva adta alá a lovat.
- Dolgom van itt, Hóborc - recsegte. - Kerüld el ezt a helyet ma éjjel! - rivallt rá az alázatosan hajlongó kísértetre.
Újjabb tenyérbe nevetés, ami tőlem származott.
- Hogyne uram, messze elkerülöm! - helyeselt Hóborc, miközben még mélyebbre hajolt, hegyes, felfelé kunkorodó orrú cipője szinte az orrát súrolta. - Rám számíthat, én nem zavarom! - azzal süvítve elsuhant, én pedig elégtételként visszaigazítottam lábammal a felgöngyölt kárpitot.
Ha erre jövünk vissza, biztos ami biztos.
- Zseniális volt, Harry! - veregette vállba vihogva barátját Ron, én pedig helyeslően bólogattam.
Némi örömmel gazdagítva magunkat a megfélemlített Hóborc miatt indultunk tovább, de az öröm azonnal elillant, mikor nyitva találtuk a tiltott folyosó ajtaját.
- Fenébe! - dühöngtem. - Piton megelőzött minket! - idegesen végigszántottam hajamon remegő ujjaim.
Félelem fogott el, ahogy az ajtó felé lépdeltünk.
Gyomrom tótágast állt, hacsak a kutya borzalmas, nagy és habzó szájára gondolok, amiből nem mellesleg három várja odabent hogy feltálaljuk magunkat az elszalasztott Piton ragu helyett. Harry-Ron-Hermione-Flower vegyes saláta.
Harry bizonyára érezte a bennünk lappangó félelmet, mert megállt, mielőtt betettük volna lábunkat a bestiához, szembefordult velünk.
- Ha vissza akartok fordulni, megértem. Elvihetitek a köpenyt, most már nem lesz rá szükségem. - bizonytalanul malmozott hüvelykujjával.
- Ránk viszont annál inkább. Felejsd is el! - korholtam. - Ha már idáig elszenvedtem magam, én mindenképp veled tartok! - makacsul összefontam a karom a mellkasom előtt.
- Ahogy mondja. Szó sem lehet róla. - rázta vörös kobakját Ron.
- Veled megyünk. - szögezte le kijelentésem Hermione.
Harry bizonytalan vigyorral nyugtázta döntésünk, majd nagy levegőt véve belökte az elénk magasodó ajtót.
A sarokvasak panaszos csikorgással megszólaltak ahogy az ajtó kitárult, bentről pedig azonnal felhangzott a kutya dühödt morgása. Tudtam, hogy nem lát minket, de félelmetes volt remegő orrcimpája és kivillanó szemfoga, plusz a tudat, hogy ő nagyon is érzi a jelenlétünket...
- Mi az ott a lábánál? - hunyorgott Hermione, ujját a titokzatos dologra szegezve.
- Olyan mint egy hárfa. - pislogtam én is.
- Biztos Piton hagyta itt. - csóválta a fejét Ron.
Fenébe másodszor is! Vajon mennyivel előttünk érkezett? Hol járhat már? Elkéstünk...?
Megráztam a fejem. Nem! Mi fogunk győzni! Pitonnak esélye sincs! Beleköpünk Voldemorttal a kis fekete levesükbe!
- Ezek szerint, rögtön felébred amint elhallgat a zene. - állapította meg Harry, miközben a mély morgást hallató kutyára emelte tekintetét. - Hát akkor kezdjük...
Harry aztán mindenre gondol. Nem tudom honnan szerválta azt az elég amatőr és csálé módon megmunkált fa furulyát, de hálát adtam hogy nem kell rákezdenem kornyikálni. Attól valószínüleg csak még haragosabb lenne Bolyhoska...
Harry ajkaihoz emelte a pöttöm hangszert.
Őszinte leszek, borzalmasan játszott, minden hang olyan volt mint egy vékony sikkantás, de bevált, mert Bolyhoska szemhéja egyre nehezebb lett, és miután a három fej kórusban megejtett egy ásítást -megjegyzem szörnyen büdös leheletet árasztva - majd imbolyogva elterült a padlón, mindhárom feje mókásan egymásra tornyozódva.
Lehet hogy én vagyok elmebajos, de én így egész aranyosnak találtam.
Harry azonban nem hagyta abba a "dallamot", mert egyikünk se kifejezetten akart fél lábbal neki látni a kő-hajkurászásnak.
Közelebb lépve még orrfacsaróbb a volt Bolyhoska szájából feltörekvő bűz. Megejtettem egy fanyar fintort.
- Úgy látom az ajtót könnyű lesz kinyitni. - pillantott át az állat lassan hullámzó, borzas hátán Ron. - Hermione mész előre? - fordult a lány felé. Na. Oroszlánszívű srác...
- Dehogy megyek. - érkezett a válasz.
- De hölgyeké az elsőbbség... - érvelt borzalmasan Ron.
- Neeeem! - vinnyogott a lány, nekem pedig igencsak kezdett fogytán lenni a türelmem.
- Elég már! - toppantottam egyet, mire Bolyhoska felmordult. Megvártam még újra elszenderedik, majd a két kakaskodó felé fordultam. - Nincs erre időnk. Akkor megyek én! - bevallom, kicsit se féltem kevésbé, mint barátaim, de felülmúlta a vágy, hogy lebuktassuk Piton. Ha ezen múlik, majd én megyek!
Hermione és Ron röstellkedve lehorgasztották fejüket a penészfoltos kő felé. - Helyes. - bólintottam, majd elléptem a civakodók mellett, és letérdeltem a csapóajtóhoz.
Rámarkoltam a nyirkos karika fogantyúra, majd izomból rántottam egyet rajta.
Pókhálók tömkelege követte a kinyíló csapóajtót, de a félbeszakadt, nyolclábúak gondos munkája arról árulkodott, hogy valaki már kinyitotta ezt az ajtót... fenébe veled Piton!
Félve a csapóajtó alatt tátongó lyukba néztem.
Olyan mély volt, hogy a puszta látványától émelyegni kezdtem.
Csak feneketlen sötétség.
- Mit látsz? - hajolt fölém Hermione.
- Semmit az égegyadta világon. Csak feketeséget. Lemászni nem tudunk. - nagyot nyeltem a hirtelen támadt, gyomor szorítóan ijesztő gondolatomra, amit pár másodpercre rá ki is mondtam. - Azt hiszem.... azt hiszem nincs más választás. Le kell ugranunk. - elfordultam, mielőtt hányingerem lesz a hatalmas, tátongó mélység láttán.
És most jöhet a lelki párbaj.
Melyikünk lesz az, aki le merészel elsőként ugrani? Aki majd az életét kockátatja? Kiben van annyi bátorság, hogy az ismeretlen sötétségbe vesse magát?
Vonakodva váltottunk egy pillantást Hermionéval és Ronnal, de mindegyikünk ábrázatán ugyanaz tükröződőtt. Félelem attól, ami esetleg lent várhat. Legyen az szörnyeteg, átok vagy egyszerű padló, amin ripityára törünk, akár egy földhöz vágott porcelánbaba.
- Megyek én. - jelentettem ki nagy lelki cívódások árán.
Ekkor valaki megbökte a vállam.
Hátrafordultam, Harry volt az.
Még mindig -légszomjtól kipirosodott arca ellenére - fújta a számunkra fülcsikaró, Bolyhoska számára altatónak ható furulyaszót, miközben a mélységre, majd magára mutatott.
- Előre akarsz menni? - bizonytalanul kapkodtam a fejem Harry és a szakadék között.
- Biztos? - kérdezte Ron. Harry azonban hajthatatlanul és elszántan bólintott. - Hát jó. Vigyázz mert nem látni milyen mély. - fejemet fogtam a haszontalan és ócska óvaintésre. Ezt eddig is tudtuk, hogy mély. Szent Merlin... csak nyugalom...
- Add nekem a furulyát. Engem Bill megtanított mikor kicsi voltam. Hátha attól még mélyebben alszik majd. - kacsintottam, majd tenyeremet az apró hangszerért nyújtottam.
Harry belepottyantotta, én pedig nem voltam rest azonnal dallamra fakasztani a kis furulyát. Elég volt az a pár pillanat, és Bolyhoska már hunyorogva morogni kezdett, de szerencsére én gyorsabban zendítettem rá a kedvenc dalomra, amit Bill oly sokszor játszott nekem mint altatót, még akkor is, ha megvolt fázva, és a végére már szegény csoda hogy a tüdejét nem köpte ki. Édes nosztalgia percek...
A bájos emlék, ahogy Bill az ágyam mellett ücsörög, és szakadatlanul ezt a nótát fújja, kellemes boldogsággal öntött el, így még lelkesebben zenéltem tovább.
Eközben fél szememet Harryn tartottam, ahogy átlép Ron felett, majd óvatos mozdulatokkal leereszkedik a nyíláson, és márcsak fehér ujjait látom, amint azok a nyirkos padlóba kapaszkodnak.
- Ha történik valami, ne gyertek utánam. Menjetek egyenesen a bagolyházba, és küldjétek el Hedviget Dumbledorehoz, rendben? - látott el instrukcióval minket Harry, én pedig  bólintottam ugyan, de elszorult torokkal gondoltam arra, hogy ilyen lehetőséggel is számolnunk kell.
- Jó, de ígérd meg hogy nem történik veled semmi! - siránkozott Hermione. Én is ilyesmit mondtam volna.
Harry nem válaszolt azonnal.
Utoljára ránk emelte zöld szemeit.
- Hamarosan találkozunk. Remélem... - azzal ujjai lecsusszantak a peremről.
Kínzóan hosszú másodpercek teltek el.
Nem hallottunk semmit, egy halk reccsenést sem.
Nem tudtam aggódjak-e vagy örüljek.
Ajkaim megremegtek, így a furulyaszóba is furcsa remegés vegyült.
Tompa puffanás.
Hatalmas gombócot éreztem a torkomban, és semmilyen erőlködés árán nem tudtam leküldeni, csak beleköhintetettem a dallamba, a sok nyelés miatt.
Homlokom kiverte a hideg verejték. Mi lesz már???
- Minden rendben! - hangzott valahonnan távolról Harry hangja.
Akkora kő - sőt szikla - gurult le a szívemről, hogy az felért volna egy lavinával. Végtelen megkönnyebbüléssel gondoltam arra, hogy a bizonyos követ mindjárt pótolhatjuk egy bölcsek kövével... remélhetőleg...
- Ugorhattok, puhára estem! - kiáltott fel újra a fiú.
Letöröltem az izzadság gyöngyöket homlokomról, majd várakozás teljesen figyeltem, ahogy a vörös fürtök is eltűnnek a hosszadalmas mélységben.
Újabb puffanás.
Hermione követte a példáját. Bevetette magát a sötéten ásítozó végtelenbe, majd újabb lágy csapódást követően úgy véltem a lány is talajt fogott.
- Jöhetsz Flower! - hangzott Ron hangja, valahonnan nagyon messziről, és nagyon távolról.
Már épp léptem volna a csapóajtó felé, mikor Bolyhoska farka álmában nagyot csóválva siklott elém, és mire észbe kaptam, már a földön elterülve, a szörny vendégmarasztaló farkától eltaknyolva feküdtem a hideg és nedves kövön, miközben csillagokat láttam, ahogy fejem nagyot koppant a földön.
De nem ez volt a legnagyobb baj.
A furulya kiesett a kezemből, és átrepülve az immár ébredező Bolyhoska háta felett, a helység másik felében landolt.
Olyan pánik lett úrrá rajtam, mint amit utoljára a rám lesújtani készülő hegyitrollal való találkozás alkalmával éreztem.
A kutya kótyagosan feltápászkodott, majd mind a hat szemét hunyorogva rám emelve, nagyon mélyről feltörő, érdes morgást hallatva.
Felém közelebb lévő fejével az én irányomba kapott, de mivel már másodjára volt alkalmam összetűzésbe kerülni a kutyával, fürgén és némileg több tapasztalattal  odébb gurultam, így az engem fenyegető agyarak csak a padlóban hagytak karcolást...
A fenevad nem engem hajkurászó feje falat rengető ugatásba kezdett.
Megpróbáltam a csapóajtó felé evickélni, de két hatalmas mancs az utamat állta.
Felnézve a habzó szájjal csaholó kutya feje fogadott.
Ahogy már azt sok helyzetben megszokhatták tőlem, most sem gondolkodtam.
A felém kapó kutya fogai csak a levegőbe csattoghattak, ugyanis a prédájuk már fekete kutya alakot öltve slisszolt át a hasa alatt.
A kutyát meglepte a hirtelen váltás, így pár másodpercig csak ide-oda kapkodta vérben forgó szemeit. Utánam kutatva izgatottan lihegett, termetes nyáltócsákat hagyva a padlón, amiket nyüszítve igyekeztem kikerülni.
- FLOWEEEER! - hangzott a mélységből, ahova barátaim vetették be magukat, egy aggodalmas sikoltás. - MI TÖRTÉNIK ODAFENT? - hallottam Hermione hisztérikus kiabálását.
Igazából magam sem tudtam volna pontos meghatározást leírni arra, mi is történt akkor.
Bolyhoska egyre veszettebbül ugatott, miközben ide-oda trappolva szimatolt utánam, aki azonban lapos kúszásban igyekezte kikerülni összevissza csapdosó farkát és hatalmas mancsait.
- FLOWER! MONDJ VALAMIT! MINDEN RENDBEN? - hallottam ahogy Harry is utánam kezd óbégatni, Hermione pedig keserves zokogásban tör ki.
Egyenlőre nem válaszoltam, hogy is tudtam volna. Maximum vékonyabb ugatásra és keserves nyüszögésre futotta volna, így bármennyire is sajnáltam a miattam kiáltozó barátaim, szótlanul rakosgattam mancsot mancsot elé, hogy végre elérjem a csapóajtót.
Bolyhoska észrevett, és fröcsögő nyál esőt borítva rám, eszeveszett ugatásba zendült ismét.
Már nyakamon éreztem a leheletét.
Szemem sarkában láttam a majdnem vállamba mélyedő szemfogak fehérjét.
Miliméterek választottak el a cafatokra szaggató fogaktól.
Hallottam ahogy Bolyhoska fogai újfent csak a levegőbe harapnak, ugyanis egy utolsó lendülettel, a monstrum középső fejét átugorva már suhantam is a mélység felé.
Időközben karomon már nem voltak fekete pelyhek, és nedves orromat is felváltotta az eredeti változata.
Füleim helyén feketés-barna tincsek lobogtak.
Éreztem ahogy a menetszél végigsüvít az arcomon, lábaim pedig tehetetlenül kalimpálnak a semmiben.
Suhogó talárral érkeztem meg, valami furcsa nyirkos és puha valamire.
Nem volt időm levezető sóhajra vagy homlok törlésre, ugyanis a semmiből Hermione vetette rám magát.
- Jézusom! - zokogta a vállamba. - Azt hittem... azt hittem... a kutya.. hogy te...
Könnyei átáztatták a talárom.
- Merlinre mondom, egy pillanatig én is. - hebegtem még mindig sokkhatás alatt állva. - Mi ez az izé? - időközben szemügyre vettem, hova is érkeztünk.
Egy szűk szobában hevertem, és a puha valami, amin landoltam, egy nagyon ingoványos növény féleségnek tűnt, aminek az egész helységet körbefonták kígyószerű kacsói.
- Jól vagy Flower? - tápászkodott volna fel Harry, de lábait valami furcsa, nyúlánk inda fonta be, és rántotta vissza a növény többi karja közé.
Ront is már derékig  belepte a furcsa, fekete inda.
Hermione is sikkantva vette tudomásul, hogy vádliját sunyin beszőtte egy kacs, nekem pedig a csuklómat szorongatta egy kisebbecske.
Szisszenve kirántottam, szép vörös véraláfutást szerezve ezzel a kezemre.
Remek. Majdnem megöl egy vérszomjas, óriás, háromfejű szörny, most meg egy gyilkos, fojtogató gaz tör az életemre.
Merlin, kérlek irgalmazz.
- Most mit tegyünk? - kapálózott kétségbeesetten Ron, akinek már a torkát csiklandozták a furfangos indák.
- Ez az ördöghurok! - csapkodta lázasan a saját végtagjait fogdosó kacsokat Hermione.
- Örülök hogy már a nevét is tudjuk! - rikácsolta Ron, miközben úgy vergődött, mint egy partra vetett hal.
Vagy sokkal inkább passzolt volna szorult helyzetünkhöz egy olyan hal, ami halászhálóba gabalyodott. - Kösz a felvilágosítást!
Remegve próbáltam lefejteteni a végtagjaimat szorongató indákat, sikertelenül.
Ahogy egyre több kacs fonta körül a testem, egyre jobban pánikoltam be én is.
Be kellett látnom, hogy ez nem fog elengedni. Nagyon nem.
Egyre hevesebben zihálva rúgkapáltam az indák fogságában.
- Próbálok rájönni mit kell ellene használni... - dünnyögte kétségbesetten Hermione.
Sopánkodva tördellte fejét, miközben már Harry is hörögve sietette a lányt mert az indák már a mellkasát szorongatták.
- Fényt! Az ördöghurok nem bírja a fényt! - ragyogott fel Hermione arca.
- Akkor gyorsan csinálj tüzet! - ripakodtam rá, de nem tehettem róla, hisz totálisan kétségbe voltam esve; egy pillanat, és a szuszt is kiszorítják belőlem.
- Jaj neee! NEM ÉREM EEEL! - sikoltott Hermione. Kezével, ugyanis, ami még szabad volt -lett volna - épp a pálcájáért nyúlt , de egy újabb inda tekeredett kézfejére, így esély sem volt arra hogy elérje túlélésünk zálogát.
Olyan mérhetetlen halálfélelem járta át a testem, hogy beleszédültem.
Lehunytam a szemem, és úgy remegve, mint egy kocsonya, imádkoztam, rimánkodtam a kegyelemért Merlinhez, miközben az indák már a fejemet környékezték be.
- Nem akarok meghalni! - rettegve vonaglottam egyet a növény szorításában. - Tüzet akarok! Gyulladjon fel ez az ostoba növény! - pityeregtem.
Már készültem volna a nyakamat kettéroppantó indára, ami hideg kézként futott fel a hátamon.
Éreztem ahogy egy könnycsepp távozik szempilláim erdejéből, és csak félve vártam a nyakam felé tekergő halált.
Kezemet ökölbe szorítottam, és egy utolsó csoda gondolatába ringattam magam.
De ekkor hirtelen vakító fény áradt szét a helységben.
Meleg levegő cirógatta meg az arcom.
Az ördöghurok, mintha csak megijedt volna, minden végtagomról letekeredett, én pedig elernyedve roskadtam a padlóra.
Ron torkához kapva töltötte meg tüdejét friss levegővel, Harry pedig zihálva támaszkodott térdére.
Hermione pedig sírva ült a nyirkos kövön.
A fény kialudt, a melegség megszűnt, helyette visszatért a párás palástot öltő hideg.
Dermedt csend telepedett közénk, amit végül Ron tört meg.
- Ezt mégis hogy a fészkes fenébe csináltad? - forgott velem a világ, így behunyva tartottam a szemem, Ron kérdése így nem talált azonnal válaszra.
Remegve vizsgáltam meg a kezem.
- N-nem tudom... - hebegtem.
- Nem is használtad a pálcád.... - esett le Hermione álla.
Ugyanezt a kérdést én is feltettem magamnak.
Mi volt ez? Hogy tudtam pálca nélkül ekkora fényt csinálni?
Mert valahogy tudtam hogy én tettem, és ezt ők is tudták.
Immár saját magamtól rettegve fordultam barátaim felé.
- Ötletem sincs... - motyogtam holtraváltan, majd újra az ujjaim tanulmányozásába kezdtem.
- Mindesetre nagyon vagány volt. - vigyorodott el Ron.
- És megmentettél minket. - helyeselt Harry. - Ha Hermione nem tudja az ördöghurok gyengéjét, és te nem művelsz le ilyen mutatványt, lehet hogy már nem is kellene Voldemortnak elvégeznie a piszkos munkát... - hálálkodott bőszen a hollófekete fürtjei mögül.
Erőtlen mosolyt lövelltem feléjük.
Bár legszívesebben a történtek után zokogva bújnék Molly vagy Bill karjai közé, és addig sírnék még a maradék erőm is ki nem fogy, de tudtam, hogy bármennyire is megrémítettek a történtek, nem állhatunk meg itt, mert Pitont lehet hogy már csak méterek választják el a kőtől.
Minden lelki erőm latba vetve, megindultam egy, a fojtogató növény szobájából nyíló folyosó felé.
Magam után intettem hálás szemeket meresztgető barátimat.
Egy ideig némán, még mindig a törtentek hatása alatt, baktattunk előre, és csak a nedves, csirkos falakról alá csepegő víz hangja törte meg a csöndet.
Egy idő után Ron, fülét hegyezve megtorpant.
- Halljátok ezt? - emelte fel mutató ujját a fiú.
Fülelni kezdtem.
Apró csattogások, mintha valaki egy kulcstartót rázogatna, és finom suhogások furcsa melódiája csendült fel valahol a folyosó végéből.
- Talán egy kísértet? - találgatott Hermione.
- Nem tudom... inkább szárnynak tűnik... - válaszolt hunyorogva Harry.
- Várjatok! - intettem csendre őket. - Fényt látok! És mozog is valami... - mutattam az előttünk elnyújtózó homályba.
Még mindig kissé remegő lábakkal elindultam élemen a többiekkel.
Cipőnk néha toccsant egy pocsolyában, és a fogam is össze-össze koccant. A nyirkos levegő csípte az arcom, de ezek a zavaró tényezők közül mindet kizártam. Első, hogy keresztbe tegyünk Voldemort tervének.
A járat végéhez érve egy pislákoló fáklyák fénye által betöltött terembe értünk.
A boltíves terem végében egy ócska ajtó állt, poros deszkákkal és öreg kilincsel.
A hang forrását csak akkor tudtam megállapítani, mikor tekintetem a mennyezetre fordítottam.
Furcsa lények, ezüstösen ragyogó madarak verdestek fent, vékony hártyás szárnyaikkal bocsájtották ki magukból az érdekes hangot.
- Mit gondolotok, ránk támadnak, ha bemegyünk? - kérdezte Ron.
- Valószínűleg... - bólogatott Harry.
- Igen, bár nem tűnnek vérengzőnek, de ha az sok kis fém csőr egyszerre fúrodik belénk... - megborzongva képzeltem egy a hátamból kiálló, élesen belémálló csőrt.
Bár a fojtogató ördöghurok után nehezebben tudtam ijesztőbbet elképzelni.
- Nincs más ötletem.... - nézett a terem végében álló ajtóra Harry. - Átszaladok.
Számat hitetlenkedve húzogattam az ötletre, de egyenlőre jobbal nem tudtam én sem előrukkolni, minthogy gyorsan sprintelve kikerüljük a fém záport.
A fiú vett egy nagy levegőt, majd arcát talárjának ujjába temetve rohanni kezdett a kijárat felé.
Arra számítottam, hogy a kis madarak felbőszülve Harryre vetik magukat, de amazok csak békésen manővereztek a levegőben, nagy rajban fürösztve magukat az éjjeli holdfényben.
Harry elérte a súlyos, elöregedett ajtót, majd ő is meglepve konstatálta, hogy a szárnyasok még csak feléje se hederítettek.
Mi is, szemünket a csapdosó madárkákra emelve átcaplattunk az ajtóhoz, majd együttes erővel kezdtük feszegetni az ócska, de annál kitartóbban zárva maradó ajtót.
Idegességemben nagyot sóztam öklömmel rá, de rögvest könnybe lábadt a szemem, mert egy puffanás, az ajtónak szúnyogcsípes sem, nekem meg lehet egy eltört kézfej.
- Alohomora! - szegezte pálcáját az ajtóra Ron, kimondva az egyszer már életet mentő varázsigét, de azon kívűl hogy a fiú szavai visszhangot vertek a tágas teremben, nem igazán történt semmi. - Most mi lesz? - kérdezte Ron, miközben én tehetetlenül nekivetettem a hátam az ajtónak. Ügyes, így már a hátam is szépen fel lesz horzsolva, a szálkás deszkák miatt.
- Ezek a madarak... biztos hogy nem csak dísznek vannak itt. - töprengett Hermione.
Szemügyre vettem a csillogó, vékony, tüzetesebben átvizsgálva nem is madaraknak tűnő... kulcsokat?
- Ezek nem madarak! - kiáltott fel Harry.
- Hanem kulcsok! - áltam fel én is, felragyogó szemmel nézegetve a verdeső fémeszközöket. - Szárnyas kulcsok.
- Ez azt jelenti... - miközben mi a kulcsokat bámultuk, Harry lázasan köbeforgatta tekintetét a termen. - Ez az! Ott vannak a seprűk! El kell kapnunk az ajtó kulcsát! - ujját egy bizonyos pontra szegezte, amit követtem a tekintetemmel. A terem falának támasztva valóban ott hevert pár karcos nyelű, enyhén kihullott vesszőjű seprű.
Hermione, Ron és Harry egyöntetűen váltottak egy diadalittas pillantást, de én viszont késtégbe esetten pillantottam a kulcsraj felhőjére.
- De hisz több száz van belőlük. - biggyesztettem le az ajkaimat.
Ron közelebb hajolt a zárhoz, és alaposan átvizsgálta.
- Egy nagy, ódivatú kulcsot keresünk. Valószínűleg ezüstből van, mint a kilincs. - állapította meg a vörös.
Ígyhát, kissé jobban informálódva a keresett darabról, elindultunk a sorakozó seprűk felé.
Mindannyian a lábunk közé kaptunk egyet, majd kilőttünk a kulcsraj irányába.
Föléjük repültem, és mint egy keselyű, köröztem a virgonc fémdarabok felett, hátha kiszúrom a megfelelőnek tűnő darabot.
Harry nem véletlenül volt az évszázad fogólya, mert alig egy perce emelkedtünk a magasba, és már ujjával bökött is valahova a felhő közepére.
- Ott van! Az a nagy ott... nem, ott, az a kékszárnyú... - hadonászott.
- Látom! - kiáltottam fel. - Az a gyűrött ott! - és a sok verdeső fémecske között valóban ott repdesett megtépve a kis kulcs, szárnya több helyen is megtörve, mintha valaki már előttünk is erőszakosan a zárba tuszakolta volna...
Ron meggondolatlanul elsuhant a mutatott irányba, de a kulcsok egy ügyes manőverrel kitértek előle, így szerencsétlen fiú seprűje a mennyezeten koppant.
- Be kell kerítenünk. - adta ki az utasítást Harry, szemét végig a szárnyaszegett kulcsra szegezve. - Ron, te felülről kerülöd meg, Hermione te alulról álld el az útját. Flower, te pedig jobbról kerísd be, hogy csak egy irányba tudjon menekülni, felém. Én pedig megpróbálom elkapni. Indulás! - utasított a fiú, én pedig azonnal a repkedők felé kormányoztam seprűm nyelét.
Minden prímán ment, a viseltes kulcs kitért balra, Harry pedig habozás nélkül iramodott utána.
Menten a falhoz nyomta a ficánkoló fémet, annak a szárnya pedig egy apró reccsenéssel adta meg magát.
Leszálltam a földre minden teketória nélkül az ajtóhoz futottam.
- Dobd a kulcsot Harry! - kiáltottam a fiúnak, aki kezéből már lendült is ki a magatehetetlen darab.
Ujjamat a levegőbe suhanó fémre zártam, majd betuszkoltam a zárba.
Abban a minutumban kattant a zár, a kulcsocska pedig törött szárnyakkal a padlóra koppant.
Harry felénk emelte pillantását.
- Készen álltok? - kérdezte, miközben ujjait a kilincsre kulcsolta.
Bizonytalanul bólintottunk, mire Harry kilökte az ajtót.
Egy vaksötét terembe értünk, ahol ijesztő feketeség és csönd honolt.
Amint azonban betettük lábunkat a helységbe, mindenütt fáklyák gyúltak ki.
Különös látvány tárulkozott hunyorgó szemeink elé.
A padlón egy nagyobbacska emelvény volt, amit fekete-fehér kockák fedtek.
Rajtuk megannyi, ugyanezen árnyalatú, kőből faragott szobrok foglaltak helyet.
Jobban szemügyre vettem a furcsa faragványokat...
Ez egy óriási sakktábla.
Közelebb felénk, fekete bábuk sokasága foglalt helyet, velünk szemben pedig fehér bábuk sorakoztak.
Hátborzongatóak voltak... legalább egy méterrel voltak nálunk magasabbak, és arcuk helyén csak lecsiszolt kőfelület volt. A rémisztő fehér bábuk egy ajtóhoz vezető utat álltak el.
- Itt mi a feladat? - suttogta Harry.
- Egyértelmű. - fordult felé Ron. - Sakkcsatában kell eljutnunk a túloldalra.
- De hogyan? - kérdezte nyugtalankodva Hermione.
- Lehet, hogy nekünk is sakkfigurává kell válnunk? - morfondíroztam, remélve hogy nem az én felvetésem a helyes. A varázslósakk barbár játék, főleg ilyen robosztus kőszobrokkal. Ha egyikük azokkal a tonnanehéz karukkal rám üt, pép sem marad a fejemből.
Ron odasétált az egyik sötét huszárhoz, majd tenyerét óvatosan annak lovának horpaszára helyezte.
A szobor nyomban életre kelt, a fekete ló fújtatott, lovasa sisakos fejét a fiúra emelte.
- Be kell állnunk közétek hogy átjussunk a táblán? - kérdezte a huszártól Ron.
A fekete harcos - legnagyobb rémületemre - bólintott.
Megint remegni kezdtek a lábaim, és rettegve figyeltem a fejét törő Ront, miközben a verejték újra fényesre színezte a homlokomat.
- Lássuk csak... Gondolom el kell foglalnunk négy sötét bábu helyét. - Ron erős ötletelésbe és gondolkodásba esve tekergette egy vörös tincsét, tüzetesen átvizsgálva a fekete bábukat, mi pedig csendben, lélekben felkészülve vártuk a fiú ítéletét. - Ne sértődjetek meg, hogy kézbe veszem a dolgot. - szólt a vörös. - de egyikőtök sem valami jó sakkban...
- Nem sértődünk meg, csak mondd hogy mit csináljuk. - vágta rá gyorsan Harry.
- Igen, engem meg is nyugtatna ha kezedbe vennéd az irányítást. - helyeseltem én is. Legalább van egy olyan feladat, ahol nagy előnnyel indulunk. Ront még soha senki nem verte meg sakkban.
- Nos... - fordult felénk Ron, arcán elszántsággal. - Harry, te annak a futónak a helyére állsz be. Hermione, te a mellette álló bástya leszel.
- És mi? - kérdeztem Ront.
- Mi pedig felváltjuk a két huszárt. - nézett a szemembe eltökélten a fiú.
Úgy tűnt, a szobrok megértették a diskurációnkat, ugyanis egy bástya, és egy futó recsegve megmozgatva kő végtagjaikat, hátat fordítottak a pályának, és lemeneteltek róla. Mindkét huszár hátraarccal követte őket.
Én, bizonytalanul és imbolygó lábakkal elfoglaltam az egyik, táblát elhagyó harcos helyét.
A többiek is így tettek.
- A sakkban mindig a világos kezd... - magyarázta Ron, szemeit a fehér szobrokra szegezve. - Igen...nézzétek... - mutatott ellenfelünk bábui felé.
Az egyik világos gyalog lomhán, borzalmas, ropogó kőlábakkal két kockát előre lépett.
A játszma elkezdődött.
Ron is harcba küldte egyik gyalogját.
A fehér nem habozott, még egy gyalog lépdelt fenyegetően a miénk felé.
A fiú tovább utasította a csatába a fekete figurákat, amik némán eleget tettek parancsának.
- Harry, menj négy kockát, átlósan jobbra. - instruálta barátját Ron.
Harry remegő térdekkel lépett a kért koordinátákra.
Akkor rémültem meg igazán, mikor az egyik árván maradt gyalogunkat a világos vezér egy ütéssel hatástalanította, majd annak elernyedt testék robotikus mozdulatokkal levonszolta a csatatérről, majd lehajította a tábláról.
A kegyetlen jelenetet látva szám elé kaptam a kezem, majd hatalmasat nyelve figyeltem az arccal előre borulva, a földbe döngölve feküdt, mozdulatlan harcost.
Majdnem összeestem a rám zúduló rettegéstől, ugyanis eszembe jutott, hogy bár Ron furfangos és veszettül jó sakkban, ez mégiscsak mágia... És az bizony nem kegyelmez. Nem érdekli hogy gyerekek vagyunk, a megbűvölt bábuk, ha csak egy kis hibát is ejtünk, minket is kegyelem nélkül könnyedén eszméletlenné tehetnek...
A játék egyre eseménydúsabb lett.
Én, bár rettegtem, de igyekeztem bízni Ronban, és kockáról kockára lépve irtottam a fehér bábukat, de ennek ellenére sajnos a kiütött feketék egyre nagyobb halomba gyarapodtak a játék előre haladtával, és valamikor csak hajszálon múlt, hogy nem hevertünk mi is köztük.
Már alig voltak épen maradt játékosok, és ebből is hármat mi tettünk ki.
Miután a fehérek utolsó gyalogját is kizárhattuk a játékból, hirtelen, mintha valaki megállj gombot nyomott volna, a táblán való kőlábak csoszogása és Ron utasításai elhaltak, csend telepedett a sakktáblára, és mindenki csak feszült figyelemmel méregette az ellenfelet.
- Közel vagyunk a célhoz... - szólalt meg Ron. - Lássuk csak... had gondolkozzam...
Miközben a fiú fennhangon morfondírozot, a fehérek vezére élettelen arcát recsegve Ron felé fordította.
- Hát igen... - mondta csendesen Ron, farkasszemet nézve a fehér kőtömbbel. Én csak értetlenkedve, és nagyon rossz előérzettel kapkodtam a fejem Ron és a vezér között. - Nincs más megoldás. Fel kell áldoznom magam. - hozta meg a döntést a fiú, ami ellen persze azonnal tiltakozni kezdtem.
- NE! - kiabált rá Hermione és Harry kórusban.
- A sakkban nincs kegyelem! - fojtotta barátaiba a szót Ron. - Valamit valamiért! Odalépek, és ő levesz engem... de te, Harry akkor mattot adhatsz a királynak.
A szemembe forró könnyek tódultak.
- De hát Ron! Láttad mekkorát ütnek! Felfogod te... - hisztirikázva toppantottam a fekete négyzetre, amin épp ácsorogtam, de Ron elhallgatatott.
- Meg akarjátok állítani Pitont, vagy sem? - rivallt rám.
- Ron... - könyörögve ejtettem ki fogadott öcsém nevét, miközben megsemmisülten térdre rogytam a hideg márványkövön.
- Ha nem siettek, megszerzi a követ! - kiáltotta Ron.
Arcomat eltakarva figyeltem, ahogy Hermione és Harry holtravált bólintással beleegyeznek Ron döntésébe, majd figyeltem ahogy Ron bizonytalan léptekkel róva a kockákat, megindul a vezér felé.
- Ha győztetek, azonnal menjetek tovább! - utasított "vesztőhelye" felé bandukolva Ron.
Félve felnézett a jó néhány méterrel felé magasodó kőszoborra, ami nehéz karjával abban a pillanatban fejbe suhintotta a fiút, aki Hermione sikoltása kíséretében úgy terült a földön, mint egy zsák.
Szipogva figyeltem, ahogy az eszméletét vesztett fiút a pálya szélén magasodó kőhalom mellé vonszolja a szobor.
Harry minden bátorságát összeszedve elindult a király felé, majd lenéző pillantást vetett rá.
- Sakkmatt te mocsok! - sziszegtem a fehér, érzéketlen, fehérre csiszolt bábu felé.
Az lassú mozdulattal levette fejéről a koronáját, majd Harry elé dobta.
A megmaradt világos figurák recsegő-ropogó gerinccel meghajoltak, majd mintha felségi személyek lennénk, sorfalat állva utat engedtek az ajtó felé.
Egy végtelen hosszúnak tűnő folyosó torka állt előttünk.
Olyan volt mint a csapóajtó alján tátongó lyuk, csak folyosó formában.
Hermione remegett, és porlepte arcába csillogó ösvényeket vájtak maguknak a könnyei.
- Mi van, ha szegény Ront... -
- Magához fog térni. - vágtam ketté a lány mondandóját, mielőtt ki nem mondott szavaitól teljesen összetörök. - Szerintem egyikünknek itt kéne maradnia vele... - elszorult torokkal és visszanyelt könnyekkel vetettem egy pillantást az eszméletlen fogadott öcsikémre.
Sápadt arca elernyedten nyomódott a hűvös kőpadlónak, karja, aminél fogva a lovag lehurcolta, füle mellett nyúlt el, csuklóján véraláfutás éktelenkedett, minden bizonnyal erős marka lehetett a szobornak.
- Én itt maradok vele. - vállalkozott Hermione.
- Nem. - ráztam a fejem. - Te nagyon leleményes boszorka vagy. Harrynek még szüksége lesz a tudásodra. - vetettem rájuk egy bíztató mosolyt. - Ron pedig olyan nekem mint egy igazi testvér. Nem fogom itt hagyni magára. - nem voltam hajlandó engedni ebből, és ezt egy elszánt arccal támasztottam alá. - Ronnak szüksége lesz segítségre ha magához tér, hármunk közül pedig én vagyok a legnélkülözhetőbb.
- Ez nem igaz. - korholt le azonnal Hermione. - Olyan nagy varázserő lakozik benned, amit én a könyvmolykodásommal és tanulással meg sem közelítek. Erős vagy, és rengeteg bűbáj hatalmában állsz. Bátrabb is vagy mint én. Neked kell Harryvel menned. - Hermione arcán is eltökéltség csillant, és legalább annyira biztos volt szavaiban, mint én.
- Hidd el, Hermione, hogy benned is olyan sok varázslat kering, amit sokan nem tudhatnak magukénak. Okos vagy, és jobban megőrzöd a hidegvéred. A gondolkodásod minden tanáréval vetekszik vagy felülmúlja. Másodszor... Ront kisgyerek korom óta ismerem. Én ragasztottam zsebtapaszt a lehorzsolt lábára, én vetettem magam utána mikor beleesett a folyóba, és én fogok mellette itt maradni, amíg fel nem ébred. Itt kell lennem vele, érted? - néztem fájdalmasan a fiú elernyedt teste felé.
Hermionét meggyőztem.
A családi szeretetemmel már ő sem szálhatott vitába.
Egy szoros ölelésbe vont.
- Mágia és tankönyvek. Ezért vagy te értékesebb Flower. Mert a szeretet ennél sokkal többet számít. - suttogta elérzékenyülten a fülembe, miközben göndör tincsei barna vízesésként zúdultak vállamra.
Azzal elengedett, és biccentve jelezte Harrynek hogy indulhatnak.
- Hajrá srácok! Tudom hogy sikerülni fog! - villantottam rájuk a csapóajtón való leugrás óta az első, őszinte vigyoromat.
Az ő szájuk is széles mosolyba kunkorodott, majd eltűntek a hosszú folyosón.
A szívem még hevesebben kezdett verni, mintha valaki furkosbottal püfölne egy dobot.
Nagyon aggódtam értük.
Még annak ellenére is, hogy teljes egészében meg voltam bizonyosodva arról, hogy sikerülni fog nekik.
Harry tehetséges, Hermione pedig leleményes.
Bátrak, és erősek, meg fogják állítani a gonoszt. Voldemortnak esélye sincs ilyen makacs kis vakarcsok ellen. Ne tessék a szavaim zokon venni.
És nem akarok érzelgős süketeléssel traktálni bárkit is, de egyszerűen most az őszinte gondolataimat mondtam ki.
Aggódtam értük, nem kicsit, egyenesen rettegtem hogy bajuk eshet, de rögtön elkönyveltem minden aggályom feleslegesnek.
A saját magam marcangolása helyett Ron mellé lépdeltem.
Kezembe vettem jéghideg kézfejét, majd hüvelykujjam csuklójára nyomtam. Volt pulzusa.
Nem is gondoltam volna hogy Arthur béna kis mugli-klinikás sorozataiból ennyi hasznot húzhatok majd.
Ülőhelyzetbe tornásztam a vörös hajút, hogy ne egy szintén játékban elesett fekete figura kemény hátára hányva kelljen fetrengenie.
Előhúztam megszaggatott taláromból a pálcámat.
Ajkaim már nyíltak volna, hogy kimondjam a magához térítő bűbáj varázsigéjét, de a megsegítő szavak helyett fájdalmas nyöszörgés tört fel a torkomból.
Ugyanis nagy ütést éreztem a fejemen.
A szemem előtt csillagok kezdtek táncot járni, Ron sápadt, szeplős arca pedig homályba veszett előttem.
A fáklyák kihunytak, engem pedig elnyelt a szédítő sötétség.