Az Ifjabbik Tapmancs - Book 1: A Bölcsek Köve (Harry Potter fanfiction)

Kilenc és háromnegyedik vágány avagy irány Roxfort

A Roxfortba való utazás napja nagyon lassan és lomhán jött el.
Én még csak-csak uralkodtam az unalmamon, és némiképp tudtam csökkenteni az izgatottságom, ugyanis kissé betegesnek gondoltam mikor már a tizedik napon álmodtam ugyanazt, és mind a tíz alkalommal a Roxfortról.
És ez volt a legkisebb probléma.
Fred és George ugyanis nem voltak restek hangot adni ugyanezen érzéseknek, és bár az első két alkalommal még én is elfolytottam egy-egy nevetést, de mikor már a harmadik trágyagránát csattant el a konyhában, kényletelen voltam Mollyval az élen szétcsapni köztük.
- Hagyjátok már abba! Tényleg nem tudtok valami kevésbé bosszantó elfoglaltságot kitalálni? Az őrületbe kergettek! - sopánkodott Molly, miközben konyharuhával legyezte odébb az ikrek keltette bűzt.
- Unatkozunk. - vágták rá kórusban.
Molly idegrendszerén táncolni szerintük jó móka, szerintem pedig túlzás, elvégre Molly eleve egy kicsit forrófejű tud lenni, nem kell ezt fokozni, ígyhát kicsit kezembe vettem a dolgokat, mielőtt Molly regulázná meg őket, de ha szobafogságot kapnak, akkor csak még jobban neki látnak az irritáló elfoglaltságoknak.
- Ha mindet eldobáljátok, nem marad az öreg gondnoknak, akiről annyit meséltetek. Egész nyáron neki spóroltátok a pénzetek gránátra és csillagszóróra, ne minket idegesítsetek vele. - próbáltam az ő fejükkel átgondolni a dolgot, és olyan magyarázatot adni, ami ennek a két csibésznek is megfelel.
Amazok csak kelletlenül bólintottak, majd az éppen nappaliba lépő Ront nyakon ragadták, és elvonszolták fene tudja hova. Remek. Tehát most új elfoglaltságra leltek Ron szapulása formájában.
- Hjajj Flo drágám, mi lenne velem nélküled. - nézett a hármas után Molly, majd egy nagy sóhaj kíséretében nekilátott egy maszatos tányér elmosogatásához. - Megteszed hogy a Roxfortban is kicsit rajtuk tartod majd a szemed? Tavaly is majdnem hazaküldték őket, éjszakai csatangolásért... - csóválta a fejét, miközben a hófehérre sikált tányért kelletlenül a fiókba tette.
- Persze. - mosolyogtam vissza.
Bár úgy gondolnánk nem lehet ez akkora kihívás, de Fred és George párosa felett való bébiszitterkedés egyenlő a biztos kergüléssel. Ha nincs az embernek acél idege, öt perc alatt képések kihozni valakit a sodrából.
Fejemet ingatva visszatértem a könyvhöz amit épp olvastam.
A Roxfortos tankönyveimet úgy faltam, akár a molylepke a zoknimat, amin most is épp egy éktelen nagy lyuk volt, jelezve hogy moly barátom mára jól lakott.
Lábamat közben finoman a székem előtt heverő Vadócra tettem, aki halk dorombolással gördült a hátára, hogy igazán megsimogathatnám a puha zoknival a hasát.
Éppen lapozni készültem, mikor Ében röppent be az ablakon, csőrében egy sebtében összetekert pergamen fecnivel.
- Jajj de ügyes vagy! - gügyögtem tollas fejének búbjára, majd kivettem csőréből a papírt, és egy kenyér héjat tettem a helyére.
Amióta Remusnak ígéretet tettem, folyton gyakoroltattam Ébennel a levélszállítás fortélyait, és úgy tűnt a vizsgán sikeresen átment, a levél ugyanis Remus válasza volt a teszt küldeményemre.
Ében éktelen és fülsértő, de legalább boldogságát jelző károgással kiröppent az ablakon, majd letelepedett az azzal szemben lévő diófára, és nekilátott a kényérdarab eltüntetéséhez.
- "Élvezd csak ki" - gondoltam. -" pár nap és már kalitkában fogsz zötyögni a Roxfortba szállító vonaton." - figyeltem ahogy a madár fekete szárnyain visszaverődik a napfény, olyanná téve a látványt, mintha egy kupac szurok és nem egy holló falatozna épp az ágak rejtekében.
Egy utolsót mosolyogtam a madaramra, majd visszatértem a könyvemre, ahol épp Griffendél Godrik és társai elhatározzák, hogy megalapítják azt a helyet, aminek én is tanulója leszek, alig egy hét múlva.

******

A Roxfortba való indulás napja lassan ugyan, de eljött.
Egy szép, verőfényes napsütéses reggelnek indult...
Nagyot nyújtóztam az ágyamban, sikeres beverve a kézfejem a falba, ami egyúttal elég volt ahhoz is, hogy a kalitkában pihegő Ébent felkeltsem, az pedig hangos rikoltozásba kezdve felverte az egész családot.
Először le akartam volna takarni, hogy ugyan kora reggel nem kell ez a rikácsolás senkinek, de mikor megláttam hogy az óra már a félt tizet üti, inkább hálát adtam az instant vekkernek.
Azt sem tudtam hova kapjak, melyik szekrényhez loholjak, aminek végül az lett a vége, hogy fogkefével a számban, beleakadt fésűvel a hajamban, és félig felhúzott pólóval ugrálok át a többi szobához, és csapkodom meg ököllel az ajtót, igyekezve egy siessünk kiáltással kapkodásra bírni a többieket, de a számból kikandikáló fogkefe miatt csak egy fhieffünk hablatyolás és pár fogkrém folt a padlón sikeredett.
Miután a kacsalábra felvett cipőt helyesre cseréltem, nekiláthattam, hogy a bőröndömet is levonszoljam az emeletről, de ennek az lett vége, hogy az lebucskázott a lépcsőn, magával sodorva Ront és Percyt, akik a fokok alján kötöttek ki, összecsombékolódott végtagokkal és rájuk tekeredett ruhadarabokkal.
Gyorsan összeszedtem és hanyagul a bőröndbe hánytam a szétszóródott ruhákat, miközben hatszor bocsánatot kértem a két fiútól.
A végén Ében kalitkáját is lecipeltem, miután a pajkos kedve miatt kiszökött madarat vissza tuszkoltam abba, aki sértődött pillantásokat vetett rám a rácsok közül.
Az nagy része pedig azzal is elment, hogy Fred és George nem találta a szatyrot amibe a trágya gránátokat pakolták, Ginny pedig közölte hogy nem hajlandó a plüss macskája nélkül útra kelni.
Mire a szétszórt társaság minden tagja mondhatni indulásra készen állt a nappaliban (Fred és George önelégült tartásban, kezükben a gránátokkal, Ginny pedig boldogan tuszkolta az arcomba a "Mrs. Polly" névre keresztelt macska bábut), végre megkezdhettük utunkat a pályaudvar felé.
Az autó csomagtartója csak akkor zárult le sikeresen, miután Arthur és én együttesen vetettük rá magunkat, és még úgy is vészjóslóan dudorodott a bele tuszkolt csomagok miatt.
Az autó berregve beindult, miközben Vadóc mérgesen nyomta pofáját az üvegnek, ugyanis kiszúrt egy gnómot, ami nyelvöltögetve táncikált a salátásban.
Az Odú alakja egyre távolodott, az amúgy is kicsi ház most hangya méretű makett kunyhóra hasonlított egyre jobban, miközben a távolság miatt egyre csak belevészett a dimbes-dombos tájba.
Szántóföldek és békés erdők mellett haladtunk el, néha egy-egy őzet vagy mókust is megpillantottam ahogy érdeklődve a zúgó autó után pillantottak.
Vadóc épp a pólómból kilógó cérnával játszott, miközben az autó lassan berobogott a pályaudvar területére.
Nehézkesen kikaptuk a pakolászó és poggyász osztogató Arthur kezéből csomagjainkat, majd nekilódultunk a King's Cross pályadvar fölénk ívelő bejáratának.
Nem egy mugli bámult meg minket a kalitkában huhogó és károgó bagoly sokaság és holló miatt, de most ez volt a legkisebb bajunk.
A vonatunk körülbelül tíz perc múlva indul, és nekünk még valahogy oda is kell érnünk, ami valljuk be, elég nehéz volt, a tömeg és termetes utazóládák okozta hátrányokból kifolyólag.
A lehető leggyorsabb léptekkel iramodtunk Arthur nyomába, miközben Molly egy gyors szónoklatba kezdett bele.
- Ron, Flower! Mivel ti most utaztok először a Roxfort expresszen, erre most nagyon kell figyelnetek, hogy később ne legyen probléma vagy malőr. - nézett rám és Ronra Molly, miközben pufók karjával fontoskodva hadonászott felénk. - A peronra úgy tudtok bejutni, hogy a kilenc és a tízes vágány között, - biccentett a két járatot jelző műanyag tábla felé - elhelyezkedő oszlopnak nekifuttok, és megállás nélkül nekirohantok. Mivel igazából nem falról, hanem egy álcázott átjáróról beszélünk, nem fogtok nekimenni a falnak! Percy, kérlek aranyom menj előre, mutasd meg hogy kell! - folytatta Molly, majd nagyobbik testvérünket az említett kőfal felé terelgette. - És persze azért óvatosan, nehogy valaki meglásson titeket, mert hát ez a hely persze tele van muglikkal. - intett szigorúan felénk.
Érdeklődve figyeltem ahogy Percy lendületet vesz, majd ládáját szorosan maga előtt tolva nekiramodik a fal felé.
Szaladt, szaladt, én pedig behunytam a szemem, várva az ütközést jelző hangot, hiába bíztam Molly instrukcióiban.
De a hang elmaradt, és mire újra kinyitottam a szemem, Percy teljesen köddé vált.
Ginny eközben nyivákolva megrángatta Molly kardigánjának ujját.
- Anya én miért nem...
- Mert még kicsi vagy Ginny. - korholta le Molly, mielőtt a teljes kérdés elhangzott volna. - Te következel Fred. - intett a fiú a felé.
- Nem Fred vagyok, hanem George. - szólt vissza tettetett sértődöttséggel Fred. - És még te nevezed magad anyánknak? Nem látod hogy George vagyok? - dőlt a hazugság Fred szájából, aminek hatására, csak úgy tudtam kitörni vágyó nevetőgörcsömnek útját állni, ha Vadóc bundájába temetem az arcom.
Molly bűnbánóan kapkodta a fejét az ikrek között, lerítt róla, hogy nagyon szégyenli a tévesztést.
- Csak vicceltem, én vagyok Fred! - nyugtatta meg kuncogva édesanyját az említett, majd ő is futni kezdett a jegypénztár fala felé, miközben George óbégatva sietette, mire Molly csak tarkón sózta, hogy hagyja abba, mert a peronőr már így is kiszúrta őket.
Néztem ahogy Fred alakja, ahelyett hogy a falnak csapódott volna, egyszerűen eltűnt, közvetlen a téglafüggöny előtt.
Majd ugyanez történt Georgeal is.
- Elnézést! - hangzott fel mögülem egy vékonyka és bátortalan hang.
Megfordultam, majd egy alacsonyabb, zöld szemű fiúval találtam szembe magam, akinek olyan fekete haja volt, akárcsak Ében tollai.
Nem kellett sok, azonnal felismertem Harry Pottert, a fiút akit először egy állatkertben véltem varázsláson kapni, majd a Foltozott Üstben, mikor is száz meg száz varázsló tódult oda, csakhogy legalább egy pillantást vagy kézfogást nyerhessenek a híres fiútól.
Torkomon akadt a szó, elvégre magával Harry Potterrel állok szemben, és Ron szeplős arcáról levehető bamba bámulásból arra következtettem, ő még nem tudja, hogy egy igazi legenda áll tőle alig egy lépésnyire.
Én csak dermedten meredtem rá, így Molly kénytelen volt átvenni a szót.
- Szervusz drágám. Most utazol először Roxfortba? Az én Ron fiacskám és Flower lányom is most lesznek elsősek. - szólította meg mézes-mázos hangsúllyal Harryt, miközben karjával büszkén mutatott ránk.
-Igen. - felelte bátortalanul. - Az a helyzet, hogy nem tudom, hogyan...
- Hogy hogyan jutsz be a peronra? - fejezte be helyette Molly.
A fiú szerényen bólintott, miközben pár fekete tincs ellibbent a homloka elől, láthatóvá téve ezzel a híres, villám alakú sebhelyét, amit a nevezetes éjszakán szerzett. Élőben látni és hallani Harry Pottert, számomra még ledöbbentőbb volt.
- Ó, csak annyit kell tenned hogy...
- kezdte Molly, majd bájosan elmagyarázta Harrynek is azt, amit öt perccel ezelőtt Ronnak és nekem is.
Én még mindig letaglózva álltam, és erőltetetten pislantottam párat, hogy higgyek a szememnek. Harry Potter valóban velünk beszélget?
Nem akartam őrült rajongónak tűnni, és visongva szegény eltájolódott fiú nyakába vetni magam, de még mindig sokkosan figyeltem ahogy a nálunk világszinten híres varázsló gyermek, épp az én nevelő anyámmal folytat le egy teljesen hétköznapi beszélgetést.
- Öhm, rendben... - nyöszörögte rekedten Harry, majd bizonytalan kocogással megindult a fal felé.
Mielőtt hasonlóképpen eltűnt volna mint Percy vagy az ikrek, szembe tűnt gyönyörű, hófehér baglya, ami olyan fenséges madár volt, és olyan káprázatos, amilyet én még sosem láttam.
Aztán rám, Ronra és az engem kísérő Billre került sor.
Én, kissé rettegve attól hogy nagyot karambolozunk majd attól hogy nekimegyünk a falnak, mégis nekilódultam.
Kicsit erőt adott a hátamra tett kéz, ami Billhez tartozott, a támogatás hatására, némi habozással ugyan, de neki futottam.
Behunytam a szemem, a várt ütközés azonban elmaradt.
Ron nyomában megérkeztünk egy hasonló kinézetű terembe, mint az előző, de itt most csak egy mozdony foglalt helyet, pirosra mázolt oldalával, és egy Roxfort expressz felirattal ellátva.
A kőfal, ahonnan kitódultunk, most nem jegypénztár volt, hanem csak egy sima kőfal, rajta boltíves táblával hirdetve: kilenc és háromnegyedik vágány.
Örömmel láttam hogy Fred és George már meg is találták barátjukat, és épp pár diák társaságában alkotnak szűk kört a fiú körül, hangosan bíztatva, hogy mutassa meg.
Nem értettem mi az a nagy felhajtás, és mit kell Lee-nek megmutatnia, ígyhát csak újra a szerelvény felé fordultam, majd Bill segítségével felraktam a tonna súlynak örvendő ládám.
Már épp perdültem volna Bill felé, hogy búcsút vehessek, de helyette csak egy kerek és könnycseppel petyezett arcot láttam.
- Nagyi megint elhagytam a varangyomat! - rimánkodott a sírás okáról a fiú, amire egy nagyon fura ruhába bújt asszonyság válaszolt, hitetlenkedve rázva kalapját amin... egy kitömött keselyű rángatozótt a nő minden mozdulatára:
- Jajj Neville, a sírba viszel!
Halk elnézést motyogva az orrom alatt kikerültem őket, majd Bill felé vettem az irányt.
Nem mondtam semmit, csak durcásan átöleltem a derekát.
- Nagyon fogsz hiányozni! - mormogtam az övébe.
- Te is nekem, kölyök! - borzolja meg a hajam. - Légy jó kutya. - veregeti meg kuncogva a vállam.
- Mikor látlak újra? - kérdeztem, és éreztem hogy ezt már elfúvó és szipogó hangon tettem meg.
- Hamar! Nyáron már találkozunk is! Ott fogok várni az Odúban, akár mindenki más. Vagy Egyiptomban egy gyönyörű piramis aljában! Gyorsan elröppen ez nyolc hónap, hisz a Roxfortba mész. Fel se fog tűnni, és már megint a kertben fogunk fogócskázni, és megint csalhatsz, hogy az animágus képességeddel aljaskodhatsz. - súgja kuncogva a fülembe, mire én csak mégjobban magamhoz szorítom, majd vele nevetek.
- Jó utat Egyiptomba. - mondom végszóként.
- Jó utat Roxfortba. - emel fel, majd pörget meg, mintha pillekönnyű lennék. - Na indulás, mert még a végén én is megeresztek egy könnycseppet. - lökött meg az ajtó felé.
El is indultam, de félúton visszafordultam Bill mosolygó arca felé.
- Integetsz majd? - kérdeztem félénken.
- Persze! - kacag vissza rám meleg mosollyal.
Én csak vigyorogva a járgány felé emeltem a tekintetem, majd tűrtem hogy Molly egy cuppanós puszit nyomjon a homlokomra, Ginny pedig a szuszt is kiszorítsa belőlem.
Aztán egy ruganyos ugrással a mozdony lépcsőjén találtam magam.
Várakozásteljesen fordultam Mollyék felé, ahol Molly éppen egy zsepivel gyepálta Ron arcát, az ikrek pedig rajtuk nevettek.
Kisvártatva Percy is odaviharzott, már iskolai egyenruhában, fekete talárján a napnál is fényesebbre sikált P feliratú jelvénnyel.
Megforgattam a szemem. Percy egész nyáron ezzel dicsekedett, és ha egy nap hétszer nem zárkózott be a fürdőbe, lesikálni a prefektusi jelvényt, akkor egyszer sem.
Fred és George most az ő vérét kezdték szívni, mindenféle poénokkal és gúnyolódással illetve Percyt, aki csak legyintett, majd magabiztos léptekkel eliramodott a prefektusi kupék felé.
Végül felszált a két jómadár és Ron is.
Rögtön ezután éles sípszó hasította ketté a tömeg moraját, majd a mozdony lassan döcögve megindult, lomhán maga mögött hagyva az integető vagy zokogó családtagokat, a búcsúzkodó emberek alakjait, és Ginnyt, aki még hosszan futott az expressz mellett, egészen addig, míg az olyan gyors tempóra nem váltott, hogy a húgom kénytelen volt pihegve lefékezni, majd könnyes és kipirult arccal addig integetni, míg eleve parányi alakja bele nem veszett a vonat füstjének, és a dombok és hegyek sokaságának keverékébe.
Megejtettem egy kacajt George megszólalásán, miszerint mi lenne ha idén felrobbantanának pár vécét, a deszkát meg elpostázzák haza, majd követtem Ront, hogy szabad ülés után nézzünk.
Egy idejig csak bolyongtunk a vonat kupéjai között, ugyanis minden fülke roskadásig tele volt.
- Nézd! Lee és Fred mellett van két szabad hely! - mutattam be az egyik ajtón keresztül az ikrek és barátjuk fülkéjébe.
- Én oda be nem teszem a lábam. - motyogta halálra válva Ron, miközben arcából az összes vér kifutott. - George mondta hogy Lee most kapott egy új tarantulát. Most is azzal dicsekszik nekik! Inkább maradok itt kint. - makacsul ledobta a motyóját, és sápadt arcát az ablak felé fordította.
Tudtam hogy Ronnak iszonyatos pók fóbiája van, de azért ez túlzás.
Most komolyan ezért fog inkább itt kint nevetség tárgyává válni, és forgalmi dugót okozni nagy bőröndjével?
- Ne légy már nevetséges Ron. Most tényleg inkább itt kint ácsorogsz, és kényelmetlenül kerülgeted az embereket? Majd ülök én Lee mellé. Probléma megoldva. - unszoltam.
De Ron továbbra is csak a fejét rázta, miközben mögötte már össze is gyűlt egy kisebb csapat zsörtölődő diák, aki Ron és csomagjai miatt nem tudott A-ból B-be eljutni.
- Na jó, akkor keresünk másik kupét. Gyere. - ragattam karon, majd vonszoltam végig a fülkék sorai mentén.
Már azt hittem hogy akkor erőszakot bevetve kell Ront Lee Jordanék kupéjába tuszkolni, amikor az egyiken bepillantva megláttam, hogy Harry Potter egymagában üldögél, és a látszat azt súgallta hogy az ablakon kibámuláson kívűl nincs jobb dolga.
Először nem igazán volt ínyemre hogy csak így bemenjek, gondolom nap mint találkozik olyan emberekkel akik kiéhezett hiénaként vetik rá magukat, csakhogy beszélgetésbe elegyedjenek a híres Harry Potterrel, és én nem akartam ezen nyomuló személyek táborához csatlakozni, de aztán azzal nyugtattam meg magam, hogy így legalább kvittek leszünk, amiért Molly segített neki eligazodni a peronhoz való bejutást illetően.
Finoman belöktem vállammal a fülke ajtaját.
- Szia. Foglaltak azok a helyek? - bukott ki belőlem sok lelki erőlködés után, miközben bágyadtan a teljesen üres székekre mutattam.
Harry megrázta a fejét, én pedig nehézkesen a fülkébe emeltem a cuccainkat, majd helyet foglaltam a fiúval szemben, Ron pedig ugyanígy tett a jobbom felöli üléssel.
- Hát akkor az illem úgy tartja, bemutatkozom. Flower MajdnemWeasley! - nyújtottam a kezem, és egy apró viccel igyekeztem oldani a hangulatot, ami az új ismeretség okozta feszültség miatt kínos csenddé alakult, és telepedett a kupé társaságára. - Ő pedig Ron Weasley. - mutattam Ronra, aki épp az orráról igyekezett valami piszkot leszedni hüvelykujjával. Bágyadtan intett Harrynek, majd tovább foglalatoskodott az orra hegyére tapadt piszokkal.
- Én meg Harry Potter. - válaszolt halkan a fiú, mire Ron valami visszafolytott lélelgzet és nyikkanás furcsa keverékét hallatta, majd kigúvadó szemekkel kezdte bámulni Harryt. - Hogy érted, hogy majdnem Weasley?
- Fogadott testvérek vagyunk. Én csak, rondább kifejezéssel, mostoha testvér vagyok. - magyaráztam szórakozottan.
Harry bólintott.
- Én sem ismerem a szüleim... - mondta fojtott hangon.
A kimondott szavak ott lebegtek a fülkében, elnehezültté téve a hangulatot, és elvéve a barátságos viccelődéstől a kedvem. A hármasunk újra hallgatásba merült.
- Te tényleg Harry Potter vagy? - bukott ki Ronból, mire én csak szúrós pillantással jutalmaztam, félve attól hogy most aztán illedelmes és értelmes kisugárzást adott magáról, mondhatom.
Harry megint csak finoman bólintott.
- És tényleg van egy olyan...tudod, egy olyan... - dadogta zavartan, miközben mutató ujjával ügyetlenül Harry homloka felé mutogatott, én pedig magamban imát adtam, hogy Ron ne csináljon magából ennél nagyobb majmot.
De Harryn nem látszott sértődés , vagy annak a jele hogy komplett idiótának könyvelné el Ront.
Egy laza mozdulattal félresöpörte homlokából a szemébe lógó fürtöket, láthatóvá téve ezzel a kicsiny villám formájú sebhelyet, amire már én is olyan tátott szájjal bámultam, mint egy bolond.
- Tudodki ezen a helyen... - hüledezett tovább Ron.
- Igen. - felelt gyorsan Harry. - De nem emlékszem rá. - tette hozzá.
- Semmire? - faggatta tovább a hollófekete hajú fiút.
- Csak egy nagy zöld fényre, semmi másra. - ingatta a fejét Harry.
Ron továbbra is tátott szájjal bámult, csodáltam hogy a nyála nem csordult ki, mire én a kelleténél kicsit durvábban taszítottam egyet rajta, ő pedig észbe kapva kibámult az ablakon, persze szeme sarkából lopva rápillantgatott Harryre, főleg a sebhelyére.
- Ne legyél már ekkora tapló. - sziszegtem a fülébe.
Harrynek feltűnt a figyelmeztető gesztus, mert gyorsan rávágta:
- Semmi gond. Már hozzászoktam.
- Persze, persze te aztán főleg, de azért jóból is megárt a sok. - rajzoltam idéző jeleket a fülem mellett. - Meg aztán, gondolom jól esik ha néha nem állatkerti látványosságként kezelnek téged.
- Igazad van... - felelte elmélázva Harry.
Pár percig mindnyájan csak figyeltük a mellettünk elsuhanó tájakat.
A csendet végül Harry törte meg.
- A ti családotok minden tagja varázsló? - úgy hangzott mintha valóban érdekelné, és nem csak erőltetni akar valami témát hogy a kínos csönd helyett valami beszélgetés jellegűt kezdeményezhessen.
- A közös családunk igen. - bólintott Ron. - bár édesanyámnak van egy másodunokatestvére, aki elvileg egyszerű könyvelő, de róla tényleg csak ennyit tudok.
- És a te vérbeli családod? - fordult most felém.
- Ők is. De én pedig az egész famíliámról összevetve ennyit tudok. - feleltem egy vállrántás kíséretében.
- Akkor gondolom, máris jól értetek a varázsláshoz.
- Azt beszélik te muglik között nevelkedtél. - szólt Ron. - Milyen emberek?
Nekem is felkeltette az érdeklődésem.
A muglik és a varázslók nagyon különböző rétegeket alkotnak.
Biztos másért jó varázsló, és másért jó mugli társaságban élni.
- Szörnyűek... Na jó, nem mindegyik. De a nagynéném, a nagybátyám és az unokatestvérem kétségtelenül az. Bárcsak nekem is három varázslóbátyám... mondta Harry. - és nővérem lenne. - vezette végig rajtam és Ronon a tekintetét.
- Öt. - javítottuk ki kórusban Ronnal.
- A családban mi vagyunk a hatodikok, akik a Roxfortba járnak. - folytattam.
- Igen. Van két bátyánk, Charlie és Bill, ők már végeztek. - tóditotta Ron. - Képzeld! Charlie volt a kviddics csapat kapitánya. - mondta büszkén tovább.
- Bill pedig iskolaelső volt. - tettem hozzá, büszkén gondolva szeretett testvérembe, aki hatalmas, irigylésre méltó tudása miatt most milyen fontos mozgató rugója a Mágiaügyi Minisztérium egyik főosztályának.
- Aztán ott van Percy. Ő most prefektus lett. - mondta tovább Ron.
Én csak magamban horkantottam egyet, arra gondolva, milyen öntelten mutogatta nekünk Percy a jelvényét, és ha akárcsak egy ujjal hozzáértünk, már szaladt is a vizes rongyért, hogy sopánkodások közepette letörölje a maszatot.
- Aztán ott van a két kópé, Fred és George. - kuncogtam. - Elég rosszcsontok, és a magatartásuktól szörnyet halna egy illemtanár, de alapjáraton jó tanulók, és mindig képesek bárkit megnevettetni.
- Igen. Aztán vagyok én. Tőlem meg mindenki elvárja hogy én is olyan menő legyek mint a bátyáim, de ha leszek sem dicsérnek meg érte annyira. Ők már learatták a babérokat. Plusz akinek öt bátyja van, az mindig használt dolgokat kap. Bill levetett talárja, - mutatta fel egy fekete ruhakupacot Ron. - Charlie régi varázspálcája. - húzott elő egy viseltes pálcát, aminek végéből kilógott az unikornis ezüstösen csillogó szőre. - most pedig megkaptam Percy vén patkányát, mert ő meg ajándékba nyert a prefektusi címért anyutól egy baglyot. Aztán apámnak nem maradt elég pénz... - hallgatott el hirtelen, és nézett duzzogva Makeszra, a családunk régi tagjára, a valóban idősödő patkányra, aki békésen szunyókált Ron zsebében, apró feje kissé kilógott a kötött pulóver elnyűtt szövetéből.
Hirtelen én is szégyellni kezdtem magam, amiért nekem viszont galleon milliárdos édesapám hagyatéka miatt bezzeg olyan értékű hiúz hancúrozik most az ölemben, aminek árából akár négy baglyot is vehettem volna Ronnak. Ami vigasz volt, talán az, hogy én pedig Charlie levetett talárját viseltem magamon.
Harryről kiderült hogy feledtébb jóindulatú, ugyanis hogy felvidítsa Ront, elkezdett ecsetelni arról, hogy amíg a Dursley családnevet viselő mugliknál lakott, addig neki se volt egy fillérje sem, sőt, szülinapjára semmit nem kapott pár lyukas zoknin kívűl, és hogy olyan hányatott sorsú volt, hogy szoba helyett egy szűk gardróbban lakott idáig, és Dudley nevű unokatestvére levetett ruháit hordta.
Ettől én csak még jobban el akartam süllyedni, ahogy eszembe jutott a vadiúj fiola készletem, a saját pálcám, és a szekrényemben figyelő Nimbusz Kétezres, vadiúj seprűm is.
Egyre vacakabbul éreztem magam, egészen addig míg Harry csevelyéből el nem csíptem egy kissebb részt...
- ... azt se tudtam hogy varázsló vagyok, amíg Hagrid el nem mondta. És akkor még a szüleimről sem tudok semmit. Ugyanúgy Voldemortról sem...
- mondta tovább Harry.
Ron ledermedt, én pedig érdeklődve fordultam feléje.
Végre valaki rajtam kívűl, aki nem fél kimondani egy fránya nevet. Aki nem szavaktól, hanem attól retteg amitől valójában kell: magától a dologtól és a tettektől. És ráadásul pont az, akit egykor megtámadott ez a személy.
Harry erős fiú.
Elismerően bólintottam.
- Mi a baj? - kérdezte Harry, miközben Ron elhűlt arcát fürkészte.
- Kimondtad Tudodki nevét... - taglaltam. - a családban, sőt az egész varázsló társadalomban erre évek óta nincs példa, hogy valaki nyíltan kimondja. Én mondjuk becsülöm. Nem értem miért kell félni egy névtől... betűk sorától... inkább a kezében lévő pálcától kell... - hadartam büszke hangsúllyal.
- Nem azért mondtam ki, mert esetleg bátornak akarok tűnni. - szabadkozott Harry. - Hanem mert nem tudom hogy nem szabad. Értitek már? Nagyon sokat kell még tanulnom. - csapott a térdére Harry. - És azt is lemerném fogadni, hogy én leszek a legbutább az osztályban.
- Dehogyis. - tettem hozzá. - Tudod hányan jönnek mugli családból? Akik a levélből tudják meg hogy egyáltalán létezik a Roxfort?
- Pontosan. - helyeselt Ron. - és ők is nagyon gyorsan tanulnak.
Harry megkönnyebbülten bólintott. Látszott hogy most sikerült kicsit megnyugtatnunk, de szinte hallható volt, ahogy agyának fogaskerekei csakúgy kattogtak, hogy vajon tényleg ide való- e.
De hát pont ő ne lenne idevaló?
Aztán szó esett sokmindenről. Pálcákról, mugli szokásokról, varázsló szokásokról, Vadócról, hogy miért próbálja lerágni Harry cipőfűzőjét, mugli játékokról, varázslósakkról...
A nyelvünk egyre jobban megeredt, és szinte már minden témát kiveséztünk.
Kiderült hogy Harrynek is szembetűnő a humorérzéke, megjegyezte hogy a MajdnemWeasleynél mondjuk elgondolkodott hogy valóban nem lehetek TeljesWeasley, mert eléggé kitűntem a lángvörös hajkoronák közül az én gesztenyebarna hajzuhatagommal.
A sínen suhanó vonat rétek és erdők mellett zakatolt el, néha rámutattunk egy-egy kecske vagy juhnyájra, jót nevettünk, és kellemes társalgásokat folytattunk.
Épp Harry gyönyörű hóbaglyáról volt szó, akiről időközben kiderült hogy nőstény és Hedvignek nevezte el Harry, miután az egyik könyvében olvasta ezt a nevet, mikor az ajtóban egy mosolygós és nyájas boszorka jelent meg, köténykével és kockás ruhával rajta, kissé alacsony és pufók alkattal, maga előtt mindenféle édességel megrakodott tálcát tolva.
Kicsit Mollyra emlékeztetett, amiért el is kapott egy kis honvágy érzés.
Harry azonnal felpattant, majd ajkait nyalogatva nézett végig a kínálaton.
Láttam, hogy nemigen kóstolt még varázslóédességet, ugyanis az arca, elszántról kérdőre váltott.
- Ajánlom a kondéros kekszet! - segítettem.
- Nincs rá szükség. - vigyorgott válaszul Harry. - Mindenből kérek! - mosolygott a boszorkára.
Elővett egy nagy zsák érmét, majd tizenegy sarlóval és hét knúttal szegényebben leszórta az ülésre az édesség halmot, aminek láttán Ron csak ámulva és irigykedve bontogatta tovább Molly álltal csomagolt szendvicsét.
- És ti kedveskéim? - nézett a büfés nő most rám és Ronra.
- Nekem itt a szendvics! - mondta vörösre pirulva Ron.
- Én kérek két kondéros keksze... - soroltam volna, de Harry félbeszakított.
- Vegyél ebből. Nagyon sokat vettem, mindkettőtöknek jut. Én viszont szerettem volna mindent kipróbálni. - tolt felém Harry két csomagot kedvenc kekszemből.
Biccentettem, majd kedvesen mondtam hogy akkor más nem lesz köszönjük.
- Köszönöm! - illedelmesen vettem egy maréknyit a kekszből, majd igyekezve női tekintélyem megőrizni, a kekszet a lehető legfinomabban a számba toltam.
- Vegyél nyugodtan! - kínálta oda Ronnak is az édességhalmot, aki vöröslő arccal motyogott valamit arról, hogy Molly sose jegyzi meg hogy utálja a konzervhúst, majd odébb tolta a szendvicset.
- Cseréljünk? - ajánlotta Harry.
- Áh hagyjuk. Nagyon száraz. - mormogta Ron.
- Tessék! Van derelye is! - kínálta oda Harry a süteményt Ronnak, aki boldogan el is fogadta, majd elfeledkezve a szendvicseiről, magába tömte a derelyét.
Miközben Harry minden lehetséges édességet megkérdezte Rontól hogy ez mi és milyen ízű, én azzal szórakoztattam magam, hogy egy doboz mindenízű drazséból kiválogattam a legundorítobbakat, majd Vadócnak adtam őket.
Ő kézségesen ráharapott, majd a szoknyámra prüszkölte a hiúznyáltól csatakos massza darabokat, amit bár nem volt a legkellemesebb művelet eltávolítani, de olyan jót nevettünk rajta, hogy ennyit igazán megért.
Persze nem Vadócnak, szegény mindig beleesett ugyanabba a csapdába.
- Ez mi? - mutatott fel Harry egy csokibékát. - Nem igazi béka, ugye?
- Elvarázsolt csoki. - vágtam rá, miközben egy szökni próbáló békát kegyetlenül a számba tömtem. - De elvileg csak egyet ugrik.
Harry furcsán nézte ezek után az említett édesség csomagolását.
- Nézd meg milyen kép van benne! Nekem még nincs meg Agrippa. - sürgette izgatottan Ron.
- Nekem meg Miranda Dabrak! - hajoltam a dobozt bondogató Harry kezei felé.
- Tessék...? - nézett ránk Harry, mintha csak elmebuggyantak lennénk.
- Ja, igen! Tudod, a csokibékák csomagálásában mindig van egy kép, amin egy híres varázsló vagy boszorkány van. Nekem és Flonak rengeteg van, együttvéve úgy ezer, de nekem például nincs meg Agrippa. - magyarázta Ron, miközben Harry kivette a kártyát a mocorgó édességbéka alól.
A képen Albus Dumbledore volt. Leendő igazgatónk.
- Áh, szóval ő Dumbledore! - ámult rá a képre Harry.
- Azt nem mondd hogy még nem hallottál róla. - ráncolta Ron a homlokát. - Vehetek egy békát? Lehet hogy Agrippa!... Köszi! - mondta, majd elcsent egy békát a Harry mellett dudorodó édességkupacból.
- Nehogy már erre rácsodálkozz. Most mondta hogy mostanáig nem is tudta hogy a varázsvilág létezik. Hogyan ismerte volna, te lökött. - róttam meg Ront, aki csak szórakozottan vállat vont, túlzottan lekötötte a kártya megszerzése.
- Eltűnt a kép! - hangzott fel Harry döbbent kiáltása.
- Nehogy elvárd tőle hogy egész nap ott gubbasszon. - vetette oda Ron. - Fenébe! Már megint Morgana! Vagy hatszor megvan!- nyújtotta felém.
- Add Harrynek, nekem is megvan. - biccentettem a fiú felé. - Had kezdje el ő is gyűjteni őket.
- Tudjátok, azért lepődtem meg, mert a mugli világban a képek nyugton maradnak. Nem is mozognak. Egyáltalán nem. - mondta morfondírozva Harry.
- Tényleg? - álmélkodtunk Ronnal. - Furcsa lehet...
Miután az összes csokibékát kivégeztük, Harry tekintete a drazséra vándorolt, amibe Vadóc feje éppen nyakig volt dugva, és kevésbé hányadék ízű cukorkák után kutatva szimatolt bele.
- Bogoly Berti féle Mindenízű Drazsé. - húztam le a panaszosan fújó hiúzom fejéről a kartont. - Bár ezt Vadóc jól elpusztította, ha elég merész vagy, bontsd fel a másikat. - dobtam ki fintorogva a drazsé dobozát, ugyanis az izzadság és körte eléggé bizarr illat elegyét árasztotta, és ha nem akartam hogy a lenyelt csokibéka vissza ugorjon, nem szimatolom tovább.
- Hogy érted ezt? - vizsgálta meg a földre hulló dobozt Harry.
- Tényleg mindenízű. - vette át a szót Ron. - Vannak normálisak, amik szerintem a mugli világban is előfordulnak. Tudod: csokis, mentolos, karamellás... - sorolta.
- De vannak hátulütők is. - fűztem hozzá szájhúzogatva. - Mint a májas, pacalos, spenótos, fülzsíros...
Egyre csak soroltam a gyomorforgatóbbnál gyomorforgatóbb ízeket, de Harry látszólag eltántoríthatatlan volt, mert az addig érintetlenül heverő dobozból egy marék drazsé most a fiú szájában landolt.
Ron gondosan megválogatta őket, de még így is kifogott egy tonhal ízűt, a sikertelen kóstolók után pedig csatlakozott az általam indított "nem élek a lehetőséggel hogy egyek a sunyi édességből" kampányhoz.
Harry is csak addig szórakoztatta magát vele, míg köpködve a farmerjára nem tüsszentett egy feketebors ízűt.
A táj egyre vadabb alakot öltött, és az ablakon kibámulva már nem zöld füves réteket és mezőket, hanem vadregényes erdőket és dombokat lehetett látni.
Egyszer csak kopogtattak a fülkénk ajtaján.
Ugyanaz a fiú lépett be, akit a furcsa kalapos nagymamájával láttam, míg felszállás előtt.
Arca pirospozsgás volt a sírástól, és szipogva szólított meg minket.
- Bocsánat... - szólt akadozó hangon. - Nem láttatok egy varangyot?
Mindhárman csak ráztuk a fejünket.
- Elveszítettem! Mindig megszökik! - törölte meg orrát hüppögve.
- Biztos elő fog kerülni! - nyugtatgattam a fiút, miközben egy zsebkendőt nyújtottam feléje.
- Köszönöm... Ha látjátok azért szóljatok... - morzsolt el egy könnycseppet, majd csalódottan csukta vissza a kupé ajtaját.
- Nem értem miért van így kikészülve. - rázta a fejét Ron, miután a fiú hallótávolságon kívűlre került. - Ha nekem varangyom lenne, direkt igyekeznék hogy minél előbb elvesszen. Persze egy szavam se lehet, nekem itt van Makesz. - mutatott a zsebének rejtekében szunyókáló patkányra.
- Olyan sokat alszik... - csóváltam a fejem. - hogyha nem látnám ahogy emelkedik a pici háta, azt hinném kipurcant.
- Észre se vennénk ha ez megtörténne. - nézett szánalommal az arcán az alvó rágcsálóra Ron. - Tegnap George mondott egy varázsigét, amivel elvileg sárgává tudom változtatni. Meg is próbáltam, de még nem igazán működött. - nézte tovább az alvó patkányt. - megmutatom Harry! Hátha most sikerül! - csillant fel a szeme, majd bőröndjéből előhúzta a viharvert varázspálcát, aminek a végéből továbbra is kikandikáltak a fehéren ragyogó szőrszálak.
Bár nem akartam a naivitással megáldott Ronnak elmondani, hogy George valószínűleg azért mondta, hogy Ron jól ráfázzon mikor kipróbálja, de nem akartam a fiú kedvét elrontani, had próbálja csak meg, vannak azért csodák.
Érdeklődve figyeltem ahogy Ron az ölébe fekteti a szunyókáló patkányát, és láttam ahogy Harry is izgatottan közelebb hajol.
Ron megköszörülte a torkát, majd óvatosan a patkányra szegezte pálcáját.
Már éppen elkezdte volna, mikor a fülke ajtaja újra kinyílt, de most a kerek arcú, pityergő fiú helyett egy bozontos és csokibarna hajú, lapátfogú lány dugta be a fejét, és bár nem volt szép megjegyzés, és magamban is tartottam, de a nagyobbacska fogakkal és a gyors fejkapkodással a lány olyan volt mint egy éber nyuszi, aki épp azt lesi, van- e ragadozó a közelben. Vagy varangy.
- Nem láttatok egy varangyot? Egy Neville nevű fiú elvesztett egyet. - hadarta köszönés nélkül, fontoskodó hangsúllyal.
Újra megráztuk a fejünket, de Ron csípős hangnemben válaszolt, hallatszódott a sértődöttség a beszédéből, hogy ugyan hogy merészelte megzavarni a lány az ő varázslatát.
- Már megmondtuk neki hogy nem láttuk. - vetette oda a vörös hajú fiú.
A lányt azonban hidegen hagyta a hűvös bánásmód, és ahogy izgatottan lepattant elé, úgy tűnt per pillanat az eltűnt varangy is, amit olyannyira akaratosan kért számon.
- Varázsolni készülsz? Remek! Lássuk! - tapsikolt.
- Öhm rendben... - felelt Ron meghökkenve, miközben a lány olyan közel hajolt Ron pálcát tartó kezéhez, mint egy vadmacska, aki csak arra vár, mikor hibázik a préda, hogy a megfelelő pillanatban aztán lecsaphasson...
Ron tett egy kört a csuklójával, mint afféla profik bemelegítés előtt, sőt, még a pulóvere ujját is feltűrte.
- "Napfény, pitypang, kenderspárga, legyen ez a patkány sárga!" - mormolta a ráolvasást, majd kecses pöcintéssel a patkányra bökött.
Magamban tartottam a kuncogást, ami ravaszul könyörögte magát fel belőlem, szerencsére sikerült egy köhögésnek álcázni.
A patkány ugyanis továbbra is békésen pihegett, még egy szőrszál elmozdulása, annyi elváltozást nem mutatott, csak aludt ezer méter mélyen tovább.
Harry és én sokatmondó pillantást váltottunk, láttam hogy az elfojtott nevetéstől az ő ajkai is árulkodóan megremegnek.
A szénakazal hajú lány viszont úgy oktatta ki Ront, mintha csak egy tanár lenne.
- Biztos vagy benne hogy ez igazi varázsige? - vizsgálgatta a patkányt kihívó tekintettel a lány. - Mert ha az, akkor nem valami jó. Már én is kipróbáltam néhány egyszerű ráolvasást, persze nekem mind működött. - cseverészte hencegően. - A családomban senkinek sincs varázsereje, ezért eléggé meglepődtem mikor megkaptam a levelem, de persze örültem, mert legjobb tudásom szerint a Roxfort a legszínvonalasabb boszorkaképző. Meg is tanultam kívűlről az összes kötelező olvasmányt, remélem elég lesz. - hadarta, miközben én nem is igazán arra figyeltem mit mond, hanem hogy vesz- e egyáltalán levegőt közben. - Hermione Granger! És ti kik vagytok? - pásztázta körbe a kupéban ülőket.
Én kétségbeesetten néztem a fiúkra, de a hasonlóan pánikot öltő arcuk megnyugtatott, mert ezek szerint nem vagyok egyedüli az elmulasztott kötelező olvasmányokkal. Egyedül a tankönyvekbe olvastam bele, azokból is csak amiknek tényleg érdekes bekezdései is voltak. Mert komolyan, mit kezdtem volna én egy gyógynövény kalauzzal, Mollytól már úgy is tudom mindegyiknek a latin nevét is.
- Én Ron Weasley vagyok. - hebegte Ron.
- Flower Majdnem Weasley. - próbálkoztam a már bevetett, humoros bemutatkozással, de Hermione csak kérdőn felvonta a szemöldökét. - Te elhinnéd hogy nem a fogadott testvére vagyok? - mutattam Ron vörös, szeplős arcára és vörös fürtjeire, majd az én sima és sápadtkás bőrömre és majdnemhogy fekete hajamra.
- Aha, igaz. - bólintott végül Hermione.
- Harry Potter. - mutatkozott be Harry.
- Komolyan? - szeppent meg a lány. - Természetesen mindent tudok rólad, hiszen megvettem az összes ajánlott olvasmányt is. Benne vagy a Modern mágiatörténetben, szerepelsz a Feketemágia felvirágzása és bukásában, és meg vagy említve többször is a Huszadik századi mágiatörténet címszavakban nevet viselő kötetben is.
- Tényleg? - hitetlenkedett Harry.
Szegény. És ezek mégcsak azok a könyvek amikről tud....
- Te jó ég! Ezeket nem is tudtad? - csapta össze a tenyerét Hermione. - Én biztosan mindent elolvasnék magamról. - morfondírozva felállt. - Van tippetek már melyik házban lesztek? Szerintem a Griffendél lenne a legjobb. Maga Dumbledore is ott végzett. Bár a Hollóhát se lehet rossz... - és csak beszélt, és beszélt egészen addig, míg bele nem szédültem a szóáradatba. - Na mindegy. Megyek megkeresem Neville varangyát. Szerintem ti is öltözzetek át talárba. Lassan megérkezünk. - azzal kiviharzott a fülkéből, a pityergő békatulajdonossal a nyomában.
Aztán márcsak elsuhanó fekete talárját és egyre távolodó szavait lehetett észlelni.
Mikor egy hangosabb ajtócsukodás jelezte hogy a lány visszavonult a saját kupéjába, Ron rimánkodva súgta oda Harrynek és nekem:
- Mindegy, hova osztanak be, csak ne oda ahol ő van. - mondta keserűen, majd kelletlenül visszadobta a varázspálcáját a dobozába. - George biztos csak rá akart szedni ezzel a hamis ráolvasással. Sejthettem volna. - pampogott mikor leesett neki a tantusz.
Hogy őszinte legyek a számból vette ki a szót.
- A bátyáid melyik házban vannak? - kérdezte Harry.
- A Griffendélben. - szontyolodott el Ron. - Apa és anya is griffendélesek voltak. Nem is tudom mit szólnának ha én máshová kerülnék. A Hollóhát se lenne éppenséggel rossz, de ha a Mardekárba osztanak be...
- Az a ház miért ilyen rossz? - billentette gondolkodva a fejét oldalra Harry.
- Mert annak volt a tagja Voldemort. - feleltem, mire Harry csak elképedve bólintott, Ron pedig összerándult az ülésen, fájdalmas és korholó arccal.
Sajnáltam, de egyszerűen nem fért a fejembe, miért kell ennyire kikészülni egy fránya névtől. Számomra ez rejtély marad.
- Mintha Makesz bajszának a vége kicsit világosabb lenne. - jegyezte meg Harry. Témaváltásból jeles, Ron felélénkülve és vidámabb arcot öltve nyugtázta "sikerét". - Na és mivel foglalkoznak a bátyáitok?
- Charlie romániába megy sárkánykutatónak, Bill pedig a Gringottsnak dolgozik, most fog kiutazni egy fontosabb ügy miatt Afrikába. - mondta Ron.
Most az én arcomra kúszott bánat. Eszembe jutott hogy még pár nap, és Billel egy teljesen külön kontinensen leszünk, és sajnos a hiányát nem tudja csak úgy feledtetni a Roxfort sem, legyen akármennyire várva várt. A kastélyt azért nem fogom ölelgetni és le "bátyus"-ozni.
- Amúgy hallottátok mi történt a Gringottsban? - tereltem el a szót, mielőtt mélabúsan merengtem el azokban a gondolatokban, vajon milyenek lesznek a Bill-mentes hétköznapok otthon. A válasz: szörnyű. Ezért inkább hogy elvonjam a figyelmem, belekezdtem egy témába, ami amúgy is foglalkoztatott. - Tegnap olvastam a Reggeli Prófétában. Mondjuk, kétlem hogy a te mugli rokonaid ezt olvassák... - tekintettem bocsánatkérően Harryre. - Valaki megpróbált kirabolni egy szigorúan őrzött széfet.
Harry szeme elkerekedett.
- Tényleg? És mi történt vele?
- Semmi az égegyadta világon. Ez a legfurcsább. Bár a tettest nem kapták el, nem is nagyon volt miért mert nem vitt el semmit. Arthur szerint egy nagyhatalmú fekete mágus a hunyó, mert csak azok tudnak túljárni a Gringottsbeliek eszén. Sokakat azért rettentett meg, köztük minket is, mert attól félünk hogy esetleg Voldemort csatlósai állnak emögött. - magyaráztam az olvasottakat.
Harry nagyot nyelt.
Mondjuk megtudom érteni, tekintve hogy milyen kapcsolat van közte és a fekete mágus között.
Ron nem vette észre Harryn a nyugtalankodás jeleit, lelkesen faggatta tovább a fiút.
- És melyik kviddicscsapatnak szurkolsz? - kérdezte gyermeki lelkesedéssel.
- Nem ismerek egyet se... - válaszolta kissé elvörösödve Harry.
- Micsoda? - hadonászott hüledezve Ron. - Áh, pedig az a legjobb sport a világon. - áradozott.
És nem túlzott. A kviddics téma mindkettőnkre ugyanolyan hatással volt, egymás szavába vágva magyaráztunk Harrynek a négy labdás szabályról, híres csapatokról, meccsekről, amiket együtt szurkoltunk végig, kedvenc seprűmárkánkról, miközben szegény megszeppent Harry csak bólogatott, vagy kapkodta a fejét, hogy a hangos duettünk melyik tagjára figyeljen.
Folyamatos beszédünket a kupé ajtajának nyitódása szakította félbe, de most sem Hermione, sem a varangyvesztett Neville nem volt a látogatók között.
Három fiú lépett be. Két nagy termetű, és testes gyerek, akiken a talár csoda hogy nem szakadt szét. Ők pedig akár két testőr, fogtak közre egy sápadt, tejfelszőke hajú fiút, aki a két izmos kar közül alig volt észrevehető.
A két gorilla szabású fiú bamba arcáról sütött hogy annyi ész szorult beléjük mint Makesz fél bajszába, de mégis tekintélyt parancsolóak voltak, hegyomlás méretükkel és fatuskó vastagságú végtagjaikkal.
A szőke fiú vézna volt, és beesett arcú.
Tekintete önbizalmat és némi lenézést tükrözött ahogy körbevezette pillantását a fülkében ülőkön.
Nem mondhattam őket kifejezetten szimpatikusnak.
- Nos, igaz? - szólalt meg.
Mi csak értetlenkedve meredtünk hol egymásra, hol a kérdezőre.
- Az egész vonaton mindenki arról beszél, hogy Harry Potter itt ül, ebben a fülkében.
- Igen. - felelte gyanakodba Harry.
A fiú végigmérte Harryt, majd tekintete megállapodott Harry sebhelyén, mire ő reflexből beletúrt a hajába, pár takaró funkcióra bevethető fürt után.
- Ők Crak és Monstro. - vetette oda hanyagul a sápadt fiú, majd anélkül hogy egy pillantást is pazarolt volna a két sziklára, öntelten folytatta. - Én pedig Malfoy vagyok. Draco Malfoy. - magasrendűbben és olyan hangsúllyal, mintha csak grófként mutatkozott volna be, mondta saját nevét, én és Ron csak összenézve köhintettünk, elfojtva a nevetést, ami nem kerülte el Malfoy figyelmét. Szúrós szemmel meredt a kettősünkre.
- Viccesnek tartjátok a nevem? - morogta, majd Ronra vándorolt a pillantása. - Meg se kérdezem ki vagy. Apám mesélte hogy a Weasleyek vörös hajúak, szeplősek és több gyerekük van mint pénzük. - vetette oda, mire Ron kedve azonnal lelohadt, és olyan vörös árnyalatot öltött az arca, hogy az vetekedett a haja színével.
Én pedig úgy ökölbe szorítottam a kezem, hogy pár csont vészjóslóan megroppant a kézfejemen.
- Hamar rájössz, Potter, hogy a mágus családok sem egyformák. Ne barátkozz olyannal aki nem érdemli meg. - fordult újra Harryhez, de szeme sarkából lenéző pillantást vetett Ronra, aki szégyenében azt se tudta, a kupé melyik sarkába nézzen.
Én pedig a fogamon kiszűrve a levegőt, undorodva figyeltem ahogy Malfoy kezet nyújt Harrynek.
Jobb kezemmel erősen megmarkoltam a balt csuklómat, mielőtt egy mozdulattal odébb löktem volna a Harry felé nyújtott mancsot.
- Köszönöm, de magam is eltudom dönteni ki érdemli meg. - felelte hűvösen Harry, majd ahelyett hogy elfogadta volna a felé nyújtott jobbost, karba tett kézzel méregette ellenségesen Malfoyt.
- A helyedben vigyáznék Potter. Légy egy kicsit udvariasabb, különben olyan sorsra jutsz, mint a szüleid. Alaposan megfogod bánni ha Hagridra, a Weasley féle aljanépre... - megállt majd méla undorral rám meredt. - és a hozzá hasonló korcsokra pazarlod az idődet.
Győzött a forrófejűség, dühösen penderültem szembe Malfoyyal, és vicsorgó tekintettel néztem a sápadt görény arcára.
- Engem lekorcsozhatsz, de még egy rossz szó a családomra, és a lelket is kiátkozom belőled. - éreztem ahogy a dühtől elváltozik a hangom, eredeti hangszínemről a kutya morgásra hasonlítva, és büszkén konstatáltam, hogy Malfoyyal körülbelül egy magasak vagyunk, így kíhúzva magam pár centivel a gonosz kis arca felé tornyosulhattam.
Malfoy hátrált pár lépést, meghökkenve figyelve haragtól vérben forgó szememet, majd mikor karja Crak és Monstro fatuskó vállaiba ütközött, mindjárt visszatért az önbizalma, és máris gúnyos hangsúllyal válaszolt.
- Na mi van, vakarcs? Verekedni akarsz? Weasley patkány is beszállna? - méregetett, mire Crak és Monstro páros csak bután nevetgéltek, fő kolomposuk "szellemességén".
Egy pillanatig csak méregettük egymást.
- Annyit se érdemelsz hogy kezet emeljek rád. - böktem oda, majd komor arcal visszazökkentem az ülésre.
- Viszont egy édességet megérdemlek, miután ilyen kegyetlen fogadtatásban volt részem. - felelte ravaszul Malfoy, mire Monstro engedélyesen nyúlt a Ron mellett heverő édesség kupac felé.
Ron már ugrott is, hogy megakadályozza a csokibéka veszteséget, de nem volt rá szükség.
Ugyanis Monstro lopkodásra szánt ujjából most Makesz lógott, tövig mélyesztve fogait a fiú ujjába.
Amaz csak visítozva ugrált fel-alá a fülkében, rémülten himbálva a rajta ragadt állatot.
Vadócnak sem kellett több, felcsigázva figyelte egy ideig a pattogó Monstrót, ujján a patkánnyal, majd a kiáltozó izom kolosszusra vetette magát, éles karmaival felkapaszkodva a fiú talárján, majd méretes szakadásokat kreálva a ruhadarab ujján, felrugaszkodott Monstro nyakába, onnan a karjára, miközben pár jól méretezett rúgással egy szép monoklival ajándékozta meg.
A megvadult hiúz végigmasírozott a fiú karján, a cincogó patkány irányába, összekarmolva Monstro kézfejét és alkarját.
Monstro addig rázogatta a karját, míg a patkány le nem esett, majd csapódott karjáról az ablaküvegnek, Vadóc pedig le nem bucskázott róla, egyenest rá, szegény Hedvig kalitkájára.
Ezek után Crak, Malfoy és az összekarmolt- rúgott - harapott Monstro eliszkoltak, távolodó lépteik helyett most a másik irányból lehetett hallani ahogy valaki közeledik.
Az ajtón Hermione kukucskált be, arcára kiült a meglepettség, a szétszórt édességek, a veszettül kuvikoló, álmából felvert Hedvig, és az eséstől tántorgó Vadóc, aki épp égnek meredő mancsokkal hentergett panaszosan nyávogva a kalitka mellett.
Én csak kelletlenül morogtam.
- Elvesztette az eszméletét. - kiáltott fel hirtelen elborzadva Ron. - Nem. Ez hihetetlen. Újra elaludt. - mondta nagy megkönnyebbüléssel az arcán.
És Makesz tényleg békésen szunyókált tovább Ron tenyerében.
- Te ismerted Malfoyt? - kérdezte Harrytől.
- Igen az Abszol úton találkoztam vele egy talárszabászatban. Illik a modora ahhoz amit akkor mondott. Ugyanis holtig állította hogy ő mardekáros lesz. - mesélte Harry.
Nem csodálnám ha Malfoy valóban ott kötne ki. A sötét varázslók első lépcsőfokán.
- Én hallottam a családjáról. - tettem hozzá. - Elvileg ők voltak az elsők akik Voldemort... - Ron és Hermione megütközve bámultak rám a név hallatán. - bukása után visszaálltak hozzánk, sűrűn bizonygatva hogy meg voltak babonázva, és csak ezért szegődtek Voldemort szolgálatába. - amilyen aljas benyomást tett magáról Malfoy, annál jobban tudtam inkább azt elhinni a családjáról, hogy ők kényszerítő bűbáj nélkül is megtudták ezt tenni.
- Apa szerint nem. Azt állítja nem kellett Malfoyékat olyan sokáig kérlelni hogy a Sötét Oldalra álljanak. - fűzte hozzá mogorván Ron. Aztán az ajtóban álló Hermionéhoz fordult. - Segíthetünk valamiben?
- Siessetek az átöltözéssel, most voltam elől, megkérdeztem a mozdonyvezetőt, és azt mondta, hogy mindjárt megérkezünk. Ugye nem verekedtetek? - hadarta, majd rosszat sejtő arckifejezéssel kémlelte körbe az enyhe rendetlenséget a szeme elé táruló kupé belsejét. - Még oda se értünk, de már keresitek a bajt?
- Igazából az keresett meg minket, egy undok kis görény és két gorilla képében. - vetettem oda még mindig rossz szájízzel.
- És különben is az állataink verekedtek, nem mi! - horkant fel Ron.
-Úgy van. Nem én kértem hogy Makesz harapja meg Monstrót, Vadóc pedig használja kaparófának. - rántottam vállat.
Erre Hermione csak rosszalóan csóválta a fejét, mint egy tanár amikor egy pimasz gyerekkel beszél, ami találó volt, Hermione fontoskodó és észt osztogatú stílusát tekintve.
- Kimennél amíg átöltözünk? - kérdezte Ron.
- Persze. - válaszolta sértődötten Hermione. - csak azért jöttem be, mert egyesek úgy szaladgálnak a folyosón mintha óvodások lennének. - mondta, majd végigmérte Ront. - Apropó. Nem mondták hogy koszos az orrod? - mutatott Ron említett testrészére, majd sarkon pördült, barna tincsei csak úgy csapkodtak arca körül, majd kiviharzott a kupéból.
Ron szúros tekintettel nézett a távolodó Hermione alakja után.
- Igaza van. - nevettem, majd Ronhoz vágtam egy zsebkendőt.
Kinéztem a vonat ablakon. Alkonyodott. Az ég vérvörös színben pompázott. Alatta sötét formákban hegyek és fenyők langaléta sziluettje rajzolódott ki.
A táj Londonhoz képest igazi elvadult,  vadregényes környzetnek számított.
Egy szemvillanás alatt magamra kaptam a talárom, a pulóveremet pedig Vadóc játékos mancsai elől gyorsan a bőrönd mélyére tömtem.
Ron és Harry is így tettek.
Ron, igazi égimeszelő fiú volt, és bár Bill is elég magas termettel büszkélkedhetett, Ron edzőcipője még így is kikandikált talárja alól.
- Öt perc múlva megérkezünk a Roxfortba. - búgott fel egy férfihang, feltehetőleg a kalauz hangja. - A poggyászt kérjük a vonaton hagyni, azt külön szállítjuk az iskolába.
Most újra izgatottság lett úrrá rajtam, ami szerencsére kicsit feledtette az előbbi kis összetűzést Malfoyyal és elmaradhatatlan kellékeivel, a két kőtömbbel.
Vadócot nagy nehezen visszatuszakoltam a ketrecébe, amire ő sértődött fújással válaszolt.
Megvártam míg a fiúk is rendbeszedik magukat - érsd: a megmaradt édességet a zsebükbe tömték - majd kiléptem a fülkéből a folyosóra, ahonnan az izgatottan morajló diáksereg azonnal elsodort, egészen addig míg a vonat lépcsőjéhez nem értünk, ahonnan izgatottan ugrottam le, majdnem felborítva ezzel szegény Neville-t, aki még mindig nyomaveszett békája miatt itatta az egereket.
Előttem a diák fejek tengere, innen-onnan pedig egy-egy meglepett morajlás vagy felkiáltás, jelezvén, hogy valaki már kiszúrta a nem utolsó sorban fenséges látványáról is híres, száztornyú Roxforti kastélyt.
Aztán a sok forgolódó fej közül kitűnt egy kimagasló, hatalmas termetű ember, akinek arcán olyan bozontos szakáll nőtt, akár egy sövény.
Ráeszméltem hogy őt láttam mint Harry kísérőjét az Abszol úti beszerző túrámon.
Emlékemet alátámasztotta, hogy a lámpát himbáló óriás mosolyogva intett Harrynek, majd a nevét óbégatva kérdezgette hogy mi újság vele.
- Elsősök! Minden elsős ide hozzám! - harsogta aztán, mire velem együtt sok elsős gólya tódult feléje, szerencsére nem volt nehéz nem szem elől téveszteni, ahogy a bozontos haja, amibe bele-bele kapott a szél, több méter magasan tűnt ki a diákseregből, és a feje mellett lóbált lámpás olyanná tette, mint egy élő világító torony.
- Mindjár' láthatjátok a jó öreg Roxfortot! - kacsintott ránk az óriás, és valóban így is volt.
Pár kanyar után, a lélegzetem is elakadt.
Ott volt. Egy hatalmas hegy tetején, ott állt a megviselt falú, de büszkén az előtte elterülő táj fölé magasodó, száztornyú csoda, aminek számtalan ablakából meleg fény áradt, mintha a megviselt kőfalakon megannyi szentjános bogár csücsülne.
Az ódon kastély minden tornya szinte magáról mesélt, ahogy töretlen büszkeséggel nyúlt a csillagos égbolt felé.
Álmélkodva figyeltem a Roxfort épületét, egészen addig, míg pár méter gyaloglás után, el nem érkeztünk egy előtte elterülő, fekete vízű tóhoz, amin megannyi csónak ringatózott, apró fodrokat keltve a víz tükörsima felszínén.
- Egy csónakba csak négy ember üljön! - mutatott a nagy termetű ember a finoman a víz tükrén lebegő fatákolmányokra.
Én, Harry, Ron és Hermione osztoztunk egy csónakon, majd mindnyájan eleresztettünk egy kuncogást, ahogy vezetőnk egymaga foglalt el egy négyszemélynek is szűkös kishajót.
Miközben komótosan siklottunk egyre közelebb a kastély felé, kezem a jéghideg tóba mártottam, majd csukott szemmel élveztem hogy a hűvös éjszakai szellő odébb libbent pár fürtöt az arcomból.
A vizen töltött idő alatt Harrytől megtudtam hogy a lámpásos- óriás idegen vezetőnket Hagridnak hívják, és ő a Roxfort kulcs és háztáj őrzője.
- Fejekre vigyázni. - bődült el Hagrid, a flottánk élén.
Lehajoltunk, majd láttuk, hogy ladikunk szépen belibben egy sziklafalon tátongó nyílásba, ahol pár vaksötétben töltött perc után partra szálltunk, és egy Roxfort felé vezető keskeny ösvényen felkapaszkodva, és igyekezve arra, hogy Hagrid lámpását is nyomon tudjuk követni, és egy göröngybe vagy gyökérbe se essünk hasra, baktattunk felfelé.
Időközben Neville varangya is megkerült, Hagrid nagy meglepetésére hogy majdnem rátaposott, és Neville nagy örömére, hogy nem kell újat vennie.
Végigbotorkáltunk egy erdősebb, fákkal tűztelt úton, kanyarok sokasága után pedig egy bejárathoz vezető kőlépcsőn felkecmeregve egy tölgyfaajtós kapu előtt találtuk magunkat.
Hagrid végzett egy gyors számolást az összesereglett diákok létszámát illetően, majd félelmetes öklével három nagy ütést mért a kastély kapujára.
Engem újra izgatottság fogott el.
A nyikorgó kapu lomhán kinyílt, én pedig bepillantást nyertem a Roxfort régies falakkal keretezett folyosójára.
- Hazaértem... - motyogtam.