Az Ifjabbik Tapmancs - Book 1: A Bölcsek Köve (Harry Potter fanfiction)

A fordulatos meccs

Az éjszaka röpke két órának tűnt.
Rettenetesen fáradt voltam, olyan laposakat pislogtam, hogyha Hermione nem tart szóval, biztos hogy újra lefejelem a párnát.
A lány kora reggel berontott a gyengélkedőre, és megindult szájából a beszéd eső, ami elfáradt agyamban és kimerültségtől elködösült elmémben, azonnal kongva szerte foszlottak.
A végehallhatatlan monológja nagyrészt az elhozott házifeladatok jegyzeteivel volt kapcsolatos.
Hogy lehet, hogy szombat van, és képes ezekkel traktálni? Ma nincsenek is órák! Hol van ebben az értelem?
Ígyhát póker arccal meredtem rá, néha bólintottam, mintha teljesen ura lennék a beszédhelyzetnek, de közben a tegnapi találkozás a hegyi trollal című napomat elemeztem.
Így hogy nem szédültem, és a kimerültségen kívűl különösképpen semmi miatt nem éreztem úgy hogy mentem elájulok, figyelmet fordíthattam néhány újdonságra is.
Lerántottam a lábamról a takarót, szétszaggatott nadrágomat a szemem elé tárva.
Ámbár a szövet csúnyán meg volt szaggatva, és hordhatatlanná tette a ruhadarabot, furcsa volt hogy a lábam nem fájt, és szaggatások voltak, de sebek nem.
Begyógyultak.
Egy éjszaka leforgása alatt.
Madam Pomfrey értheti a dolgát.
A fejem sem sajgott, csak nehéz volt, de ezt persze újra írhatjuk a fáradtság számlájára.
A trollal való közelharc mély nyomot hagyott bennem.
Egyrészt, mert még a háromfejű kutyánál is jobban sodorta veszélybe az életem, másrészről pedig azért, mert használnom kellett az animágus alakom.
Arthur, Molly és Bill nyomatékosítottak arról, hogy ezt titokban kell tartanom.
Ha csak egy tanár is szagot fog, abból botrány lesz, ami olyan naggyá nőheti ki magát, hogy évekig elhúzódó perek, és egy hely a varázsló börtönben minimum jár érte.
Az életemet fontosabbnak gondoltam a törvénynél, de még Harry sem tudhatja meg ezt a féltve őrzött titkomat, pláne nem Hermione.
A rigorózus szabálytisztelete miatt lehet hogy az ő árulkodása juttathat el idáig.
Egy szó, mint száz, nagyon felelőtlen voltam.
Bármilyen veszélybe is kerülök, ismeretlen emberek előtt ezt a képességemet nem fedhetem fel, de még olyan barátok előtt sem, akikkel a kapcsolatom szoros, mégsem a közeli családom körébe tartoznak.
Lehet hogy az életembe kerül, de sose bocsátanám meg, ha Molly vagy Arthur... ne adj Isten Bill... az Azkabanban...
Megborzongtam erre a gondolatra, és ezt már Hermione is észrevette.
- Mi a baj? - kérdezte.
- Fázom. - feleltem gyanúsan gyorsan, majd az államig rántottam a takarót, hogy nyomatékosítsam az előbbi kurta kijelentésem.
- Az nem lehet. - hitetlenkedett Hermione. - A Roxfort falaiban...
És kezdődött elölről.
A folyamatos beszéd megbűvölt csövekről és hőkezelésről...
Hermione ajkai úgy mozogtak mint egy túlbuzgó ajtó, amit valaki folyamatosan nyitogat.
A szavak pedig úgy dőltek belőle, mintha egy felgyorsított felvétel pörögne folyamatosan.
Azt hiszem ezt nem bírom sokáig.
- Lejárt a látogatási idő! - lépett be Madam Pomfrey, ápoló kötényben, kezében egy tálca étellel, megmentve ezzel a még ép agysejteim.
- Vagy úgy. Itt vannak az órai jegyzetek, amiket neked készítettem. Ne felejsd átnézni és lemásolni őket. - csapott le Hermione egy derék vastagságú pergamen kötetet az éjjeli szekrényemre, aminek lábai megrogyva jelezték hogy egy pohár víznél és egy csöpp éjjeli lámpánál többet nem igazán bírnak el.
Én megcsak elhűlve kapkodtam a fejem a gyengélkedő kijárata felé tartó, hevesen integető Hermione és az embertelen mennyiségű tanulnivaló között.
- Jobbulást! - intett Hermione, majd bozontos hajkoronája eltűnt a nyikorgó ajtó mögött.
- Tessék, a reggeli! - rakta ölembe a rántottával, zabkásával és töklével megrakodott ezüst tálcát Madam Pomfrey.
Nem mondhattam hogy egy tál melegen gőzölgő ételnek nem örültem jobban, mint a be nem álló szájú Hermionénak... vagy egy könyvtárnyi magolni valónak...
Gyorsan magamba lapátoltam az elém rakott ételhalmot, és komolyan el gondolkoztam azon, hogy gyakrabban kéne hegyi trollokkal küzdenem. Vagy szimplán balesetet szenvedni, hogy itt kössek ki, és azonnali kezelésben részesülve még ágyhoz hozott reggelivel is meg legyek ajándékozva.
Aztán rögtön el is kedvtelenedtem az ötlettől.
Hiányzott a klubhelység, hiányzott Ében napi szintű látogatása, hiányzott Vadóc garázdálkodása, hiányoztak a barátaim... Hiányzott az izgalom.
A szórakozás.
Pedig csak egy éjszakát töltöttem itt.
- Mikor mehetek el? - raktam le magam mellé a tálcát, majd kiugrottam az ágyból, jelezvén hogy én mennyire erőre kapott és jól vagyok.
- Pár nap múlva. McGalagony professzor ragaszkodik hogy a hétvégét itt töltse. Ha minden rendben van, legkésőbb hétfőn elmehet. - felelte Madam Pomfrey, majd egy gepárdot megszégyenítő sebességgel termett mellettem, és apró termete és gyöngécske ápolónő létére, vagy legalábbis kinézetére, fél karral visszalökött az ágyra, én pedig a nyikorgó tákolmányon landoltam.
- Micsoda? - ültem fel. - Az nem lehet! Minden sebem teljesen meggyógyult, a fejem se fáj, kicsattanok az energiától, de legfőképpen az unalomtól. Két teljes napot nem vagyok hajlandó itt gubbasztva tölteni! - ütögettem hisztérikusan a matracot.
Madam Pomfrey olyan gyakorlatias hidegvérrel figyelte a fekve toporzékolásom, mintha már száz százalékban rutinos lenne ilyesféle szabadulásvággyal megáldott diákok terén. Ami mondjuk logikus.
- Sajnos, ezt a döntést csak McGalagony professzornak áll módjában megváltoztatni, ő viszont nem hajlandó engedni abból, hogy önnek hétfőig mindenképp itt kell tartózkodnia. - rázta meg a kendővel fedett fejét az ápolónő, majd eltipegett.
Én csak bosszúsan meredtem utána, majd kedvtelenül hanyatlottam vissza a párnára.
Egy háromfejű, több méteres, vérengző kutya nem tudott végezni velem.
Ahogy egy kifejlett, dühödt, ereje teljében levő hegyitroll sem.
Hát akkor majd megteszi az unalom, ebben a rendelkezésre álló, borzadalmasan hosszú két napban.