Az Ifjabbik Tapmancs - Book 1: A Bölcsek Köve (Harry Potter fanfiction)

Hagrid tűzokádója

Mógus azonban nem tört meg.
Egyre sápadtabb és soványabb lett, de mindhiába, Piton változatlanul mogorva volt, és Bolyhoska is kitartóan morgott a harmadik emeleten.
Mivel jóformán csak a dadogós professzor választotta el Pitont attól, hogy megkaparintsa a követ, minden elismerésem Mógusé volt, hogy továbbra is állta a sarat, és ennek köszönhetően az értékes tárgy biztonságban volt. Egyenlőre.
Az, hogy Mógust egyre rosszabb állapotban láttuk feltűnni a folyosókon, arra utalt hogy nem az örökkévalóságig tudja tartani magát, és a professzor egyre csak sodródik affelé, hogy a galád Piton győzelmet arasson fölötte.
Ígyhát mindenben amiben tudtuk, támogattuk Mógust, ami sajnos csak pár bátorító mosolyban, és rászólásban azokra akik gúnyolták a makogó professzort, ki is merült, de az apró gesztusainkba minden lelki erőnket beleadtuk, hogy legalább ezzel erőt önthessünk belé.
De sajnos, nemcsak a bölcsek kövét hajkurászó Pitonnal gyűlt meg a bajunk.
Tisztában voltunk vele hogy közelednek a vizsgák, de azért minden percben mi sem szorultunk emlékeztetésre, mint azt ahogy Hermione gondolta.
A lány jegyzeteinek vastagsága egy malac derekának a nagyságával vetekedett, és ami a legjobban megbotránkoztatott, az az, hogy a lánynak feltett szándéka volt szóról szóra megtanulni mindent, ami csak a lapkötegekben áll.
Szövegkijelölő pennával tarkította ki az órai jegyzeteit, és mindent egyesével bemagolt, amit úgy ahogy ráhagytunk, de mikor azzal kezdett nyüsztetni minket, hogy cselekedjünk ugyanígy, és kövessük a példáját tanulás terén, na ahhoz nekünk is lett egy-két hozzáfűzni valónk.
- Nyugalom Hermione. A vizsgákig még rengeteg idő van hátra! - felháborodva kaptam ki saját jegyzeteim a lány kezéből, aki már lógott volna meg vele, hogy rikító pennájával az én munkám ellen is merényletet kövessen el.
- Csak tíz hét. - rázta a fejét Hermione, miközben hadonászó kezeivel igyekezett megkaparintani a lapjaimat, de szerencsére magasabb voltam nála majdnem egy fejjel, így a jegyzetszerző -hadművelet kimerült annyiban hogy a lány puffogva ugrált a magasban tartott lapjaimért. - Az nem olyan rengeteg idő. Nicolas Flamelnek például perceknek tűnik. - érvelt nevetségesen Hermione.
- De mi nem vagyunk hatszáz évesek. - korholta Ron, az egyik karosszékből figyelve a marakodásunkat a jegyzeteimért. - És neked különben is fölösleges ismételned, te úgy is mindent tudsz. - vetette ellen a fiú.
Hermione abbahagyta a pattogást, helyette elkerekedett szemeket vetett Ronra.
- Fölösleges? - hőkölt hátra a lány, miközben hangszíne átugrott pár skálát. - Te nem vagy eszednél! Ezek nagyon fontos vizsgák! Ha megbukunk, nem mehetünk másodikba! Már egy hónapja el kellett volna kezdenem a tanulást, nem is tudom mi ütött belém... - hüledezett a lány.
- Nem tudom, de belém a ménkű az biztos... - mormogtam az orrom alatt, enyhén célozva arra, hogy a lány amit csinál már Merlin csapásának is lehetne nevezni.
Ahogy a tanárokat is.
Egy nap alatt annyi leckét zsebeltünk be tőlük, mint amennyit az eddigi félévünkben soha.
A húsvéti szünetet már jobbnál jobb programokkal tábláztam be, amiket lelkiismeretesen ki is iktattam a teendők listájából, ugyanis a felgyülemlő, embertelen házifeladat mennyiség szinte óbégatva adta tudtomra a szekrényemen heverő pergamen kupac formájában, hogy "te lusta kölyök, kezdj velünk valamit".
Viszont az, hogy a Griffendél toronyban írjam meg, arról szó sem eshetett.
Saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy elég csak elővenni egy pennát és papirost, Hermione nyomban ott terem, és a vállam fölött kukucskálva osztogatja az észt, hogy mit hogyan írtam helytelenül.
Bár Ron és Harry kifejezetten díjazták hogy Hermione javítgat ezt-azt az irományukon, én egyszerűen nem tudtam megtűrni azt, hogy szinte azt is megmondja hogy melyik lúdtollammal írjam a házit ahhoz hogy hibátlan legyen.
Így nem nagyon volt más választásom, frappáns opcióként a könyvtárra voksoltam.
Táskámba hánytam minden tankönyvemet, pár pennát és rengeteg üres pergament, majd észrevétlenül kiosontam a portrén.
Csodáltam hogy ép gerinccel megérkeztem a könyvtárba, ugyanis a szakadásig telepakolt hátizsák úgy húzta le a vállam, mintha beton kockákat cipelnék végig a folyosón.
Egy ablak mellett heverő asztalt célnak tökéletesen megfelőnek könyveltem el, és minden cokmókomat kirámoltam az asztalra.
Elővettem egy pergament, majd kék tintába merítettem pennám hegyét, és felcsapva egy csillagokkal ellátott borítójú könyvet, szerkesztgetni kezdtem a Jupiter keringési pályáját.
Ujjbegyemmel sokszor maszatoltam bele a ferdén húzott vonalakba, vagy túl nagyra rajzolt ábrákba, így szinte az egész kézfejem kezdte felölteni az éjszakai égbolt színét.
A pergamenen szereplő pálya inkább hasonlított egy kivehetetlen, kék pókhálóra, mint a feladatként kapott gázbolygó keringésének bemutatására, de tőlem igazán ennyi telt. Nem vagyok a precizitás megtestesítője, mikor rajzolok, azt is nonfiguratív vagy girbe-gurba vonalakkal teszem, úgyhogy nagyon remélem Sinistra professzornak legalább fél siker címmel elnyerem a tetszését.
Sikerült két órát elpepecselni a firkálgatással, így jobb lesz ha belehúzok, ha nem akarok lemaradni az ebédről, és azt mondhatom magamról, hogy legalább a leckék feléig eljutottam.
Felütöttem a tartalom jegyzéknél az Ezer bűvös fű és gombá-t, hogy kiirhassam a kelések ellen hatásos növényeket és tulajdonságaikat.
A kezem kezdett átkozottul sajogni a sok körmöléstől, de erőszakosan csak tovább sercegtettem a pennámat a lapokon.
Egész hamar tolhattam a kész munkák kupaca felé a kért gyógynövények listáját, és már épp nekiláttam volna bűbájtan leckémnek, mikor a szemem sarkából láttam, hogy az asztalomhoz odahúznak még két széket.
Felnéztem a sűrű körmölésből, és láttam ahogy Harry és Ron foglal helyet mellettem, kipakolva saját tankönyveiket és papirosaikat az asztalra.
- Szerbusz! - intett szórakozottan Harry, miközben fellapozta asztronómia könyvét, hogy ő is neki veselkedhessen a Jupitet pálya szerkesztésnek.
- Nem bírtuk már Hermione papolását. Kész megszállot a lány. - adta meg a magyarázatát Ron. - Egész elviselhető volt, a cérna ott szakadt el, mikor kitalálta, hogy írjunk egy próba vizsgát, amit ő állít össze nekünk. - mondta tovább elsápadva a fiú.
- Hát akkor jól tettétek hogy fedezékbe vonultatok. Ez már nem normális. - nevettem el magam, mert bármennyire is eszelős amit Hermione csinál, be kell ismerni hogy valahol kifejezetten mókás is.
Így immár hárman vesződtünk a házifeladat hegyekkel.
- Sose fogom ezt mind megjegyezni és megcsinálni. Ez túl sok! - fakadt ki Ron, mintha csak egy édességért hisztiző csöpp gyerek lenne.
Megszánva fogadott testvérem, elé toltam az én kész leckémet.
- Óh Flower! Köszönöm! Egy életet mentettél most meg, tudod? - ölelt meg szorosan Ron, majd már hatalmas vigyorral az arcán, másolni kezdte a házi feladatomat.
Miután a kész bűbájtan leckémet is a nyomtatóhoz hasonlóan munkálkodó Ron elé sepertem, vágyakozás teljesen kinéztem az ablakon.
A nefelejcskék ég hatalmas ragyogó lepelt festett a kastély felé.
Egyetlen árva felhő se rondított bele az égbolt tengerszín vásznába, ami hívogatóan ragyogta be az olvadozásnak indult fekete tavat, és a szél fodrozta fűtakarót.
Úgy lestem ki a gyönyörű, nyarat ígérgető időjárásba, mint ketrecbe zárt tigris a vadonba.
Sose gondoltam volna, hogy úgy fogok tekinteni imádott Roxfortomra, mint egy börtönre, de egyszerűen más szóval nem tudtam akkor és ott leírni a pompás kastélyt, mert hiába a lenyűgöző falai és fényűző termei, azok most csak nyirkos kőtömlöcnek és túlméretezett cellának tűntek.
Lélekben a Roxfort előtt elterülő tisztáson hancúroztam, valójában azonban Pitonnak jegyzeteltem az aprított korall bájitalokban felhasznált előnyeiről és hátrányairól.
Munkámból csak akkor pillantottam föl, mikor meghallottam Ron meglepett kiáltását:
- Hagrid! Mit keresel te a könyvtárban?
A kérdés címzettje gyorsan a háta mögé rejtette amit épp szorongatott, majd odacammogott hozzánk. Én egyenlőre semmit sem szóltam, csak gyanút sejtő ábrázattal meresztgettem szemem az óriás vakondprém kabátja mögé rejtett, titokzatos valamire.
Hagrid egyébként is szokatlan látványt nyújtott hatalmas termetével, és avar tűzdelt kabátjával a könyvtárban. Nem tudok példát mondani arra, mikor fordult meg utoljára a Roxfort könyvespolcai között.
- Csak körülnéztem... - felelte feltűnően gyorsan Hagrid, zavarában előre-hátra hintázva sarka élén.
Tétova szavai felkeltették látszólag mindhármunk érdeklődését, ugyanis sokatsejtő pillantást váltottam a fiúkkal. - Na és ti jómadarak, minek bújjátok a könyveket? - hatalmas szakállával köteteink fölé hajolva, gyanúsan méregette bogárfekete szemeivel a teleírt pergameneket. - Nehogy azt halljam hogy még mindig Nicolas Flamel után nyomoztok! - emelte fel mutató ujját vádaskodva körbemutatva rajtunk.
- Áh dehogy. Már régen tudjuk hogy kicsoda. - hencegett Ron. - És azt is kiderítettük, hogy mit őriz a kutya: a bölcsek...
- Cssss! - hadonászott kétségbeesetten lepisszegve Ront Hagrid. - Nincs ki mind a négy kereked? Ne kiabálj az Isten szerelmére... - korholta le a fiút az óriás.
Harry önelégült fejjel fordult Hagrid felé, széles vigyorral konstatálva hogy a markunkban tartjuk a vadőrt, hisz már szinte mindent tudunk Flamelről, így édesmindegy mennyire ellenkezik, vele vagy nélküle így is úgy is fényt derítünk mindenre.
- Ami azt illeti, lenne néhány kérdésünk hozzád. - szólt Harry. - Elmondhatnád nekünk, Bolyhoskán kívűl mi őrzi még a...
- Hallgass! - pirított rá rémülten Hagrid, miközben esetleges hallgatózók után kapkodta a fejét. - Ide figyeljetek! Gyertek át hozzám később. Nem ígérem hogy tőlem bármit is megtudtok, de legalább ne itt fecsegjetek erről. A diákok semmit nem tudhatnak meg. A végén még azt hiszik, nekem járt el a szám... - aggodalmaskodott az óriás.
- Akkor viszlát később. - intett neki búcsút Harry.
Hagrid kicammogott a könyvtárból, hatalmas alakjával lesodorva pár könyvet a helyéről, mire Madam Cvikker csak fenyegetően rázta mutató ujját Hagrid felé.
- Nagyon gyanús nekem Hagrid. Mit rejtegetett a háta mögött? - kérdeztem Harryéktől morfondírozva.
- Megnézem milyen könyveket keresett. - ajánlotta Ron, aki már úgyis feladta a tanulást, mondván hogy már úgyse bírna koncentrálni. Elsietett, de alig pár perc múlva már vissza is ért, lecsapva az asztalunkra egy halom könyvet.
- Sárkányok! - suttogta drámaian. - Hagrid sárkányokról szóló könyveket nézegetett. Tessék: - lapozott fel pár kötetet. - Nagy-Britannia és Írország őshonos sárkányfajai. A tojástól a pokol tüzéig. Sárkánybarátok kézikönyve. - sorolta izgatottan Ron.
- Mindig is vágyott egy sárkányra. - jegyezte meg Harry. - Már akkor is mondta mikor először találkoztunk.
Én és Ron viszont fejrázva ellenkeztünk.
- Szigorúan tilos. - mondta Ron. - A sárkánytenyésztést már az 1709- es Varázslókongresszuson törvényen kívűl helyezték. Ezt mindenki tudja. - folytatta a fiú.
Én csak feszülten köhintettem párat, fejjemmel aprót biccentve Harry felé, hogy nem, nem mindenki olyan szerencsés környezetből származik mint ő. Varázsló családban nevelkedett, ráadásul Arthur a minisztériumban dolgozik. Neki ez csak természetes, de vannak aki némi magyarázatra de legalább egy kis megértésre szorulnak.
- Vagyis majdnem mindenki. Bocs Harry. - nevetett zavartan észbekapva Ron, majd folytatta. - Azért, mert nehéz lenne eltitkolni a tudományunkat a muglik elől, ha sárkányokat nevelnénk a kert végében. Egyébként is veszélyes, mert a sárkány nem szelídíthető. - fejtette ki a fiú.
- Látnod kellene Charlie bátyánk arcát. Még most is éktelenkedik rajta egy heg, amit tavaly szerzett egy walesi zöld sárkánytól. - meséltem Harrynek.
És az csak a heg. Emlékszem hogy borultam pityeregve Molly karjaiba, mikor először tért haza Charlie, pusztán gyakorlaton kintlévő okok miatti kiutazásából.
Anno akkor még nem is dolgozott kint. De már az első kint tartózkodása után egy hatalmas, vörös égéssel a fején jött haza. Ma már pazarul kinéző heggé gyógyult, de akkor is szörnyű, mit tud művelni egy-egy ilyen bestia.
- De Nagy-Britanniában ugye nincsenek szabadon élő sárkányok? - kérdezte aggodalmasan Harry.
- Már hogyne volnának? - hoztam rá a frászt a fiúra, de sajnos igazam volt. - Könyv is van az itt őshonos sárkányokról. - mutattam rá a Harry könyöke mellett heverő kötetre, mire a fiú csak elsápadva nagyot nyelt, miközben vetett egy félő pillantást a könyvre.
- Például a walesi zöldek és a hebridai feketék. A Mágiaügyi Minisztérium épp eleget vesződik azzal hogy titokban tartsa a létezésüket. Minden muglira, aki sárkányt lát, felejtés átkot kell szórnunk. - adta alá a lovat Ron.
Harry nem szólt semmit, csak az eget kezdte kémlelni, esetleges sárkányok után.
- Nem tudom miben sántikál Hagrid, de talán a mai látogatásunkkal választ kaphatunk a kérdésre. - mondtam Harryéknek, majd becsuktam a könyvem, mert a fájó kézfejemmel már egy szót se tudnék leírni, nemhogy végezni még egy házifeladattal.