Az Ifjabbik Tapmancs - Book 1: A Bölcsek Köve (Harry Potter fanfiction)

Nem várt látogatók

Az ablakomon bekukucskáló reggeli napfény arany fátyolt borított a szobámra ahogy óvatosan bekúszott.
Ahogy a ragyogó sugarak az én arcomat is elérték, nagyot nyújtóztam, egészen addig amíg a lábujjam az ágy támlájának nem koppant.
Az idilli pillanat egy másodperc töredéke alatt tört meg, ahogy majdnem a lábujjam is, felszisszenve tapogattam meg hogy ugyan eltört-e.
A fájdalom múlóban volt, így szép álmok reményében visszahanyatlottam a párnára, lábamat pedig tisztes távolságban elhúztam az ágy kemény fatámlája mellől, mert még egy ilyen vészjósló reccsenés már lehet hogy nem téves riasztás lesz.
Éppen az alvás határán voltam, az álmok szakadékának szélén, mire az egész szobát egy hangos csattanás rázta meg.
Szívbaj határán szószerint kipattantam az ágyból, és kába tekintettel kémleltem körbe a gyanúsan csöndes szobát, aminek minden fala olyan nyugodtságot tükrözött, mintha csak az lett volna a célja hogy kellőképpen megijeszt, majd mint egy rosszalkodó kisgyerek miután valami csínytevést tett, szépen ártatlanul mered a szüleire, hogy ő ugyan nem csinált semmi szabályba ütközőt.
Vaciláltam hogy képzelődtem vagy álmodtam, netán tényleg kérdőre vonom a hallgatag falakat, mire egy újabb fülsértő csattanás rázta meg a szoba csendjét.
- Merlin szakállára, ez mi a... - de mire befejezhettem volna, keserves károgások harsantak fel, majd egy tompa puffanás.
Én sóbálvány módra még mindig csak mereven ácsorogtam a szoba kellős közepén, végigpörgetve a gondolataimat hogy mi okozhatta ezeket a furcsa hangokat.
Dűlőre jutottam, a ricsajok okozoját én valamilyen állatnak könyveltem el, majd az ablakomhoz siettem.
Abban az egyben biztos voltam hogy a csattanás az valami ami nagy erővel az ablaknak csapódott.
Elhúztam a kissé lyukacsos függönyt, majd kitártam az ablakot, miközben megállapítottam hogy elkélne maszatos üvegénék egy kiadós pucolás.
Semmi árulkodó jel vagy nyom nem volt arra hogy bármi vagy bárki céltáblának használta volna az ablakomat.
Már éppen bezárni készültem és szitkozódva visszabújni a paplan melegébe - ugyanis a kései nyár már magával hozott némi hűvös reggeli szellőt, ami most éppen az én alvástól eleve kócos hajamat összeborzolta-, amikor a párkányon megpillantottam egy fekete tollpihét, amibe könnyedén belekapott a szél, majd tova is vitte.
Körbe pásztáztam a hajnal álltal vörösre mázolt eget, a reggeli napfény miatt megcsillanó harmatos rétet, a kertet közrefogó erdőt, de semmi kivetnivalót nem találtam ami a fekete pihe esetleges tulajdonosa lehetett volna.
Aztán a tekintetem lejjebb siklott, majd megállapodott egy furcsa fekete gombócon, ami krákogva hentergett a ház előtti virágágyásban ahol valószínűleg azután landolt miután kétszer is nekicsapódott az ablaknak.
Többször is szemügyre vettem a kapálózó "vendégemet", ami annyira volt jó, hogy konstatáltam hogy az egy madár.
Amaz tovább károgott, egyre keservesebben, egészen addig amíg le nem esett hogy valószínűleg szegény pára megsérült mikor találkát szervezett az ablakommal, és most azért jajveszékel ennyire mert nem tud szabadulni a gömbformájúra nyírt hortenzia bokor fogságából, ahova pottyant.
Nagyon megsajnáltam a vergődő madarat, ugyanis hiába nyújtott kissé nevetséges látványt, a kínkeserves rikácsolás és a remegő vergődés arra engedett következtetni hogy enyhe túlzással ez a szegény madár a haláltusáját vívja.
Elfordultam az ablaktól majd gyorsan a vállamra kanyarítottam hosszú kabátom, és bár a nyikorgó lépcső feladta a leckét, én akkor is a lehető leghalkabban leosontam a lépcsőn.
A huzat sem az én pártomat fogta, rendesen két karral csimpaszkodtam a kilincsbe, nehogy becsapódjon az ajtó, kíméletlenül felriasztva mindenkit.
Megborzongtam ahogy a nedves harmatcseppek a lábamra tapadtak, majd lassan araszoltak le a vádlimon.
A rikoltozó szerencsétlent nem volt nehéz megtalálni, elég volt csak végigpásztátzni az ablakom alatt elterülő virágágyást, és máris szemet szúrt a hánykolódó, zajongó bokor.
Odaléptem, majd a lehető legóvatosabban félrekotortam pár levelet és gallyat, és kisvártatva kitapintottam a csapzott tollköteget.
Kiemeltem a vergődő potya-hortenziabokorlakost a növény fogságából, aki hangos krákogással fejeszte ki nemtetszését a szárnyait markoló ujjaimra, bosszúsan csipkedni is kezdte.
- Héj... Csak segítek! Nyugodj már meg! - tudtam hiába csitítom, úgyse érti amit mondok.
De a madár megnyugodott, és nem ficánkolt tovább.
Így hogy már nem egy nyakatekert pózban igyekezett szabaduló művészt imitálni, végtagjai kevésbé természetellenes szögbe fordultak, és így jobban szemügyre tudtam venni.
Éjfekete tollak, kemény vaskos csőr....
A kezemben tartott madár az egy holló.
Pihés fejével a bokorra majd az arcomra nézett, és bár magam is abszurdnak gondoltam azt hogy egy állaton bármiféle komplikáltabb érzelmet észleljek, ragyogó sötét szemében mintha hála csillant volna...
Karjaimba vettem, majd tüzetesen átvizsgáltam testének megannyi szegletét, hogy van- e bármilyen sérülése, azért az ablak az mégiscsak ablak, és a közte és a talaj között lévő négy méter az mégiscsak négy méter...
Ami ennek a madárnak akár halálos is lehetett volna.
Az csendben tűrte, egészen addig míg a balszárnyát kijjebb nem húztam.
Nem bántott, de fájdalmas, mély hurrogással jelezte hogy fájó pontra tapintottam.
Mutató ujjaim végig vezettem a toll födte szárnyon.
Ujjbegyemre vörös folyadék, vér tapadt.
Tehát valóban sérült volt.
Gondolkodás nélkül becipeltem a házba, és nemtörődve azzal hogy épp az étkező asztalra helyeztem el a koszos madarat, teremtettem egy átmenetei hordágyat vágódeszkából és konyharuhából.
Tiszta vattát tartottam a csapvíz alá, majd óvatosan kitisztítottam a sebet, ügyelve hogy véletlenül se okozzak fájdalmat a hollónak, szegény így is eleget kapott mára.
Felcaplattam a fürdőszobába, majd az onnan szerzett kötszerrel javítottam egy kicsit a törött szárnyú vendégem állapotán.
Ő csak kimerültem a szárnya alá dugta a fejét, majd halk turbékolással elszunyokált a konyharuhában amit némileg fészekszerüsítettem, hogy minél otthonosabbá varázsoljam számára a "kórtermet".
Mire végeztem, a nap már beragyogta az egész házat, visszacsillanva egy-egy fényesebb dologról, így a holló szurokfekete tollairól is, ami csak kábán hunyorgott egy kicsit az őt megragyogó aranykorongra, majd békésen húzta tovább a lóbőrt.
Egy ideig még nézegettem az alvó madarat.
Élveztem a reggeli nyugalmat, az azt köszöntő vidám napsugarakat, és figyeltem az apró verebet ami a konyhaablak párkányán csivitelt.
Aztán hirtelen ötlettől vezérelve felnyaláboltam a lekközelebbi serpenyőt, majd elhatároztam hogy meglepem a Weasley családot egy reggelivel, kiváltképp Mollyt mert legalább így nem neki kell főznie.
A spájzban mindent ami csak a kezem ügyébe akadt, azt kirámoltam a pultra, majd felmértem hogy mit tudok összedobni az előttem heverő ételhalomból.
Az ötletelés nem tartott sokáig, a megvalósítás pedig már ott fortyogott a tűzhelyen.
A serpenyőben tükörtojás és szalonna, a lábasban pedig tejbegríz készült.
A hollónak sem kellett több, kíváncsian odasettenkedett a serpenyőhöz, majd elcsent egy sistergő szalonna darabot, majd felröppent az edénytartó tetejére hogy megmenküljön a hadonászó fakanál (én) elől.
De nem csak a madár érdeklődését keltetten föl, pár perc múlva már Ron állt mellettem, és ha nem hessegetem odébb, akkor nekiáll merőkanállal megdézsmálni a készülő félben lévő tejbergízt.
Frednek és Georgenak se kell a szomszédba mennie hülyeségért és lábatlankodásért, kicsit sem zavartatták magukat mikor rájuk szóltam hogy enyhén útba vannak, egy vállrántással rám hagyták és tovább csipegették a félkész reggelit.
Miután mindegyikük fejére rásóztam a fakanállal, végre eloldalaztak a tűzhely mellől, én pedig zavartalanul folytattam a reggeli készítését.
Addigra legalább ők is hasznossá tették magukat, a forró étellel töltött edényeket már megterített asztalra rakhattam le.
Az illatok az egész házat belengték, mindenki nagyokat szippantva a levegőből jött le a lépcsőn, és hálálkodva figyelte ahogy kiadós adagot merek a tányérjára.
Molly érkezett utoljára.
- Ez... ez... - elakadt a szava, nekem pedig megállt a kezem a neki szánt tányér fölött, és arcomra fagyott a mosoly.
Nem tetszik neki? Túl sok? Túl kevés? Olyat használtam föl amit másra szánt?
- Én csak meg akartalak lepni... Mindig te főzöl... szíved lelked beleadod... Ennyi úgy gondoltam a legszeretőbb anyának is kijár.... - hebegtem, majd félve vártam hogy szobafogság vagy repülés tiltás lesz az ítélet.
- Csodálatos... - motyogta.
Nagy kő esett le a szívemről, ahogy elérzékenyült tekintetét körbejáratta a megterített asztalon, és a gőzölgő ételen. - Köszönöm drágám! Ezt mind te csináltad? A terítést is...?
- Nem azért ők a felelősek! - mutattam az ikrekre, majd tűrtem ahogy Molly két cuppanós puszival jutalmazza reggeli akcióm.
Az ikrek sem menekültek, Fred szájáról pedig leolvastam a "még számolunk" szavakat, ahogy Molly őket egy gerincroppantó ölelésbe zárta.
- Óh fiúk! Kitetettek magatokért! Hogy is hálálhatnám meg? - paskolta meg járékosan a fejüket.
- Mondjuk old fel a szobafogságot? - vetette fel George reménykedve.
- Na ezt még meggondolom... - csípte arcon Molly, de tudtam hogy nyert ügyünk van. Egy rakás jókedv mindig segít Mollynak kicsit elnézőbbnek lenni.
Asztalhoz ültünk és csendben falatoztunk, illetve majdnem csendben.
Molly lelkesen dicsérte alkotásom, és Arthur sem igen köpte vissza a falatokat tányérjára.
Öndícséretemet elfojtottam, de valóban jól sikerült a reggeli, kellemesen keveredtek az ízek, és nem hiányzott a tökéletes szétfolyó arany tojássárga, aminek minden cseppje kincset ért.
Persze Molly főztjeinek nyomába sem érhetett. Ha varászlatot használok, akkor se tudom Molly konyhaművészetét reprodukálni.
Végeztünk, és a székek lábának a konyha kövön való éles csikorgása után mindenki ment a saját dolgára.
Molly mosogatott, Arthur golyós tollakat bűvölni ment, Bill pedig levelet írni a minisztériumnak.
Én Mollynak segédkezdtem, így a mosogatást hamar lezavartuk.
Ezután csak felültem az ablakba, és egy piros héjú almát majszolva figyeltem ahogy a bokrok levelét táncoltatja a szél, a fák lombjai lomhán sodortatják magukat a nyári szellővel, és néhány madár, ami színes csíkként manőverezett el az üveg előtt.
Élveztem a kellemes kerti csendélet látványát, egészen addig míg a nyugodt csendet meg nem törte egy velőtrázó sikoltás.
A nap folyamán immár másodjára a szívbaj határára kerülve odakaptam a fejem, és láttam ahogy Molly visongva mutogat a vágódeszkán pihegő hollóra.
"Hoppá-" gondoltam.
Elfelejtettem szólni a fekete kis látógatóról.
Molly a kezébe kapott egy tésztanyújtott és fenyegetően meglengedte a holló előtt, aki legalább annyira holtraváltan szugerálta a felé közeledő fahengert mint Molly a fekete tollait.
Gyorsan közbekellett lépnem mielőtt Molly agyoncsapja szegény madarat.
- Ne, ne bántsd! - léptem a nyújtófa és a megszeppent holló közé. - Megsérült. Nem volt szívem ott hagyni. Esküszöm felviszem, csak szüksége van egy átmeneti szállásra amíg gyógyul. - hadartam, miközben Molly még mindig dühödten fixíroszta a madarat.
- Jól van drágám csak legközelebb szólj ha madarat kívánsz tartani a konyhában... - felelte Molly pár perc után, mikor már viszonylag lenyugodva rakta vissza a helyére a sodrófát. - És ne itt tartsd. Ki tudja mennyi piszok van rajta.
- Igenis. - válaszoltam, majd óvatosan felnyaláboltam a hollótés felvittem a szobámba.
Ő gyorsan tulajdonba vette az éjjeli lámpám, majd arra kucorodva újra elnyomta az álom.
Néma csendben gyönyörködtem a matt fekete tollakról visszaverődő napsugarakban a holló emelkedő és süllyedő hátán.
A fekete pompa megihletett, kisvártatva már sercegő pennával és pergamenlappal az ölemben készítettem el a holló papírra vetett mását.
Az idő röpült, mintha csak a lerajzolt madár szárnyaira ült volna, és együtt tovaszálltak.
Délben végeztem. Elégedetten tartottam a pihegő madár mellé a rajzomat, önelégülten mustrálva és észrevételezve hogy nincs sok különbség.
Az egyedüllétből viszont elegem lett, úgy döntöttem ideje repkedni egy kicsit, és ilyesféle ajánlatra Fred és George sose mondana nemet. Billel is valószínűleg nyert ügyem van.
Felkaptam a szoba sarkában heverő seprűmet, majd egy ócska ronggyal megtisztítottam a rátelepedett portól.
Vigyázva hogy a tökéletesen egyenes vesszők meg ne görbüljenek a végén, kétrét görnyedve léptem ki az alacsony szobaajtón, és inkább megbotlottam a küszöbben, mintsem a seprűmnek bántódása essen.
Végig siettem a folyosón, megsem állva a két jómadár szobája előtt.
Három kopogás a faajtón után, George vigyorgó arcával találtam szembe magam.
- A számból vetted ki a szót! - nevetett rám, miközben koppantott párat a padlóra seprűjének nyelével.
Fred is épp derékig merült a gardróbjukban, majd kedvtelve előhúzta a saját eszközét is.
- Tőlem mehetünk. - lépett oda hozzánk, majd Billel kibővítve csapatunk, elindultunk a hátsóudvarra nyíló ajtó irányába.
- Repülni mentek? - jelent meg Ron vörös tincsekkel közrefogott arca a hálószobája ajtajában, ahogy irigykedve figyelte a kezünkben szorongatott seprűket.
- Nem, épp a teraszt akartuk felseperni. - vágta rá cinikusan Fred, mire én kénytelen voltam a pulóverem ujjába temetni az arcom, mielőtt menthetetlenül kirobban belőlem a nevetés.
- Jól van na... - motyogta elvörösödve Ron. Szeplős arca pillanatok alatt vette fel a paradicsom vörös árnyalatát. - Jöhetek én is?
- Na azt má... - kezdte volna George, mire Bill oldalba könyökölte én pedig egy "persze, gyere csak" mondat kíséretében igyekeztem szigorú arccal bűnbánást erőltetni a fiúra.
- Hozom a seprűm! - ragyogott fel Ron arca, miközben némi pakolás után már a seprűjét szorongatva lépett oda mellénk.
Ronnal kibővülve, csapatunk kiért az udvarra.
A nap beragyogta az egész udvart, fényes kupolát vonva az Odú szerény falaira, és a zsenge, harmatcseppes fűre.
Elrúgtuk magunkat a talajtól, majd bemelegítésképp tettünk pár kört a ház körül.
Elsuhantunk a színpompás virágok felett is, vigyázva hogy mégcsak a talpunk se súrolja a gyönge szirmokat, egyrészt mert a csodás virágokban egyikünknek sem volt szándéka se szíve kárt tenni, ráadásul Mollytól módszeresen kikaptunk volna.
Tettem egy zuhanó repülést, majd gyorsítva a tempón, párszor körbeköröztem az öreg diófát a kerítés mellett.
Miután ráuntunk a megszokott bemelegítő mutatványainkra, figyeltük ahogy Fred eltűnik a garázsban, majd egy szakadt és kissé elnyűtt bőrlabdával tér vissza.
Újra a levegőbe emelkedtünk, majd egymásnak passzolgatva a lomhán ide-oda száguldó golyót tettük izgalmasabbá a repülést.
- Le merném fogadni hogy Flower még sosem vétett el egy passzt sem. - zsőrtölődött Fred, miután egy kézzel elkaptam a felém lendített labdát, amiben a csavar az volt hogy Mr. Fred Vicceskedvébenlévő Weasley hátulról dobott nekem.
- Ez valóban igaz. - töprengett Bill. - Mindig jelen voltam a játékainál és valóban egy felé hajított labda se landolt a kezén kívűl sehol. Profi hajtó lehetne belőle.
- Akkor is elkell érnünk hogy legalább egyet elvétsen. Nem hagyom a drága Angelinának megveszélyeztesse a posztját. - nézett rám kihívóan George.
- Ne aggódj, nem fáj a fogam a szerelmed helyére. - fintorogtam vissza. - Utálok közönség előtt játszani. Főleg hogy nagyon az amatőr szinten járok ahhoz hogy bekerülhessek a csapatba. - morfondíroztam tovább.
- Amatőr? Szerinted én, mint a Roxfort legtehetségesebb terelője... - ezen mondatrésznél többen is felhorkantak, velem együtt. Nem azért, George valóban piszok ügyes terelő, de a dicsekvésben is verhetetlen tud lenni. - van elég szakmai meglátásom ahhoz, hogy felismerjek egy igazi tehetséget. És te nagyon veszélyesen közel állsz ahhoz hogy felvételt nyerj a csapatba, és mivel ilyen fürge és ügyes vagy, van mitől rettegni Katienek, Aliciának és Angelinának. - lódított tovább George, engem sikeresen a kitörni készülő kacagásra késztetve. - Ígyhát addig nem nyugszom, amíg egy elvétett passzt nem kapsz, és akkor nyugodt szívvel leinthetem Olivert ha megakad rajtad a szeme, mint ígéretes hajtó. - ismertette feledtébb "értelmes" tervét George, mire Fred, Bill és én egy sokatmondó összenézés után nevetve görnyedtünk rá a seprűnk szélére.
- Ez kegyetlen, másrészről viszont le merem fogadni hogy Flowernek nincs mit aggódnia, Angelinának annál inkább. - kacsintott felém Bill.
- Ez kedves... de én tényleg... nem vagyok olyan jó hogy Georgenak Angelina miatt kéne pampognia. - pirultam el a dicséret hallatán.
- Majd meglátjuk! - felelte George, én pedig fejcsóválva kaptam el a hátam közepére célzott labdát, jelezvén drága bátyámnak hogy ez nem volt fair.
- Nem tudod kivel játszol George. Túl nagy fejszébe vágtad a fejszéd. - csettintett elismerően Fred.
- Akarod mondani ütődet? George terelő... - kuncogtam, miközben visszadobtam Georgenak a bőrlabdát.
Amaz újabb aljas cselhez folyamodott, a kezéből kilendített labda most a tarkóm felé repült, amire ha nem kulcsolom rá az ujjam, valószínűleg a nyakcsigolyám bánta volna a találkozást a nehéz golyóval.
- Ez elég övön aluli volt... - komolyodott el Bill. - Ha nem kapja el, komolyabb baja is lehetett volna. - rótta meg Georget.
- Bocsánat. - hebegte bűnbánóan.
- De Flower úgyis a legjobb hajtó, olyan opció nincs hogy ne kapja el. - vigyorgott rám Fred, amit tejbetök módra viszonoztam.
A játék tovább folytatódott, George képtelen volt felhagyni azzal hogy legalább egy elvétett hibán rajtakapjon, de én az ambiciózus hajlamommal és makacs jellememmel nem akartam ezt az örömöt megszerezni neki.
A játék valószínűleg a végtelenségig folyt volna, ha nem hallok meg egy ismerős hangot a kerítés mellől.
- Sziasztok! Látom leendő kviddicsbajnokaink komoly edzése zajlik épp. - azonnal a viharvert kabátos Remus felé kaptam a tekintetem, ennek következtében pedig a George kezéből kilendülő bőrlabda célegyenesben haladt a fejem felé.
Valószínűleg meglett volna az elvétett passz amit George oly régóta próbál kicsikarni belőlem, ha Ron ősrégi Meteor márkanévvel éllátott seprűje nem bokrosodik meg, és repül közém és a suhanó labda közé.
Szegény fiú, mire felfogta egyáltalán hol markolja meg a seprű nyelét, addigra a labda rémisztő csattanással Ron arcán váltott irányt, majd zuhant a földre.
Ron ráadásul az egyensúlyából is kibillent, és kapálózó végtagokkal, önarakata ellenére követni kezdte a labdát.
Egy percig sem haboztam, azonnal a zuhanó Ron felé irányítottam a seprűt, félszemmel látva hogy Fred is ugyanezt teszi.
Én jobb karon Fred pedig a baljánál ragadta meg fivérét, akinek a lába fél centiméterrel kalimpált a fű felett.
- Húhh... Ez közel volt. - Engedte le Fred öccsét a fűre, akinek az arcszíne a hamuszürke és a zöld árnyalat között ingadozott, és görnyedve markolászta a hasát.
- Azt hiszem ennyi magaslati levegő bőven elég volt. Megyek bekísérem Ront. - Sóhajtott Bill, majd mintha napiszinten ezt tenné, vállon ragadta Ront, és a ház felé kormányozta, rutinos, megszokottságot sugárzó járással. A rosszulévő testvérek ellátását nem most kezdte. Először is, ő a legnagyobb, másodszor engem is ugyanígy képes ellátni, nem egy példát tudnék feleleveníteni, ahol Bill lélekjelenléte és gyakorlottsága mentett meg attól, hogy az aznapi reggeli ne a cipőm orra előtt kössön ki, vagy ne legyen a testem bármely pontján zúzódás vagy törés.
- Bocsánat. Ez biztos miattam volt. Elvontam a figyelmeteket. - vakarta meg zavartan a fejét Remus.
- Nem teljesen... - ráztam a fejem, miközben tekintetem megállapodott az immár Ron nélkül ide-oda cikázó seprűn. - Régi seprű, megesik. - vontam vállat.
- Azért majd csak kiengesztelem szegény Ront egy ilyennel. - villantott rám egy vigyort, miközben kissé megviselt kabátja zsebéből öt csokibékát húzott elő, amelyből egyet a markomba dobott.
- Szerintem megbocsájt! - mosolygott szélesen George, ahogy ő is markába zárta a felé repülő édesség-kétéltűt, majd száját nyalogatva feltépte a csomagolást.
- De az hogy Remus hozott neki édességet, nem jelenti hogy neked nem kell elnézést kérned. Te találtad telibe az arcát. - ráztam vádlón a mutató ujjam George felé, miközben másik kezemmel kíméletlenül a számba gyömöszöltem a ficánkoló csokibékát, ami egy utolsó kísérletet tett a szökésre, ajkaimat szorosan össze kellett zárnom ahhoz, hogy a neki vetődő béka nehogy a fűre pottyanjon.
- De az neked ment! - duzzzogott George.
- Az már a te bajod, drága testvérem. - veregette vállba Fred, miközben nagyon gusztusos látványt nyújtott, ahogy a csokibéka rúgkapálozó hátsólába kikandikált a szájából.
- Melyik varázslót kaptátok? - mutattam fel a csokibéka dobozának lapját.
- Bathilda Bircsók. Végre teljes a gyűjteményem. - újongott Fred.
- Gilderoy Lochart. Az meg ki? - értetlenkedett George.
Közelebb mentem. A képen egy aranyszőke fürtökkel megáldott, csábos mosolyt villantva a világ felé, egy visszataszítóan lila talárt viselő férfi nézett vissza rám.
- Nem tom'. Valami bájgúnár lehet. - adta meg a teliszájas választ Fred.
A mézes-mázos vigyorgását elnézve, a képen szereplő emberrel kapcsolatban egyet tudtam érteni Freddel.
Nagyjából megvolt a manus, Molly nagy rajongója volt, de nekem nem volt szimpatikus és nem is érdekelt különösképpen.
- Mázlista! Te Merlint kaptad! Tudod az milyen ritka? Olyan régen élt a fazon hogy még a csokibéka csomagolásán is feketefehér kép van róla. - kapta George ámuldozva a kezébe az én békám dobozát.
Miután lezavartam egy gyors vitát az ikrekkel, hogy én ugyan el nem cserélem Merlint, mi is bementünk, megnézni Ron hogy van.
A színe viszonylag jobb volt, de még mindig olyan arccal meredt maga elé, mint aki félő, mindjárt elhányja magát.
Ennek ellenére legalább jobb kedvre derült, mikor Remus köszönve neki nyújtotta az édességet.
- Jaj, Remus drágám! Mi szél hozott nálunk? - tipegett be a konyhába Molly. - nem mintha zavarnál, pont jókor érkeztél. Épp hagymalevest főzök! - ölelte át Remus derekát örvendezve. Remus ugyanis legalább öt fejjel magasabb Mollynál, így egy kicsit mókás látványt nyújtottak.
- Ki nem hagynám Molly! - mosolygott vissza Remus. - De elsősorban most egy komolyabb dolog miatt jöttem ide. - váltott át fontoskodó hangnemre. - Fontos megbeszélnivalóm van Flowerrel. - nézett rám komoly arccal.
És akkor leesett. Remus nem levéllel válaszol. A küldemény amiről meséltem neki, tehát olyan fontos hogy személyesen kell beszélnünk?
Némi nyugtalanság töltött el, aminek ha bárki ott és akkor rákérdez a mivoltjára, nem tudnék választ adni, de feszengve nyeltem egyet, majd követtem Mollyékat a konyhába.
Tűkön ülve vártam amíg Remus az utolsó kanál levest is a szájához emeli.
Topogtam a lábammal, körmeimmel egyenletesen kopogtam az asztallap kissé karcos felületén.
Remus minden egyes mozdulata irritálóvá vált. Minden egyes mozzanat egyre olyanabb lett, mintha direkt időhúzás lenne.
A kanál a szájhoz, megtörli a száját. Megkavarja a levest...
Betegesen meredtem a kézfejére, és a tányérja aljára, hogy ugyan hány csepp leves választ el a napok óta várt választól.
Egy örökkévalóságnak tűnt mire Remus végzett, majd egy kis kerti sétára hivatkozva kettesben maradtunk, és végre rázúdíthattam kérdés özönjeimet barátomra.
- Te írtad ugye? - szegeztem neki azonnal ahogy a napsütötte kertbe kiléptünk.
Remus nem válaszolt, csak somolygó mosollyal lépkedett tovább, és félő volt hogy a hallgatással az őrület szélére kerget.
- Nem... - adta meg a választ pár idegtépő perc után.
Az én szemeim pedig elkerekedtek, és megközelítették egy csészalj méretét.
A válasz amit megkaptam, korántsem az volt amire számítottam.
Hirtelen olyan sokk lettem rajtam úrrá, hogy a lábaim a fűbe gyökereztek, és bármiféle mozdulás nélkül csak meredten bámultam Remusra, aki mintha kicsit szórakozónak találta volna az arckifejezésem.
- Hogy... MI? - hebegtem.
- Jól hallottad. - kacagott a férfi. - Nem én küldtem.
- De... tudta hogy animágus vagyok... azt is hogy milyen... és ha rosszindulatú? Beköp a minisztériumnak? - hangom átcsapott a pánikolós és magasabb hangnemre, és hirtelen minisztériumi aurorokat hallucináltam a rózsabokrok mögé, elképzelve hogy egy kábító átok után a törvényszék előtt kötök ki, Arthurtól és Mollytól pedig kegyetlen bírságot követelnek és...
- Ha rosszindulatú személy lenne, már rég egy fegyelmi tárgyaláson lennél, plusz... - szakította félbe a paranoiás képzelgésem. - Minek küldött volna neked egy nagy halom pénzt rejtő széf kulcsát? - kérdezte, miközben szája szélén egy elfolytott mosoly bújkált.
- Nagy halom pénz... - ízlelgettem a hallottakat. Fel sem fogtam. Melyik ismerősöm az, aki per pillanat megteheti hogy hébe-hóba fél vagyonokat rakosgat egy külön nekem fenntartott széfre? Hacsak...
- Ki volt? - kérdeztem karba tett kézzel.
Remus csak hallgatagon végig simított szőke haján, amibe pár ősz hajszál vegyült, olyan hatást keltve mintha színtiszta arany és ezüst kellemes elegye lenne.
- Van köze a szüleimhez? - morfondíroztam tovább.
- Mi alapján tippelsz rájuk? - kérdezett vissza Remus fürkésző tekintettel.
- Nem akarok senkit megsérteni. De semmit nem tudok a szüleimről. Azt viszont a Weasleyekről és rólad igen, hogy nem engedhetsz meg nagy halom pénzes széfek kreálását magadatoknak. Hát még nekem. És ha hozzáadjuk hogy kínosan hallgatsz a témáról... minden egybe vág! - kiáltottam diadalmasan, hátha ezzel valamit kitudok húzni belőle.
Remus arcán mély töprengés látszott, én pedig végre komoly reményeket kezdtem táplálni az iránt, hogy ez esetleg a szüleimmel kapcsolatosak, és végre kitudok valamit csikarni Remusból.
De ő csak hosszú hallgatásba burkolózott, újabb ideges percekkel megajándékozva engem.
- Nos... Sajnálom... - mondta.
Én pedig őszintén nem értem. Mi a gond? Miért kéne bocsánatot kérnie?
A hirtelen sajnálkozás váratlanul ért, értetlenkedve fixíroztam további válaszokért Remus arcát. - Egy nap megérted hogy miért nem mondok semmit a szüleidről. Egyenlőre meg kell elégedj azzal, amit most fogok veled megosztani. - nézett mélyen a szemembe. Az övé sajnálatot, az enyém mohóságot tükrözött. Folytasd... kérleltem gondolatban.
- Édesapád nagyon gazdag családból származott. Gazdag, de gonosz családból... egy velejéig romlott gonosztevőnek voltak mondhatni istenítői... egy olyan gonosznak, akiről felteszem bizonyára te is hallottál már... - kezdett bele Remus.
- Voldemort? - kérdeztem könnyelműen, mire Remus csak összeszorította ajkait, de nem tett megjegyzést arra, hogy kimondtam a valaha élt legnagyobb fekete mágus nevét.
Igen, mi varázslók mind ismerjük Harry Potter és Voldemort történetét.
A fiú, aki túlélte, és az elbukott fekete varázsló.
Akik nem ismernék, Harry Potter egy gyámoltalan fiú volt, akin nem hogy nem fogott Voldemort halálos átka, de egyenes visszapattant magára az átok elszórójára, harc- és varázs-, jóformán
életképtelenné téve azt.
Mivel Voldemort évekig rettegésben tartotta a világot, nem csoda hogy mekkora szenzációt szült és mekkora port kavart ez a mágusvilágban.
Emberek milliói lélegeztek fel. A családok újra rettegés nélkül élhettek, és nem kellett senkinek attól tartania hogy mikor veti rá magát egy sötét csatlós vagy maga Voldemort valamely árnyékból.
És bár tizenegy éve lassan hogy Voldemort nincs, így boldog élet viszont igen, mégis rengeteg ember a mai napig nem meri kimondani Voldemort nevét. Bárki meghallja, megborzong, és lepisszegi azt aki a szájára vette Voldemort nevét.
Én viszont feleslegesnek, sőt olykor nevetségesnek találom ezt.
Miért kéne félnünk egy névtől? Az csak még nagyobb félelmet ébreszt bennünk magával a viselőjével szemben.
- Igen, ő. - felelte Remus kurtán, de a nevet azért nem ejtette ki. - Viszont édesapád más volt. Nem hogy nem támogatta, de egyenesen undorodott attól hogy neki egy ilyen sötétlelkű embert kelljen szolgálnia, akinek a pálcája milliók halálát okozta. - bólintottam. Teljesen megtudtam érteni édesapám döntését. - A családja ki is tagadta, de "sajnos" - harapta el cinikus hangsúllyal a mondat végét. - apád megkapta az örökségét. Mivel neki nincs... rá szüksége...mert... - elakadt.
Kérdőn felvontam a szemöldököm, szívéjesen várva a folytatást.
- Mert? - nyújtottam el a kérdést. - Miért nincs szüksége rá? - unszoltam.
De Remus hallgatott. Gondolataiba merülve lehajtotta fejét, szinte láttam ahogy kavarodnak a kibúvó és térítő válaszok a fejében.
- Ezt most még nem mondhatom el. Tudom hogy annyiszor hallhattad már tőlem, de eljön a nap mikor ezt is megtudod. - válaszolta végül, és a hangsúlya alapján lezártnak tekintette a témát.
- Nagyon remélem... - morogtam duzzogva. Utáltam hogy a profi témakerüléssel és hárítással mindig megnyeri a szócsatáinkat.
Remus egyetlenegy szerencséje, hogy nagyon szeretem, hosszútávon haragudni nem tudok rá.
Amit a titok tartással és kerülő válaszokkal kapcsolatban mindig magamba fojtottam, keserű belső harcok árán tudtam csak magamban tartani, már régóta.
Nem az fájt, hogy keveset tudok róluk.
Hanem az, hogy tudhatnék csak az egyetlen ember aki ezt orvosolni tudja,ő dörgöli az orrom alá hogy ő nála senki sem ismerte jobban a szüleim, de még csak a nevüket sem hajlandó elárulni.
Sokszor gondoltam úgy, hogy nincs lejjebb, és végérvényesen is beleőrültem a téma folytonos kerülgetésébe. Megválaszolatlan kérdésekbe. És ezért már a lyukas emlékképeimre sem kérdezek rá. Egészen biztos a szüleimmel kapcsolatosak. Minek erőtlessem magam?
Aztán szép lassan beletörődtem, és minden reményem "az egyszer majd eljön az ideje" váloszokhoz fűztem.
Valódi reményeket, bízva abban hogy tényleg egyszer a teljes történetem és emlékeim birtokában lehetek.
Nagy levegőt vettem, és az ajkaim közül kiáramló fuvallatba igyekeztem minden aggájom és fusztráló gondolatom belesűríteni.
Egyenlőre kénytelen vagyok ezt a kérdést elengedni.
Minden figyelmemet most a Roxfortra kell fordítanom.
Legalább egy kicsit elterelik az iskolai kötelességeim a figyelmem ezekről a gondokról.
Egyenlőre.