Az Ifjabbik Tapmancs - Book 1: A Bölcsek Köve (Harry Potter fanfiction)

Tükör, tükör, mondd meg nékem...

Ahogy a naptár lapjai fogyatkoztak, úgy hízott az én jókedvem.
Nemsokára karácsony, és az én kedvenc ünnepem közeledtének izgatott örömét még a görényképű Malfoy vagy a mogorva Piton se tudta szegni.
Az viszont már annál inkább, hogy a huzatos folyosókon olyan zimankós hideg uralkodott, hogy a talárom alá képtelen voltam két pulóvert is húzni.
Aztán Remus. A férfi még mindig nem válaszolt a levelemre, hiába vártam hogy Ében a reggeli müzlimbe toccsantson egy árva borítékot vagy egy nyamvadt kis fecnit.
Épp piszkozatot firkálgattam bájitaltan órán a pergamenem szélére, amiben kérlelni kezdem Remust hogy legalább egy nemleges választ adjon, de ez a kétes gyötrődés már kezd kikészíteni. Közben rá-rá pillantottam az ablakokra, amire kristályos indában tekergő hóvirágok sokasága fagyott.
Mivel a pincében voltunk, itt még hidegebb volt, és minden lélegzet kifújáskor fehér pára kúszott ki mindenki ajkán.
Megborzongtam, majd tenyeremet a forrón fortyogó üstöm irányába fordítottam, reménykedve hogy a ragya eltüntető főzetem melege segít újra megtölteni élettel az elgémberedett ujjaimat.
- Szívből sajnálom azokat - hangzott fel visszhangot verve Malfoy gúnyoros hangja a terem másik sarkából. - akik a Roxfortban töltik a karácsonyt, mert a családjuk látni sem akarja őket. - mire Crak és Monstro, no meg az elmaradhatalan lónyihogásra emlékeztető kacajt hallató Pansy Parkinson engedélyesen nevetni kezdtek.
Elöntött a düh, és a kezemben szorongatott penna kettéhajlott, ahogy az ujjaim erősebben rámarkoltak.
- Én meg azokat sajnálom szívből, akiknek nincs jobb dolguk, mint más kárán poénkodni. - böktem oda fogcsikorgatva, kiérdemelve ezzel egy gyilkos pillantást Pitontól. Csakhogy az nem igazán érdekelt. Egy olyan alattomos alak mint Malfoy, néha megérdemli hogy letaszítsák arról a bizonyos magas lóról, mégha ez egy rám szálló, házsártos, gonosz tanár bosszújával is jár.
- Hagyjad. Csak eléri amit akar. Feldühít. - suttogta Harry, miközben porlasztott oroszlánhal gerincet méregetett.
Sajnos késő.
Olyan harag öntött el, hogy nem is figyeltem mit öntögetek a főzetembe, így az a kért borostyán sárgás szín helyett matt fekete masszává alakult, így hallgathattam Piton szavait, ahogy szakmai kritikával illetve munkámat, burkoltan megaláz. Amin a mardekárosok nem győztek nevetni.
Később is fortyogva indultam el a hálóterembe, hogy a téli szünetre való hazautazás miatt összerámoljam a cokmókom.
Ha lehet mégjobban rossz kedvem lett a gondolattól, hogy most itt kell hagynom a Roxfortot egy hétre. Úgy vonzotta a szívemet minden az iskolával kapcsolatos élmény vagy dolog, akár méz a méhet.
Mikor a klubhelységbe beléptem, azonban egy kis meglepetés fogadott.
George és Fred kézen fogva táncoltak valami nagyon amatőr ír szteppet az asztal tetején, olyan nevetséges látványt nyújtva, hogy gondjaimat elfelejtve, felhőtlen nevetésbe kezdtem.
- Mi ez a nagy öröm, fiúk? - kérdeztem két hahotázás és egy könnycsepp között.
- Itt ma-raaaa-dunk a téli szünetben! Hallelujah! - kurjantott nagyokat George, miközben cipőjével sikeresen a padlóra borított egy pohár vizet.
- Micsoda? - hebegtem.
- Te is. Ron is. Anyáék elmennek meglátogatni Charlie bátyánkat, így mi idén karácsonykor itt maradunk a kastélyban! - ugrott le mellém Fred, majd egy könnyed mozdulattal felemelt az asztalra, és a kezemet megragadva tovább folytatta az idétlen táncikálást.
- Komolyan? - tőszavakban tudtam csak beszélni, mert annyira kellemes sokként értek Fred és George szavai.
- Igeeeen! - adta meg az értelmes választ George, miközben telitalppal ugrált egy Ezer bűvös fű és gomba köteten.
A kedvem olyan magasba szökött, hogy határa a csillagos ég.
Imádtam Mollyékat.
Gondoskodó anya és apa szerepe, amit aligha tudna pótolni bárki.
Szerettem velük élni.
De a Roxfort egyszerűen olyan volt számomra mint egy második otthon, ami lassan átveszi az elsődleges otthon szerepét.
A varázs, ami körüllengte, az ódon falak, a bennük megélt kalandok...
Volt valami ami azt súgallta, hogy én ide tartozom. Teljesen abszurd feltételezés ez röpke csekély három hónap után, de egyszerűen ennek az eluralkodó érzésnek nem tudtam ellenállni.
Ígyhát mámoros boldogsággal iratkoztam fel McGalagonynál a téliszünetet a Roxfortban töltő diákok listájára.
Harry is velem párhuzamosan felíratta magát, ugyanis esze ágában sincs a borzalmas nagybátyjáékhoz hazautazni.
Én csak örültem hogy minél több barátom töltheti velem a szeretet ünnepét.
Karöltve Ronnal és Harryvel, a bűbájtam óránk végeztével kiléptünk a teremből, egy hatalmas, eldőlt fenyőfa szúrós  tűleveleibe ütköztünk.
Hátratándorodva figyeltük a robosztus növényt, amiből két hatalmas csizma állt ki, és hangos szuszogás szűrődött ki gallyai közül.
A fát nem más, mint Hagrid cipelte.
- Szia Hagrid, ne segítsünk? - vetette fel Ron, ahogy kétkedve figyelte a bizonytalan léptekkel imbolygó Hagrid-fát.
- Kösz Ron, elboldogulok vele. - hallatszódott valahonnan a zöld tűk sokasága közül.
- Nem zavar, hogy mások közlekedni szeretnének? - hangzott föl mögötünk Malfoy hangja. Ha így folytatódik, elvisz a migrén. Nem hiszem el, hogy ennek a kis féregnek mindig ott kell lennie valahol, hogy aztán pompásan tönkretegye a hangulatot, rontsa a levegőt, és sértést vágjon minden élőlény fejéhez, amit ő alacsonyabbnak tekint, ő Egoizmusánál. - Egy kis mellékesre utazol, Weasley? Szeretnél te is vadőr lenni, mi? Hagrid kunyhója biztos kész palotának tűnik a ti családi putritokhoz képest.
Az  bizonyos pohár betelt, a bizonyos mécses eltört, a bizonyos cérna elszakadt.
Ronnal egyszerre termettünk ott Malfoy mellett, majd két kézzel megmarkolva a talárját, fenyegetően méregettük az ijedségtől fehér arcát.
- RON ÉS FLOWER WEASLEY! - hangzott fel egy mennydörgő és mély hang a kialakuló félben lévő csetepaténk mögött.
Piton lépdelt felénk, bosszús arccal, fenyegetően villogó szemekkel.
- Nem ők kezdték, Piton professzor. - dugta ki Hagrid a fejét a tűlevelek erdejéből. - Malfoy sértegette a családjukat. - kelt védelmünkre azonnal az óriás.
Piton csak összeszűkített szemeivel alaposan és undorodva végigmért engem és Ront, ahogy elengedjük Malfoy talárját, és én még titkon lökök is rajta egyet.
- Megértem Hagrid, de a Roxfortban akkor is tilos verekedni. - villantott egy mézesmázas mosolyt Hagrid felé. - Öt pontot fejenként levonok a Griffendéltől. És még örülhetnek hogy ennyivel megúszták. - harsogta sokkal barátságtalanabb hangsúllyal nekünk címezve szavait, mint ahogy kollégájával beszélt, majd diadalittas bicegéssel eltűnt a tanári szobában.
- Ezt nem hiszem el... - szűrtem ki a fogaim között, majd hatalmasat toppantottam a bakkancsommal, had csattogjon csak a padló, és tudja meg mindenki, mennyire felbosszantott ez a két aljas...
- Ezt még nagyon megbánja! - vetett véget elméleti szidalmaimnak Ron. - Kerüljön csak a kezem közé...
Óhó, hát még az enyémbe. Élve nem kerül ki közülük, az holtbiztos.
- Mindkettőt utálom. Malfoyt is és Pitont is. - nézett a három Piton professzor üdvöske után Harry, akik szegény fa gallyait nem győzve letörni utat szerző testükkel, öntelt nevetéssel eltűntek a nagyteremben.
- Ugyan már gyerekek! - csitítgatott minket Hagrid. Szitkozódásomat sikerült némiképp csitítania, de a haragomat csöppet sem. - Mindjárt itt a karácsony. Gyertek, nézzétek meg a nagytermet. Ilyet nem láttok minden nap.
Így hát zsörtölődve bár, de a cammogó fa nyomába eredve ellépdeltünk a nagyteremig.
Belépve derítő és káprázatos látvány tárult szemeim elé.
McGalagony és Flitwick professzor már nagyban el voltak foglalva azzal, hogy pálcáikból előtörő bűbájjal pompás díszeket varázsoljanak a már tizenkét, teremben helyet foglalt fa ágaira.
Valamelyiket szikrázó jégcsapok, valamelyiket táncoló lángokkal égő gyertyák borítottak. A falakon pedig magyal- és fagyöngyfüzérek lógtak, mégjobban előidézve a karácsony örömteli hangulatát.
Hagrid nagyokat szusszantva letette a terem sarkába terhét, majd felénk fordult, összekócolt hajjal, és cipekedéstől kipirult arccal.
- Hány nap van még hátra a téli szünetig? - kérdezte az óriás.
- Csak egy. - válaszolta Hermione. - Erről jut eszembe. Harry, Ron, Flower! Siessünk a könyvtárba. Márcsak fél óra van vacsoráig.
- Tényleg, igazad van! - helyeselt Ron.
- Valóban. - csaptam a homlokomra én is.
Amióta Hagrid kikotyogta nekünk Nicolas Flamel nevét, szinte minden szabadidőnket a könyvtárban töltöttük, olyan kötetek után keresgélve, amikben találunk valami lényegeset a titokzatos személyről.
Mivel nekem azonkívűl, hogy betegesen várva, mikor érkezik meg barátom válasza, nincs jobb dolgom, ezért, mivel az nagyon is váratott magára, úgy döntöttem bele vetem magam én is a kutatkodásba, elvégre a kutya mancsa alatt lapuló valami az én érdeklődésemet is egyre jobban felkeltette. Nicolas Flamel neve pedig egy biztos pont lehetett volna, amin elindulunk affelé hogy kiderítsük a féltve őrzött valami mivoltát.
Na igen. Lehetett volna.
A nevét ugyanis sehol sem találtuk meg.
Hiába írt össze Hermione ígéretesebbnél ígéretesebb könyv címeket, amiket érdemes átfutnunk, kezdve a Huszadik század legnagyobb mágusaival, egészen a Kortárs varázslók nagykönyvén és a Korunk nagy mágiai vívmányian át a Varázslás modernkori fejlődéséig, egyiknek mégcsak a tartalom jegyzékében sem említik a nevét, így eléggé a sötétben tapogatózásként írnám le azt, amit csináltunk.
És sajna a vakon keresgélést még az is jelentősen megerősítette, hogy egyáltalán nem tudtuk, hogy milyen területen ténykedett Flamel.
Ezekből a szempontokból úgy megvoltunk lőve, mint az elhullott róka.
Viszont muszáj volt, hogy kérdéseinkre választ kapjunk, mert legalább arról fogalmunk lesz, hogy mit is akar Piton ellopni.
- A könyvtárba? - kerekedett el Hagrid szeme. - Egy nappal a szünet előtt? Ilyen stréberek vagytok? - tárta szét lapátkezeit.
- Dehogyis is tanulni! - váltottam cinkos pillantást barátaimmal.
- Az után a Nicolas Flamel után nyomozunk, akit a múltkor említettél. - folytatta vidoran Harry.
- Micsoda? - hőkölt hátra Hagrid, miközben nagy tolató lépteivel majdnem fellökte az aranygömbökkel a fenyőt teliaggató Flitwicket, aki hangos sikkantások közepette igyekezte az óriást figyelmeztetni, hogy a vállának ütődő ülepe nem éppen segíti a munkájában. - Hallgasatok ide: megmondtam hogy ne ártsátok bele magatokat. Nem tartozik rátok, mit őriz az a kutya.
- Mi csak azt szeretnénk tudni, ki az a Nicolas Flamel. - hazudta ártatlanul Hermione.
- Ha azt akarod hogy ne kutakodjunk utána annyit, akkor mondd meg ki az. Megspórolod a munkánkat és a szünetünk idejét. - vigyorogtam Hagridra.
- Könyvek százain rágtuk már át magunkat, de egyikben sem találtunk róla semmit. Igazán segíthetnél egy kicsit. Biztosan tudom hogy valahol már olvastam a nevét. - kérlelte Harry.
De Hagrid csak makacsul kihúzta magát, és pimasz arccal karba tette a kezét, akárcsak egy duzzogó gyerek.
- Belőlem egy szót se húztok ki. - gőgösen a mennyezetre emelte a tekintetét.
- Akkor nincs más út, mint... - néztem Harryékre.
- Minthogy folytatnunk kell a nyomozást. - fejezte be Ron, majd ezzel a végszóval ott hagytuk a mormogó Hagridot.
Egész délutánunk a könyves polcok labirintusában telt.
Hermione további listákba szedte a még el nem olvasott, de esetleg hasznos könyveket, és ujjaivval a lapok között cirkálva keresgélte a Nicolas Flamellel kapcsolatban bármilyen információ morzsákat.
Ron kevésbé hatásos, de mulatságos módszerrel igyekezett Flamel nevének nyomára bukkani. A fiú találomra valásztott könyveket lapozott fel,  arcát mélyen a könyvbe temetve.
Kissé elbíráltam ezt a fajta keresgélést, mikor Ron egy Varázslatos sütemények hatékony kukta bűbájai című kötetet kapott a kezébe.
Én hol Hermionénak segítettem, hol az általam használhatónak vélt könyvek oldalait fésültem át, sajnos továbbra is eredmény nélkül.
- Megnézem az engedélyes könyvek részlegét. - fordult felém Harry, ismertetve velem ötletét.
- Jó ötlet. - bólogattam. - Ha Dumbledore és Hagrid ennyire kerüli Flamel témáját, és ennyire nem akarja hogy bármiről is tudjunk, akkor valószínűleg minden könyvet, amiben az ő neve szerepel, a tiltott könyvek polcainál megtaláljuk. Csak légy óvatos. - intettem búcsúzóul Harrynek.
Visszatértem a Varázsló korunk hatalmas koponyái címmel ellátott kötethez, de azonkívűl hogy a könyv lapjaira nyomtatott nagyon apró betűk miatt elfáradtak a szemeim és sajogni kezdtek, nem igazán értem el eredményt.
El nem tudtam képzelni, milyen példányokat érdemes még átnéznem, tehetetlenül toltam el magam elől az eddig átbogarászott halmot, minden reményemet a most tiltott részlegen kóborló Harrybe vetve.
Nem kellett sokáig várni rá, szomorúan bandukolt elő onnan, ahova fél perccel ezelőtt bement.
- Na? Találtál valami érdemlegeset? - kérdeztem rá a fiú üres kezei láttán elég egyértelmű kérdésre.
- Nem. Az lett amit gondoltam. Madam Cvikker kizavart onnan. - horgasztotta le búsan a fejét Harry.
- Sajnálattal hallom. Nehéz, mert még segítséget sem kérhetünk, még a végén Piton fülébe jut miben mesterkedünk. - tettem karba a kezem szomorúan.
Harry csak egyet értően biccentett, majd szomorúan kibandukolt a könyvtárból.
Hát igen.
Ami még eléggé megnehezítette a dolgunkat, az nem más volt, mint az öreg könyvtáros nő.
Madam Cvikker szigorú és mogorva boszorkány volt, és igencsak gyanúsan méregette már azt is, hogy minden tanóra közti szünetben itt lebzselünk, és kötetről kötetre vizsgáljuk át az egész könyvtárat.
De hát máskor nem igazán tudtunk.
Ha csak pár békés órát eltudnánk itt tölteni a kutakodással... Madam Cvikker nélkül...
Reményvesztve, de azért pár könyvet még fellapoztam, csalóka reményekbe ringatva magam, de ahogy Ron és Hermione is, teljesen eredménytelenül léptünk ki a könyvtár ajtaján.
Lelombozódva sétáltunk a klubhelység felé, miután csalódott hangulatban magunkba lapátoltunk pár falatot.
- Ugye folytatjátok a nyomozást a szünetben, még én távol leszek? - kérdezte faggató hangnemben Hermione, ahogy bemásztunk a portrén. - Küldjetek baglyot ha sikerül eredményre jutni. - kötötte a lelkünkre a lány.
- Te pedig kérdezd meg a szüleidet, hátha tudnak valamit Flamelről. - szólt Ron. - Ők biztosan nem árulnak el minket.
- Biztos hogy nem. - felelte Hermione. - Ugyanis muglik. Közönséges fogorvosok.
Kuncogtam, majd egy forró zuhannyal könnyítettem azon, hogy a széljárta folyosó okozta vacogást enyhítsem.
Aztán lázasan zakatoló gondolatokkal ágyba bújtam, majd lassan elaludtam Vadóc megnyugtató dorombolására.